Kaptam egy “feladatot”, aminek az a lényege, hogy egy idézet alapján írjak egy történetet:
"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerámia nyúl. A nyúl szerette a kislányt, és végignézte, ahogy meghal. A nyúl megfogadta, hogy soha többé nem lesz szerelmes. De erre válaszolj: Ha nincs szerelem, hogy lehetne egy történetnek boldog vége?"
~*~*~*~*~*~*~
Park Chanyeol egy kedves, látszólag önfeledt, vidám, és többnyire gondtalan férfi, ki huszonkettedik életévét taposva sokak szerint, ha tizenkettő megvan agyilag, de őt ez csöppet sem zavarja, sőt, célja is, hogy így lássák. Baráti társasága nem túl nagy, de annál melegebb és megértőbb kör, kik ugyan tudnak Chanyeol múltjáról, igyekeznek segíteni neki, hogy végre megtalálja a boldogságot valaki mellett, minek maga az érintett még erősen ellenáll.
- Srácok - lép be hatalmas mosollyal ajkain a megszokott bárjukba, ahol minden második este találkoznak, és egyenesen a törzshelyük felé véve az irányt, ledobja magát a csapat legfiatalabb tagja, Sehun mellé.
- Ya, hyung, megijesztettél! - köhög fel az éppen sörét vedelő srác, s öklével két erőset ver mellkasára, hogy levegőhöz jusson.
- Bocsesz - mondja minden megbánás nélkül, de tőle már nem is várnak mást.
- Szia - köszön rá Yixing, de ennél többre nem is méltatja a magas alakot, ma látszólag kifejezetten szórakozott az egyébként komorabb hangulatáról ismert férfi.
- Luhan? - pillant körbe, hátha csak nem vette észre, de sokadik meggyőződésére sincs a közelben.
- Vécén - feleli Sehun az említett helyiség felé biccentve.
- Minseok?
- Piáért.
- Jongdae?
- Még nincs itt.
- Mi az, hogy még nincs itt? Baj van? Ő szokott elsőnek érkezni - dől hátra, hangjából kihallatszó meglepettségének ellenére kifejezetten könnyeden.
- Valami barátról és költözésről beszélt. Lehet, egy barátjához költözött? - elmélkedik a srác, amit a csapat legidősebb tagjának megérkezése szakít félbe.
- Áhh, Chanyeol, szia - tesz le elé egy korsót, majd a többieknek is osztani kezd. - Lu-ge lehúzta magát? - foglal helyet a megszokott mosolyával.
- Hyung - vigyorodik el Chanyeol, és mélyen meghúzza a kapott italt. - Dae tényleg elköltözött?
- Hát, ezt meg honnan szedted? Dehogy költözött, legalábbis két órája még ugyanott lakott…
- Áhh~. Láttátok már a Niagarát élőben? - huppan le mindenki nagy megdöbbenésére Luhan, egyenesen Sehun és Minseok közé. - Ha nem, jönnötök kellett volna - nyúl a következő kör italáért, hogy sietősen magáévá tehesse. - Chen hívott. Azt mondta, még egy tíz perc, és itt vannak.
- Vannak? - érdeklődik Chanyeol.
- Szerencsétlenről már annyit beszéltek, hogy tuti a csuklás miatt nem ér ide - jegyzi meg a hallgatag férfi, kirévedve a bár hatalmas ablakán.
- Miért, csuklás közben nem tud járni? - támasztja meg könyökét Sehun az asztalon, de látva, hogy Yixing nagyon elmélyed a táj tanulmányozásába, ő is hátra pillant, ám mivel nincs ott semmi érdekes a járókelőkön kívül, visszagörnyed a falap fölé.
- Beszéd közben sem, hát még, ha csuklik - szélesedik Minseok vigyora, felidézve barátja megannyi ebből eredő kisebb balesetét.
A következő majd’ negyed óra ugyan ilyen, vagy még ennél jobb hangulatban telik, merthogy a srácok sosem tudnak egymásra unni, ha nincs is miről beszélni, ha nem akad új téma, a hülyéskedés minden mértékben megy nekik. Talán ez is tartja őket egyben, hiába nem egy korosztály, hiába nincs ezen kívül semmi közös bennük, de míg jól érzik magukat, nem akadály a találkozás.
- Hellósztok - jelenik meg méretes, csak rá jellemző mosolyával Jongdae, mellette egy, még a többiek számára ismeretlen alakkal. - Bemutatom nektek Baekhyunt, egy régi nagyon jó barátom, aki mától velem lakik, úgyhogy, kérlek, ne égessetek le nagyon - foglal helyet a fiú Yixing mellett és invitálja jobbjára az új alakot is.
- Byun Baekhyun vagyok, örvendek a találkozásnak - hajol meg illedelmesen.
- Hyung… mégse költöztél el - ámul Sehun, mintha valami csoda történt volna, újfent bizonyítva, hogy nem szokása figyelni arra, amit vele osztanak meg.
- Én mondtam…
- Mi? El kellett volna?
A szokásos társalgás folyt köztük, ám most Chanyeol mégsem ment bele az értelmetlen dolgot taglalásába, ehelyett viszont valami nagyon megragadta határozott figyelmét. Vagy valaki? Chanyeol ugyanis Baekhyunt méregette, azon gondolkodva, hogy ki lehet ő, mennyi idős, miért költözik Jongdaehoz és ehhez hasonló olyan informácókon, amik egyáltalán nem tartoznak rá, mégis érdekli. Szerinte meglehetősen szép a fiú, de nem is csak szép, emellett kifejezetten helyes. Chanyeol sosem félt ezt bevallani senkiről, van, hogy nőket is jobban megnéz, viszont érzelmeit mindig szilárdan elzárja olyankor. Ez viszont egy kivételes alkalom. Nem fél, elvégre egy vele egynemű alakról van szó, bűnbánat nélkül tanulmányozza a szendén mosolygó egyén minden porcikáját.
- Igyál te is - tol elé egy korsót Sehun, a középen egyre csak gyűlő kupacból.
- Áh, nem, köszönöm - tartja fel kezét tiltakozásképpen, már annyira mosolyogva, hogy hófehér fogai kivillannak ajkai takarásából. Chanyeolnak tetszik a látvány.
- Igaz is, kiskorúakat nem itatunk - bólint rá a dologra, és saját sörének pusztításába kezd.
- Ha tudni akarod, még nálam is idősebb - szál barátja védelmére Jongdae, ezzel elérve, hogy a fiatalabb megint majdnem félre nyelje italát.
- Tessék?
- Huszonkettő vagyok - simít szégyenlősen a tarkójára, ezzel elkotorva onnan pár kósza, barna tincset.
- Akkor, miért nem iszol? - próbálkozik meg Minseok is, hasonló eredménnyel, mint Sehun.
- Vezetek.
Innentől nem is erőltették, hogy Baekhyunnak italt kínáljanak, úgyis tudták, hogy mától sűrű vendége lesz a kis társaságnak.
Chanyeolt meglepi, hogy elég szókimondó, és nem fél kritikát sem alkotni, ezzel tökéletesen belepasszolva a teljesen abnormális csapatba. Azonban, ő ma hallgat… Ahogy a többiek részegednek, fel sem tűnik a máskor leghangosabb egyén némasága, ki belül érthetetlen fájdalmával küzd, melynek eredete még maga számára is rejtély.
Tizenegy magaslatában mindenki szedelődszködik és búcsúzik a következő napi munkára való tekintettel, amiért Chanyeolnak is bőven fájhat majd a feje, ugyanis reggel ő nyit a kis étteremben, minek konyháját már három éve koptatja.
Magára húzva kabátját, sálját nyakára tekeri úgy, hogy száját is takarni tudja vele, ami némiképp megvédi a csípős hidegtől, s zsebredugott kezekkel útnak indul hazafelé. Utálja a telet, főleg az ilyen undorító időt, mikor minden hideg és csúszik, az utakat nem győzik sózni, ennek ellenére mégis hatalmas koncentrációra van szüksége az embernek, hogy ne essen hasra a járdán. Azonban, nem ez a fő oka eme évszakhoz való hozzáállásának. Chanyeol nem szereti belátni a hibáit, így nem is gondolja őket annak, csupán olyan tévedések, miket legközelebb jobb elkerülni. Sokat mereng a múlton, noha kínozzák az emlékek, magányában csak visszafelé néz.
Belépve egyszobás, igazán apró lakásába, ledobálva cipőit és meleg öltözetét, a kanapéra készül dőlni, mikor még pont időben észreveszi, hogy az jelenleg foglalt.
- Még mindig szörnyen festesz - ül le a fekete, csapzott jószág mellé, ki lassan huszadik évébe lép. - Mit kezdjek veled, Akuma? - emeli az ölébe az összekuporodott macskát, aki ugyanazt a helyzetet megkeresve lábain, csak tovább alszik, ügyet sem véve Chanyeol cirógató ujjairól. - Azt mondta, ha szeretettel gondozlak és etetlek, újra kivirulsz, de szerintem csak betegebb lettél, mióta elment - folytatja szomorúan, végig figyelve az állat szende szuszogását.
Chanyeol nehéz terhet cipel az év minden napjának, minden másodpercében, ami egy pillanatra sem hagyja nyugodni őt, ennek ellenére mégis tud még boldogan mosolyogni.
Középiskola utolsó évében már két teljes esztendeje rajongott az egyik alatta két évfolyammal járó, Yoona nevű lányért, aki csakhamar legjobb barátjának fogadta őt. Azonban Chanyeol többet akart… Bárkit megkaphatott volna, szinte minden lány érte rajongott az iskolában, de neki csak Yoona kellett, ám bevallani nem merte, hisz félt, hogy akkor még ezt a keveset is elveszíti, mit ő nyújt számára. Ezt csak nehezítette, mikor kiderült, hogy a lányt előrehaladott agydaganattal diagnosztizálták, s hiába az a sok átsírt éjszaka, Yoona állapota egyre csak romlott, ami még inkább eltántorította Chanyeolt érzéseinek bevallásától, elvégre, csak plusz teherként nyomta volna a lány vállát, hisz, ha ő is úgy szerette volna, azt már biztosan észreveszi. Chanyeol a tőle telhető legboldogabb arcát mutatta neki, közben belül összeroskadva, ahogy Yoona napról napra gyengült.
Azon a napon, mikor kórházba került, Chanyeolnak adta az akkor tizenhat éves, állítólag démonian virgonc, ám annál rozogábbnak kinéző macskát, ami a lánynak mindennél többet jelentett. Arra kérte, hogy vigyázzon rá, és szeresse úgy, ahogy ő tette, így Chanyeol minden tőle telhetőt bevetett, hogy a jószágnak megfelelő életet biztosítson, mit máig tart, bele sem merve gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer ő is eltávozik?
Yoona halálát követően Chanyeol úgy maradt magára, hogy sosem vallotta be élete első és egyben utolsó szerelmének érzéseit, de ugyanekkor meg is fogadta, hogy többé nem lesz senkibe szerelmes.
Ezt nem is nehéz tartania, mivel a múltra való tekintettel az maradt meg benne, hogy a szerelem egy fájdalmas érzés, mi amúgy is fakulna és csak rosszat hagyna maga után, ha hagynák érvényesülni. Felesleges, és csak arra létezik, hogy megleckéztesse az embert, amiben eddig senkinek nem sikerült változtatnia.
Másnap a munkában nehezen teljesít, a figyelme rendszertelen, minek köszönhetően több sérülést is szerez, ami természetesen nem kerüli el a főnök figyelmét sem.
- Chanyeol, mi van veled? - áll meg a sütő mellett, ezzel kizökkentve őt mély gondolataiból.
- Hogy?
- Hol jársz? Ég a hús - mutat a serpenyőre, de olyan hanyag mozdulattal, mint akit nem is különösebben érdekel, hogy most vész kárba az éttermében az étel.
- Mi? - rázza meg a fejét. - Ohh, basszus - rántja le gyorsan a gázról és idegesen csapja le mellé, hevesen legyezgetve azt a kevés füstöt, ami felszállt közéjük. - Ne haragudj, nem fordul elő többet - szabadkozik, sebtében nekiállva újat sütni.
- Menj haza, Chan - veregeti meg Joonmyun a magas vállát, akár egy baráti gesztusként, de Chanyeol ezért is szerette úgy a munkahelyét. Itt mindenki kedves és megértő személyiség, még akkor is, ha nem tudják a baj eredetét.
- De jól vagyok - tiltakozik, kezeit feltartva maga elé, de hamar rájön, hogy az azokon virító tapaszok és kötések sem pont erről árulkodnak.
- Nem vitatkozom. Felhívom Krist, hogy ugorjon be, tíz perced van elindulni, vagy megajándékozlak egy poroltó teljes tartalmával - közli vele a főnök és választ sem várva, sarkon fordul, ezzel lezárva kettejük társalgását.
Chanyeol feslett, régi kanapéjáról nézi a tévét, a hasán szendergő macskát cirógatva, s bár fogalma sincs, mi megy épp a műsorban, úgy határoz, hogy inkább elkapcsolja azt. Gondolatai valahol a messze múltba járnak és mivel a hideg is nagyban ront Akuma egészségén, aggodalma egyre csak nő, ami miatt kezdi teljesen elhagyni magát. Csak Yoona miatt csinálja, amúgy sosem vállalt volna háziállatot, bár már meg sem lenne e nélkül a mindig morcos, hangos karomkopogások közt mászkáló öregúr nélkül, kinek elvesztésének lehetősége képes megríkatni őt gyengébb napjain.
A tévének már szomszédokat is idegesítő üvöltését a telefon sem tudja túlcsörögni, de nem is kell, elvégre Chanyeol zsebében van még mindig, ugyanis, ő nem érzett késztetést, miután hazaért, hogy átöltözzön. Még mindig korán van, alig fél tíz, és terve sincs mára, így neki teljesen mindegy, hogy miben ténfereg éppen. Kinyomva a tévét, még csak meg sem nézi, hogy ki hívja, úgy emeli a füléhez a készüléket, kicsit feljebb ülve, ügyelve rá, hogy a macskát ne zavarja meg vele.
- Hallo.
- Szia, Chan, ma mikor végzel? Kéne egy kis segítség - hadarja el a hangja alapján Jongdae.
- Már végeztem…
- De jó! Hogyhogy?
- A főnök hazaküldött, de mindegy. Inkább mondd, miben kéne a segítségem?
- Itt ülünk a szoba közepén és kirakósozunk. - A háttérből hallatszik, hogy valami nagyot puffan, mi már teljes felülésre késztetni Chanyeolt és úgy fülel tovább.
- Kirakósoztok? Komolyan ezért hívsz?
- Ez nem olyan kirakós. Szekrényeket próbálunk összeszerelni, de kifogtak rajtunk - nevet fel kínosan, mintha nem tudná, hogy barátja már jól ismeri bénaságát.
- Nektek nincs munkátok, vagy mi van?
- Estis vagyok ma, de Baeknak tényleg nincs most.
- Ya, ezt nem kell tudnia! - hallatszik a háttérből a panasz, ezzel egy halvány, de annál őszintébb mosolyt csalva Chanyeol arcára.
- Mindjárt ott vagyok…
- Siess! - nyomja rá a telefont.
Chanyeol óvatosan a kanapéra teszi Akumát, és kiöntve neki egy adag tasakos ételt a táljába, kocsikulcsát és pénztárcáját magához veszi, hogy még kabátját felhúzva, elindulhasson megoldani két, elméletileg szintén felnőtt férfi problémáját, magában jót szórakozva azon, hogy kifog rajtuk pár bútor. Úgy gondolja, hogy Jongdae egy tökéletesen hozzáillő lakótársat talált a még ismeretlen fiú személyében, csak éppen nem a jobb eshetőségből, de nem is számít, elvégre ott van nekik ő, hogy megoldja a hasonló gondokat.
- Sziasztok - nyit be a harmadik emeleti, nem épp szerény méretekkel megáldott lakásba, mintha csak hazaérkezett volna.
- Chanyeooool - kiabál boldogan a tulajdonos, ezzel behatárolási esélyt adva Chanyeolnak, hogy hol is tartózkodnak éppen. Lejjebb vetkőzve, hegyezni kezdi füleit és végül a nappali közepén ülve találja a két srácot, amint épp valamiféle papírokat bújnak.
- Szia - mosolyog fel rá Baekhyun, ezzel furcsán megdobogtatva a magas szívét, mit még mindig nem tud hova tenni.
- Na, mutassátok, mit sikerült eddig csinálni? - néz végig a némileg összeerősített falapokon, hogy felmérje a helyzet súlyosságát, ami ezalapján igencsak komolynak látszik.
- Majdnem kész az egyik - mutat maga mögé boldogan Jongdae, ezzel egy mély sóhajt kicsalva Chanyeolból.
- Nem elég, hogy a méretük nem egyezik, de még a színük sem… Hogy akartál te ebből egy szekrényt csinálni? - lép az építményhez, hol Baekhyun kuncogva lesi Chanyeol minden mozdulatát. - Néha nem tudom eldönteni, hogy hülye vagy, vagy egy zseni.
- Egy hülye zseni - jegyzi meg a legidősebb, immár nevetve.
- Ez lesz az - mosolyog a magas, s megfeszegeti a deszkákat, hogy megnézze, mennyire vannak összeerősítve.
- Kösz, hogy összefogtok ellenem! Minek nekem ellenség mellettetek? - fonja össze kezeit mellkasa előtt, s durcásan felfújja az arcát, hogy mindenki jól láthassa sértettségét.
Jongdaet figyelmen kívül hagyva, nekiálltak közösen szétszedni az eddig összeszerelt bútorokat, hogy Baekhyunnak legyen mibe pakolni a ruháit, ha már úgyis itt fog tartózkodni, eddig még ismeretlen időkig.
Chanyeol meglepően jól érezte magát a már annyira nem is idegen fiú mellett, pedig azért nem tartozik a legnyitottabb emberek közé, még, ha kívülről annak is látszik. Baekhyun mellett azonban könnyen feloldódott és míg az idősebb érdeklődve figyelte, hogy mit hogyan kell csinálni, addig ő minden tehetségét beleadta, hogy a lehető legjobb színben tűnjön fel a fiú előtt.
Majdnem négy órán keresztül szereltek, mire minden kész lett, s mivel úgyis kapott egy szabadnapot, nekiállt ő ebédet főzni a többieknek, hogy ne csak mindig rendelt kaján éljenek, mert köztudott tény, hogy Jongdae ön- és közveszélyes a konyhában, így mondhatni, csak dísznek van eme helyisége a lakásban. A pakolászást és a bútorok rendezgetését már bátrabban bízta rájuk, bár, míg főtt az étel, javában besegített, hogy lehetőleg kevesebb sérüléssel kerüljön minden a helyére.
Chanyeol örömét csak fokozta, ahogy Baekhyun dicsérte az általa elkészített ebédet, mibe úgyszint beleadta minden tudását, hogy a talált alapanyagokból a lehető legjobbat dobja össze, s nem is lőtt mellé vele.
Hazaérve, míg meg nem látja Akuma panaszos üdvözlését, fel sem tűnik neki, hogy egész napra sikerült száműznie Yoonát a gondolatai közül, azonban a hálóba lépve, újfent ostromolni kezdik az emlékek, ezzel visszataszítva őt letargikus állapotába. Mióta a lány meghalt, sokat tett, hogy tovább tudjon lépni, viszont a legfontosabb dologról sosem mondott le. A makacs ragaszkodása a szerelem elkerülését illetően már majdhogynem életcélja lett, ugyanis ezen kívül semmiért nem küzd annyira, hogy komolyabb dolgokat is elérhessen. Görcsösen kapaszkodik a múltba, és akárhányszor valami rossz éri őt, rögtön Yoona emlékéhez menekül vissza, min macskája jelenléte is csak ront.
Másnap este az immár nagyobb számú társaság még a megszokottnál is zajosabb, pedig ebből ketten csupán kólát fogyasztanak. Chanyeol Baekhyun mellett lelte meg a helyét, s mivel az idősebb nem iszik még mindig alkoholt, úgy döntött, hogy kivételesen neki sem kell, amúgy sincs oka jelenleg, hogy bódítsa magát. Baekhyun mellett egy teljesen más embernek érződik és ez a hetek teltével egyre csak erősödik. Ugyan, nem találkozik vele többet, mint Jongdaeval, de akárhányszor egy légtérbe kerülnek, rögtön megtalálják a közös hangot, legyen szó bármiről is, majdhogynem kizárva mindenki mást.
Chanyeol épp egyedül tengődik otthon péntek délután a kanapén, mikor megcsörren a telefonja, ezzel kiszakítva őt keserű, félálomszerű állapotából.
- Mmm? - mormogja a mobilba, remélve, hogy valami igazán fontos dolog miatt keltették fel.
- Chan, csak nem beteg vagy? - szól bele kissé lihegve Jongdae, ezzel elárulva, hogy épp siet valahová.
- Nem. Mit akarsz? - kérdi csöppet sem illedelmesen, de ezen a másik már fel sem akad, ez náluk mondhatni egy bennfentes beszédstílusnak számít.
- Behívtak dolgozni, mert helyettesítenem kell Soot és emiatt nem tudom Baeket elvinni a kórházba. Megtennéd, hogy beviszed? - hadarja nagy pakolászások közepette.
- Mi?! Mi történt, hogy van?! - ül fel hirtelenjébe, mitől kissé meg is szédül, de nem kerít neki különösebben nagyobb figyelmet, rögtön öltözni kezd.
- Nyugi, Yoda, csak szokásos kivizsgálás - kuncog fel Jongdae, ám Chanyeol ettől még csöppet sem lassít a tempóján.
- Mindjárt ott vagyok.
- Oké, nyitva hagyom az ajtót, majd zárjátok be. Ezer hála. Na, de sietek, pusszancs.
- Cső - nyomja ki, hogy immár teljes erőbedobással tudjon készülődni, majd telefonját és kulcsait felkapva, sebtében bezár és fut le a kocsihoz.
Az utak még mindig csúszósak, de Chanyeol jó férfiembernek tartja magát, és semmilyen természeti behatás nem akadályozza az amúgy máskor laza vezetését, mi ilyen esetekben átvált inkább sportosba, mintsem szabályszerűbe.
A bejárat előtt még rendezi kusza tincseit és gyűrött öltözetét, hogy normális kinézettel üdvözölhesse Baekhyunt, ki, amint átlépi a küszöböt, már előtte is terem.
- Channie~ - ugrál hozzá nagy boldogan az idősebb, ezzel egy hatalmas vigyorra késztetve Chanyeolt. Kifejezetten imádja, mikor így hívja, de csakis tőle fogadja el.
- Szevasz, pöttöm - teszi feje búbjára tenyerét, ezzel is éreztetve a kettejük közt elhúzódó magasságkülönbséget. Valamint, ezek a lopott érintések mindennél többet jelentenek a magas számára, így nem is rest minél többet megszerezni belőlük, egyre inkább belátva, hogy kettejük kapcsolata egészen más, mint a többiekkel. - Kész vagy?
- Még egy perc, másik felsőt veszek, mert ez hülyén áll - nézz le kötött kardigánjára, mit Chanyeol is követ.
- Szerintem, jól nézel ki - közli az őszintét, remélve, hogy Baekhyun nem érti meg a mögöttes mondandóját.
- Mennyire? - pillant fel rá kíváncsian, s Chanyeol úgy véli, bele tudna fulladni azokba az olvadt csokoládészínű íriszekbe.
- Eléggé?
- Nekem kevés csupán eléggé jól kinézni. Azt akarom, hogy tetszek neked, tehát felveszek valami mást, fél perc - ugrál vissza a szobájába, ezzel döbbenten otthagyva a magasabbat. Nem tudja hova tenni Baekhyun előbbi kijelentését, mit rögtön az egekbe repítette vérnyomását, és még a fiú visszatérését követően sem csillapodik. - Nos? - tárja szét karjait, immár egy sötét, lezserebb hosszúujjút viselve.
- Helyes vagy, Baekkie, minden nő érted fog bomlani, még ha pelenkába tesznek és ott is maradsz, csak gyere már - fog csuklójára, ezzel terelve magáról és zavaráról a figyelmet és Jongdae kérése szerint bezárva az ajtót, útnak is indulnak.
- Ya, kit érdekelnek a lányok? Amúgy is, a pelenka csak dobna a kinézetemen - ölt rá nyelvet, ezzel végképp összezavarva Chanyeolt.
- Nem kétlem…
A kocsiban a hangulat igencsak oldott, bár egyedül Baekhyun részéről mondható ez el, ugyanis Chanyeol még mindig az idősebb szavait emésztgeti, ki közben vidáman énekelget valamit.
Nem tud napirendre térni a fiú viselkedése felett és attól tart, hogy minden egyes szavával egyre inkább csapdába esik egy olyan érzelmi kavalkád tengerében, mitől egészen eddig minden erejével küzdött, ám most mégis utolérni látszik.
Ahogy a kórházhoz érnek, Baekhyun lesz az idegenvezető, de olyan lelkesedéssel, mintha minimum hazaérkezett volna, pedig eddig állítólag vidéken élt, vagy legalábbis Chanyeol ezt szűrte le a beszélgetései során. Kérdezte, hogy ugyan mit keresnek itt és milyen baja van neki, de az idősebb mindig hárította a kérdést és valami egészen más témákkal rukkolt elő, ami sokszor érte el, hogy a magasabb füle hegyéig vörösödjön tőlük.
Azonban egy olyan folyosóra érkeztek a harmadik emelet egy eldugott szegletébe, ahova Baekhyun nem engedte be Chanyeolt, sőt, eddigi viselkedését meghazudtolva parancsolta meg, hogy maradjon kint és itt várja. A fiatalabb nem vette zokon, sőt, inkább rettenetesen elkezdett aggódni a másikért, aki majd’ egy órát volt el, ám amint kijött, ugyanonnan folytatta a bolondozást, ahol abbahagyta. Chanyeol viszont már nem volt boldog…
Hazafelé az úton Baekhyun még mindig énekelt, ami a kórházba menet is megbabonázta a magasat, mi alól ezúttal sem volt menekvés, mégis ott lappangott benne a félelem, hogy mi van, ha valami komoly bajról van szó?
- Megállnál a sarki kisboltnál? - néz fel rá még mindig mosolyogva, Baekhyun. - Kéne otthonra pár kaja.
- Persze.
Elérkezve az említett közérthez, Chanyeol talál is egy szabad parkolót, s míg társa besiet vásárolni, úgy gondolja, hogy nem akkora probléma, ha megnézi az ülésén hagyott papírjait. Nem tudja, mire számítson, ám a nagy betűkkel ott szereplő szövegrész után vére megfagy az ereiben és teljesen sokkosan vizslatja a betűket, hátha valamit kifelejtett, vagy rosszul értelmezett. De nem, ott van feketén-fehéren. “Hármas stádiumú, előrehaladott tüdőrák”
Chanyeol a másnapi találkozót szülői látogatás indokával lemondja a srácokkal, pedig valójában nem tervezett elmenni sehova.
Chanyeol fél. Megijedt, mert az érzései egyértelműen hevesebbek, mint két barát közt illene lennie, de ezt eddig nem akarta belátni, ahogyan ezután sem tervezi. Menekül, nehogy véletlen újfent olyan csapdába fusson, ami már végképp tönkreteheti őt. Pedig nagyon arra hajlott a dolog…
A következő héten munkahelyén kívül sehova nem ment és még csak hallani sem akart a többiekről. Minden találkozót lemondott különféle mondvacsinált kifogással, hogy ne kelljen Baekhyunnal találkoznia, de kizárólag üzenetben, a hívásokra nem is reagált.
Chanyeol összetört. Az egyetlen személy, aki eddig feledtetni tudta vele Yoonát és hiányát, az az ember lett, aki most mindennél jobban rá emlékezteti. A veszteségre, a fájdalomra, a kínra, amit a lány halálát követően kellett megélnie, egészen addig, míg Baekhyun be nem toppan azt életébe és ki nem színesítette szegényes mindennapjait. Bár az idősebb nem tudja, hogy Chanyeol elolvasta a papírját, hogy tisztában van a problémájával, de nem kizárt, hogy valamit sejt a magas érzéseit illetően, mit nem is volt rest sokszorosan viszonozni, még ha nem is a szó szoros értelmében.
A harmadik héten már nem talált jobb kifogást, mint, hogy beteg és otthon nyomja az ágyat, ami részben igaz is volt, azt leszámítva, hogy dolgozni attól még bejárt, hogy kissé belázasodott. A sok stressz és idegesség, ami javarészt Baekhyun és Akuma miatt érte, egy pillanatra sem hagyta nyugton, ezzel elérve, hogy teljesen leépüljön a máskor vidám, mosolygós, életerős férfi. Sokszor elfelejt enni, nem szed gyógyszereket, egyedül az eszeveszett hajtás az övé, ami némileg segíti elterelni a gondolatait, de még így sem eléggé ahhoz, hogy legyen egy nyugodt éjszakája.
Szombat délelőtt a konyhában tevékenykedik, de a macska temérdek gyógyszerén kívül semmi nincs elöl, úgy, ahogy az állatnak is nyoma veszett, amint előkerültek az orvosságot rejtő dobozok. Szerencsétlen macska már nem győz menekülni a rosszabbnál rosszabb ízű cuccok elől, bár javarészt korának és erejének köszönhetően könnyen megadja magát. Chanyeol jó jelnek tekinti, hogy Akuma küzd.
Amint csöngetnek, egy pillanatra hezitál, elvégre nem akar most senkivel találkozni, azonban a kiszűrődő fény és zajok könnyen elárulták, hogy otthon van, ezután meg bunkóság lenne nem megnézni legalább azt, hogy ki keresi. Ha mást nem, majd elzavarja…
Az ajtóhoz vánszorogva, nehéz érzésekkel fordítja el a kulcsot, hogy aztán lenyomva a kilincset, némi hunyorgást követően meglássa azt a személyt, akire szíve azon nyomban reagál, hát még, ha mosolyog is…
- Channie~, szia - néz fel rá boldogan, és még mielőtt Chanyeol megszólalhatna, egy apró tenyér simul a homlokára. - Huhh, tényleg nem lehetsz jól. Hess befelé, irány az ágy, mielőtt komolyabb bajod lesz - fog a férfi csípőjére, hogy úgy tolja vissza, majd maga után becsukva az ajtót, az asztalra teszi a szatyrot, mit idáig szorongatott, és nekilát vetkőzni.
- Mit keresel itt? - bukik ki az őszinte, ám annál udvariatlanabb kérdés Chanyeol szájából.
- Hogyhogy mit? Hát hiányoztál! - vágja rá kissé durcásan. - Te viszont még mindig nem vagy az ágyban.
Chanyeol jobbnak látja, ha nem vitatkozik Baekhyunnal, mert jelenleg se kedve, se ereje hozzá, így csendesen a szobába botorkál, és elterül fekhelyén, hova csakhamar az idősebb is követi.
- Bocs a kupiért…
- Nem számít, hozzád jöttem. Amúgy sem láttam még soha a lakásodat - ül fel mellé a matracra, közben turkálva hozományába. - Mondd, hogy “á” - közelít felé nagy beleéléssel egy lázmérővel, de Chanyeol kiveszi a kezéből és maga helyezi kicserepesedett ajkai közé. Alig két percen belül csipog az eszköz, mit már Baekhyunnak sikerül megszereznie, és pár pillanat figyelés után, lemondóan felsóhajt. - Harmincnyolc nyolc - teszi le a kis éjjeliszekrényre. - Ettél ma már valamit?
- Nem vagyok éhes - fordul a másik oldalára, hogy ne lássa az idősebb gyönyörű alakját, makulátlan bőrét és kíváncsian csillogó szemeit.
- Nem baj, attól még egy kicsit enni fogsz, hogy be tudd venni a gyógyszereid - zárja le a vitát és feláll, hogy kimenjen a konyhába, ám valami megtorpanásra készteti. - Woow, nem is mondtad, hogy van cicád - vált irányt és a kanapéhoz sétál, hogy jobban megnézhesse az állatot.
- Nem kérdezted.
- Igaz - hagyja rá és leülve mellé, simogatni kezdi.
Chanyeol sosem engedte még senkinek, hogy Akumához érjen, mert úgy gondolta, hogy a jószág csak őt illeti, és Yoona nem örülne, ha más is kapcsolatot építene ki vele, hiába volt rokon, vagy barát, de Baekhyun ellen nem tud tiltakozni, egyszerűen nem veszi rá a lélek, hogy ne dédelgethesse az öreg macskát, mikor láthatóan is ennyire szereti az állatokat. Megint fél…
Chanyeol nem tudja mikor szunnyadt el, de már csak arra eszmél, hogy süpped mellette a matrac, így lassan nyitogatni kezdi pilláit, hogy meggyőződjön látogatója kilétéről.
- Baek? - tapogatózik álmosan, mire keze megütközik a fiú lábában.
- Ne haragudj, de kész a kaja. Ülj fel, kérlek - nyúl Chanyeol vállai alá, hogy felsegítse őt és amint hátát a falnak dönti, már teszi is az ölébe az ételt. - Kása, elméletileg jót tesz, de még sosem csináltam - simít szégyenlősen a tarkójára, mint már oly sokszor, mikor valamiben nem volt biztos. Chanyeol imádja a szégyenlős Baekhyunt.
- Köszönöm - mondja kótyagosan, és lassan nekilát a kapott, furcsa színű, de még furcsább állagú élelem elfogyasztásának. Az első falat után azt hitte, ugyanazzal a lendülettel jön is vissza, mint ahogy lement, de sikerült megemberelnie magát és majdnem a felét elpusztította a nem épp finom, vagy akár ehető tápláléknak.
- Na, milyen volt? - kérdezi hatalmas mosollyal Baekhyun.
- Nagyon finom - igyekszik nem fintorogni hozzá, mert semmiképp sem akarja megbántani őt.
- Akkor, most jöhetnek a gyógyszerek - nyom a kezébe két pirulát, meg egy pohár vizet, majd amint azokat bevette, még egy kibontott tasakos port is, hogy aztán elvéve tőle mindent, visszafektesse az ágyba.
Chanyeol pár órával később hideg borogatással a fején és egyedül ébred a lakásban. Csalódott, de ugyanakkor örül is, hogy Baekhyun egy szó nélkül távozott, mert így legalább nem érezte akkor a fiú távolodásának aggodalmát. Csupán annyira kel fel, hogy megnézze, zárva van-e az ajtó, de mivel ténylegesen bezárta, és a saját kulcsa az asztalon van, csak arra tud asszociálni, hogy Jongdae odaadta neki a sajátját.
Baekhyun másnap is meglátogatta és ápolta Chanyeolt, minek köszönhetően hétfőre teljesen talpra állt, így már mást kellett kitalálnia, hogy le tudja mondani a találkozókat, amik egyikén Baekhyun sem jelent meg miatta, ami szintén melegséggel töltötte el őt.
A következő két hétben Chanyeol minden lehetőséget megragad, hogy még csak ne is halljon a többiekről, s inkább azt mondja, hogy a szüleinél van egy kis ideig, ezzel megelőzve az esetleges váratlan látogatókat. Nem tudja, mitévő legyen, ötlete sincs, hogyan oldja meg a problémát, miszerint Baekhyun már nem csupán egy barát számára, aki nem mellesleg halálos beteg. Ez a tény, ami inkább megrémíti, mint esetleges szerelme, és ugyanezen okokból menekül a többiek elől is, kikkel már oly régóta nem találkozott, pedig szörnyen hiányoznak ám.
Egy kellemesnek éppen nem mondható hétfő estéjén Chanyeol kitartó telefoncsöngésre kel, így lecsekkolva az időt, elkapja a riadtság, hogy megint a találkozóról van szó, ám amint üzenete érkezik, rögtön megnyitja azt.
Kim Jongdae
Szia. Baek eltűnt két órája és nem találjuk. A telefonját nem veszi fel, ha ráérsz kicsit, kérlek segíts megkeresni, mert egyáltalán nem jellemző rá, hogy szó nélkül felszívódik.
Amint a rövid kis SMS végére ér, rögtön magához tér, és hiába nem akarja látni most őket, főleg nem Baekhyunt, öltözködni kezd, feltett szándékkal, hogy útnak induljon utána.
Csupán egy pillanat, míg eldönti, hogy autó helyett gyalog megy, s bár egyenlőre semmi ötlete, hogy hol keresse, valami megérzéstől fogva a bárokat, kocsmákat és szórakozóhelyeket veszi céljául.
Majd’ fél óra fagyoskodás után meg is leli az elveszett fiút egy út menti sátras ital bárban, ki elé leülve elszörnyedve néz végig a sok szakés üvegen, mik már valószínűleg mind Baekhyun gyomrának tartalmát képzik. Chanyeol nem tudja mit mondhatna, de az agya legmélyén tisztában van vele, hogy mi lenne a helyes. Még túl élénken élnek emlékeiben a következmények és minden akkori dolog most ismerős érzésként térnek vissza, hogy újfent köszöntsék őt a rideg valóságban.
Baekhyun mozdul, keze akadozva fog egy még félig teli üveg után, s miután töltött, nehézkesen vissza helyezi, hogy a poharára markoljon, ám az már nem tartózkodik ott.
- Ya, az az enyém! - förmed Chanyeolra, csupán az eltulajdonított italt látva.
- Eszednél vagy, Baekhyun? - kezdi nagyon mélyen és kimérten. - Pontosan tudod, hogy a gyógyszerekre nem ihatsz, de hogy még ennyit… - mutat végig a kupacon, de már nagyon küzd, hogy ne törjön ki.
- Chanyeol - hökken meg, máris feladva a próbálkozást, hogy vissza szerezze a poharat, minek tartalma már a földön van.
- Kérdezem mégegyszer. Eszednél vagy?! - kel ki teljesen magából, még fel is állva hozzá, hogy úgy magasodjon az idősebb fölé. Baekhyun nem szól semmit, csak egy ideig csendesen mered Chanyeolra, majd amint hatalmas könnyei megjelennek, a fiatalabb máris megbánja, hogy felemelte a hangját. - Istenem… - sóhajt és mögé lépve, felsegíti őt a székből. - Haza viszlek - közli ridegen a tényt, ahogy a fiú táskáját vállára veszi és őt magát szorosan átfogja, hogy meg tudja tartani. Nem ellenkezik, csupán akadozó mozgása nehezíti haladásukat, mihez társul, hogy Chanyeol közben üzenetet ír Jongdaenak, hogy ne aggódjanak.
- Újra el fogsz hagyni… - szipog egyet Baekhyun, ezzel magára vonva a magasabb figyelmét. - Hetek óta kerülsz, pedig én veled akartam lenni - motyogja lefelé, mitől csak nehezen kivehetőek szavai jelentései, de így is kellően fájdalmasak. - Chen azt mondta, hogy magához költöztet, mert így közelebb van a kórház és mellettetek megtalálom a célom, amiért élni akarok majd és tudod Chanyeol, megtaláltam, csak ő épp menekül előlem. Ez annyira igazságtalan… - néz fel rá nedves arccal és teljesen megtört tekintettel. - Nekem miért nem adsz egy esélyt? - fordul vele szembe, hogy így késztesse megállásra. - Én miért nem érdemlem meg, ha neki megadtad?
- Baekhyun, ez nem ilyen egyszerű… - nyel egy nagyot, hogy ki tudja préselni ezt a pár szót, anélkül, hogy ő maga is sírásba kezdene.
- Igen, gondoltam. Semmi sem egyszerű… Nekem meg már mindegy. Hagyj, egyedül is haza találok - fordul vissza a cél felé és ugyan még nem stabilabb a járása, de annál akaratosabb.
- Nem tudom mi jár a fejedben és minek gondolsz most engem, de megígértem a legjobb barátomnak, hogy haza viszlek, tehát ezt a jó negyed órát még bírd ki velem - keményíti meg hangját, hogy határozottnak tűnhessen, mikor belül szinte tombol.
Baekhyun némán ballag hazáig, mindennemű segítséget elutasítva, s miután a kapuban megkapja a táskáját, köszönés nélkül távozik.
Chanyeol mindennapjai vissza térnek a mostanság megszokott kerékvágásba. Reggel kel, dolgozni megy, délután jön és alszik. Sokat túlórázik, ezzel gyarapítva szegényes kasszáját, amit Akuma kezeléseire költ, ki napról napra egyre rosszabbul fest. A szőre kopottabb, maga az állat lesoványodott, a járása még az eddiginél is nehézkesebb és már kevésbé fogadja el az ételt. Az állatorvosok nem sok időt jósolnak már neki, de Chanyeol nem hajlandó elfogadni, hogy ez az öregedéssel jár, még nem áll készen elengedni az egyetlen kapaszkodót, ami még Yoonához köti őt.
A legrosszabb pillanatban éri, hogy belépve kicsiny, az eddiginél még sötétebb lakásába, a konyha közepén kiterülve látja a már élettelenül fekvő Akumát. Minden nála lévő dolgot eldobva rogy térdre a tetem mellett és azonnal meginduló könnyeit figyeli, ahogy elnyeli a macska barnára kopott bundája. Chanyeol végleg feladta…
Eldőlve a hűvös csempén, tenyerét a jószág pofájára simítja és úgy próbálja feldolgozni halálát. Rengeteget harcolt azért, hogy Akuma rendbe jöjjön és ténylegesen kiviruljon, ahogy Yoona mondta, de ez csak nem következett be és mindenféle remény nélkül hagyta itt őt.
Chanyeol a munkahelyén beteget jelentett és még maga sem tudja, hogy mit érez, egyszerűen csak tengődik egyik napról a másikra. Részben megkönnyebbült, hogy nem kell tovább aggódnia se Akumáért, se a lánynak tett ígéretéért, s így már nem is érzi magát annyira kötöttnek, de ugyan akkor, hiányzik neki a macska állandó jelenléte. Ő volt az egyetlen társa, akinek elmerte panaszolni fájdalmait és kételyeit, aki akkor is mellette volt, mikor a poklot járta meg és aki egy egy fárasztó nap után csak csendben a hasára kuporodott és “nézte” vele a tévét. Bár Akuma a vele töltött idő alatt nem lett hű a nevéhez, de neki így kényelmesebb is volt.
Már azt sem tudja milyen napszak van, mikor egyszercsak újfent a telefonja kelti. A sötétből ítélve éjszaka, de az órára pillantva hamar be is igazolódik gyanúja, ami hajnali fél hármat mutat. Mivel a szám ismeretlen és a többiek nem is szokták ilyenkor hívni, érdeklődve veszi fel, hogy a füléhez nyomva, várja az illető bemutatkozását.
- Chanyeol… - hallja meg Baekhyun akadozó sírását. - Gyere hozzám.
Nem tudja mire vélni és fél bármit is mondani. Honnan tudja a számát? Mért hívja ilyenkor? Mi lehet a baj? Hol van Jongdae? Végül a kíváncsiság győz és végül megszólal.
- Mi történt?
- Channie~ - hangzik el az a szeretetteljes becenév, csak most szívszaggató árnyalatban. - Nem bírom már. Nagyon hiányzol.
- Dae? Beszélhetek vele? - kerüli ki az egyenes választ, noha neki talán még jobban is hiányzik a másik, csak éppen túl sok gátlás van benne, hogy egyáltalán ezt bevallja, nem még maga keresse a fiút.
- Nincs itt…
- Hol van?
- Otthon.
- És akkor te hol vagy?
- A kórházban.
Chanyeol tüdejében megreked a levegő.
- Miért?
- Egy hete műtöttek, de most nem ez a lényeg, Chanyeol, kérlek, könyörgöm, gyere ide…
- Melyikbe vagy? Ugyan abba?
- Igen.
- Indulok - sóhajt fel, kinyomva a telefont.
Még maga sem tudja, hogy helyes e, amit tesz, de most az egyszer úgy véli, hogy meg kellene próbálnia a szívére hallgatni az esze helyett, így hát szép lassan felöltözik és autóba szállva, a múltkor látogatott egészségi központba megy, hol a recepciós útbaigazítása után az ötödik emeletre megy, hogy megkereshesse az adott szobaszámot. Meglelve a sarokban lévő, fehér, Baekhyun nevével kitűzött papírral megáldott ajtót, úgy dönt, hogy kopogás nélkül nyit be, nehogy felkeltse, ha közben netán elaludt. Csak remélni tudja, hogy már nincs ébren és akkor haza mehet, elfeledve ezt az egészet, ám nincs szerencséje, a fiú olyan éberen ül az ágy közepén, mintha egész eddig ezt csinálta volna.
- Szia - köszön halkan, becsukva maga mögött az ajtót.
- Channie~ - kezd újra sírásba Baekhyun és már kelne fel, azonban mielőtt ezt megtehetné, Chanyeol mellé lép és vissza tartja a sok rajta lógó zsinórra való tekintettel.
- Itt vagyok, ne ficeregj - ül le mellé a székre.
- Túl messze~ - nyújtózkodik felé, mire Chanyeol megszánja és lerúgva cipőit, beül egyenesen Baekhyun mögé, s úgy húzza magára őt.
- De mostmár aludj szépen, mert nagyon késő van - karolja át, állát az idősebb vállára döntve, ki erre neki nyomja az arcát.
- Nem.
- De.
- Nem.
- Miért?
- Mert hiányzotááááál.
- Oké, ne vonyíts - mosolyodik el. - Te is nekem - mondja ki halkan, némileg remélve, hogy nem hallotta meg, de nehéz is lenne ezt, közvetlen a füle mellett.
- Tényleg? - élénkül fel azonnal és már egyenesedne ki, de Chanyeol vissza tartja őt.
- Igen.
- Szeretlek - nyom egy puszit a magas arcára, ki erre teljesen meghatódottan mered Baekhyunra, nem is tudva hogyan reagálhatná ezt le. Mélyen belül ő is tudja az igazat, de még nem biztos benne, hogy ki meri e mondani.
Még sose volt viszonzottan szerelmes, sőt, még sosem tette meg helyette más az első lépést, így fogalma sincs, hogy miként szabad ilyenkor cselekedni, mi illendő és mi helyes. Hirtelen feszengeni kezd, hogy elveszíti az eddigi kifejezetten közeli barátnak tekintett fiút, pedig valójában kettejük kapcsolata már az elején más volt, mint ahogy a többiek látták. Rajongása már abba a pillanatban elkezdődött, mikor Jongdae belépett vele azon a bizonyos napon a bárba és még a mai napig sem hagyott alább, hacsak nem lett éppenséggel erősebb.
Merengéséből Baekhyun egyre hangosodó szuszogása rántja ki, mi jelzi, hogy a fiú elaludt. Chanyeol elmosolyodik és a falnak dőlve elemzi a másik kórházi ruhába bújtatott, jól kivehetően lesoványodott és megviselt alakját, majd fél kézzel lenyúlva a takaróért, végigteríti rajta.
- Én is téged - súgja a fülébe és kényelmesen elhelyezkedve - már amennyire egy ilyen helyzetben az lehetséges - átadja magát a fáradtságnak.
Reggel szörnyen fájó végtagokkal és teljesen egyedül kel, miből rögtön arra gondol, hogy az egész csak álom volt, azonban a környezetet látva, hamar rájön, hogy nem. Idegesen pillant körbe, hogy meglelje az emlékezetei szerint még nem olyan régen itt fekvő fiút, de mikor sokadik próbálkozásra sem találja meg, kétségbeesettségére megerednek könnyei. Térdeit felhúzva, idegesen a hajába túr és a lehető legrosszabbat feltételezve teljesen össze görnyed.
Mégis mennyi az esélye, hogy egy nemrég műtött, legyengült, rákos személy egymaga hagyja el a kórtermet? És ha vizsgálatra vitték, miért nem keltették fel az ápolók, vagy maga a zaj? Szép lassan kezd elmerülni saját keserűségébe, már nem is foglalkozva semmivel, csak, hogy megint elvesztette a szerelmét, mint anno, négy évvel ezelőtt.
- Te meg mit pityeregsz? - lép be egy meglepett Baekhyun, azonnal Chanyeolhoz sietve, hogy leülve mellé, kibogozza őt. - Channie, mi a baj, mi történt? - fogja arcát két tenyere közé.
- Baekh - hüppög, tüzetesen végignézve a fiún, ám mielőtt ő még bármit is reagálhatna, rögtön a nyakába vetődik. - Azt hittem meghaltál - szorítja magához, egyre jobban zokogva, ami tőle egyáltalán nem volt megszokott az idősebb számára.
- Mi? Mégis hogy haltam volna meg?
- Nem tudom…
- Olyan buta vagy - simogatja meg a haját. - Nem így terveztem elmondani, de azért még remélem, hogy örülni fogsz neki. Hivatalosan is meggyógyultam.
Chanyeol a hír hallatára egy percet sem akart tovább menekülni Baekhyun elől, s ezt vele is tudatni tervzezte, így hátra döntve őt az ágyon, nagyon finoman és lassan ajkaira hajolva vonta őt egy érzéki és mindennél többet jelentő csókba, mint a másik nem is volt rest viszonozni.
Baekhyunt két napra rá kiengedték a kórházból, mi idő alatt Chanyeol végig mellette volt, maximum csak váltóruháért és mosakodni ment haza. Az összes barátjukkal találkoztak, mikor jöttek be látogatóba, így szép fokozatosan mindenki megtudta a kettejük közt lévő kapcsolatot, mit vegyesen fogadtak, de lényegében mindenki örült, hogy megtalálták egymás mellett a boldogságot, és, hogy Baekhyun meggyógyult.
A következő időkben minden ugyan úgy folytatódott, mint az elején, attól eltekintve, hogy Baekhyun már lassan több időt tölt Chanyeol lakásán, mint Jongdaeén.
Sokat beszélgetnek a múltról, s bár még fájó felemlegetni, de mindent elmesélt Yoonáról és az átélt emlékeiről. Baekhyunnak nem volt szándéka változtatni a történteken, csupán vigaszt szeretne nyújtani Chanyeolnak és beláttatni vele, hogy az életnek nem csupán árnyékos oldala van, és bármi legyen, ő mostantól ott lesz neki, hogy együtt oldják meg a gondokat, még akkor is, ha azok nagyobbak, mint pár szekrény összeszerelése.
- Channie~ - ront be a lakásba Baekhyun, s hevesen keresni kezdi abba a csupán három helyiségben párját.
- Ne üvölts, még a szomszéd is hallja, hogy megjöttél - ül fel a kanapén.
- Nézd - ugrál mellé nagy boldogan, fegyelmen kívül hagyva előbbi szólását. - Tessék - helyez valamit az ölébe.
- Wow, egy cica - kapja fel rögtön és forgatni kezdi az apró, hó fehér állatot, hogy minden oldalról jól szemügyre vehesse. - Őt miért? - pillant fel a kettejüket meghatottan figyelő Baekhyunra.
- Hát csak úgy - ül le a karfára és nyúl a kisállathoz, hogy ő is meg tudja simogatni.
- És mi a neve?
- Még nincs.
- Milyen nemű?
- Lány.
- Közénk hozol egy csajt? - nevet fel önfeledten. - Le akarsz rázni, mi?
- Neked aztán vág az eszed - kuncog cinikusan.
- Akkor gyere ide - nyújtja ki Chanyeol a belső karját, ezzel maga mellé invitálva a szűk kis kanapéra Baekhunt. - Keressünk neki valami nevet - öleli magához párját, közben a jószágot cirógatva.
- Folti! - vágja rá határozottan, mire a fiatalabb belátja, hogy ez bizony egy nehéz feladat lesz.
- Egy darab folt nincs rajta…
- Bucika~.
- Kizárt.
- Golyó?
- Hagyjuk…
- Mamusz.
- Baek, csönd.
- Tappancs.
- Huh… Te menj és fedezd fel szépen a környéket - teszi le a cicát a földre, hogy megfordulva, maga alá tudja teperni Baekhyunt.
- Dagi.
- Még ilyenkor se tudod befogni? - vigyorog rá szeretetteljesen.
- Hát érd el!
- Lehetetlen vagy…
- Lehetetlenül helyes!
- Ezzel nem vitatkozom - hajol le, hogy ajkait az övéinek nyomva, először csak lágyan kóstolgassa a másik párnáit, majd nyelvével átfurakodva hívja érzéki táncba, mire Baekhyun karjai Chanyeol köré fonódnak és úgy húzza magára, hogy minél inkább érezhesse őt.
- Nagyon szeretlek - piheg, íriszeit párjáéba fúrva.
- Én is téged - helyezkedik vissza mellé, hogy úgy vonja szoros ölelésbe. - De attól még nem te adsz nevet a macskának…
- Ya, kegyetlen vagy!
- Tudom - puszilja halántékon és a tévé távirányítóért nyúlva, rögtön be is kapcsolja azt, hogy megnézhessék együtt a már szokásukká vált esti híreket, alaposan kivesézve minden érdekes és érdektelen dolgot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése