Túllépni

Hónapok teltek már el, mióta szakítottam Jonginnal. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számolom, de hiába telik az idő, semmi sem változott bennem. Egy-egy érzelgősebb éjszakán, mikor lelkileg levetkőzött és fáradt vagyok a világ felé, kényszeredetten kúszik ki elmém egy eldugott, mégis csak számára fenntartott részéről, hogy emlékeztessen, mellette minden más volt. Még mindig képes vagyok sírni, elég csak rá gondolnom. Gyenge lennék? Nem hiszem magam annak, elvégre nagyon sokat kibírtam már, rengeteg ember volt mellettem, és ugyanennyi hagyott is cserben, ennek ellenére huszonkét éves fejjel még mindig itt állok, és ha sokat nem is, teszek a holnapért.

- Baekhyun - üti meg legjobb barátom, Jongdae hangszíne azt a szintet, amiből már előre le lehet vonni, hogy most nagyon is komolyan gondolja, amit mondani szeretne, ami nála nagyon nagy szó, mégsem túl megnyugtató. - Szarul festesz. Komolyan, szedd össze magad, mert már nekem van életundorom, ha rád nézek.

- Woa, milyen kedves vagy! - veregetem vállon egy hatalmas vigyorral ajkaimon. - Teljesen jól vagyok, nem értem, most mit izélsz - merengek el a távolba, ahogy egy igen ismerős térre érünk. Nem szeretem ezt a helyet.

- Hány órát aludtál az este? - szegi nekem kérdését, kezeit lezseren zsebre dugva, mintha csak egy kényelmes kis beszélgetést ejtenénk.

- Jajmár, ismersz…

- Mit ettél ma?

- Még csak tizenegy óra. Amúgy sem vagy az anyám, inkább neked van szar hangulatod, hogy rajtam vered ezt le! Hol van Yixing? Beszélni akarok vele, belőled már sok volt - hárítom ezt az egész kínos légkört, erőltetett jókedvemmel.

- A szüleinél…

- Ohh, akkor ezért vagy harapós! Fagyizzunk, attól minden jobb lesz - váltok rögtön irányt, becélozva egy fagyizót, hogy teljesíthessem is iménti felszólalásom.

Nagyon is tisztában vagyok a helyzetemmel és azzal, hogy Dae csak segíteni szeretne, de ezen már annyiszor átrágtuk magunkat, hogy felesleges egy újabb sebet feltépni emiatt. Én voltam, én szakítottam, nekem lett sok, ennyi.

Jongin jó ember a maga módján, de nagyon önző, és betegesen könnyen befolyásolható, ami nem segített rá a kapcsolatunkra. Az elején még elnéztem, a szerelem túl nagy volt, hogy bármit is szóvá merjek tenni. Majd, ahogy teltek a hónapok, végül évek lettek, és hiába minden ígéret, hogy ez változni fog, bármi is jobb lesz, sajnos, nem történt meg. Besokkaltam, rengeteget veszekedtünk, és bár úgy tűnt, ő jobban ragaszkodott hozzám, mint én őhozzá, mára már biztos vagyok benne, hogy túllépett rajtam, míg én jelenleg is miatta őrlődöm. Nem volt rossz mellette, sőt…! Azonban, ha könyörögve állna elém, se kezdenék újra semmit. Még nem tudom, mit akarok, de a helyzetem egyértelműen siralmas.

És akkor itt van a legjobb barátom, aki mindent megtesz, hogy összekaparjon. Jongdaet a kapcsolatom utolsó fél évében ismertem meg, és látta mindazt a szenvedést, ami az együttléttel járt. Ösztönzött, hogy hagyjam ott, és nélküle nem ment volna. Azután hetekig ápolgatta a lelkem, ám mostanra inkább okító lett. Ahányszor feljön a téma, szemérmetlenül hozza fel Jongin ama tulajdonságait, amiket a legjobban utált benne, s csak áldja az eget, hogy végre otthagytam.

- Holnap ráérsz?

- Nem - vágom rá hezitálás nélkül, pedig vasárnap lesz.

- Van egy nagyon jó barátom, aki majdnem annyira hülye, mint te, csak jobb színész nálad, így sosem tudni, hogy komolyan zakkant, vagy azért akad sütnivalója is.

- Aha, az jó - szopogatom a nagy csokis gombócomat, minden figyelmem arra fókuszálva.

- Tehát… ráérsz?

- Nem.

- Akkor átmegyünk - von vállat, ennyivel lerendezve, hogy nem szívesen mozdulok ki otthonról.

- Már javasolni akartam - dünnyögöm szarkasztikusan.

- Megbeszéltük.

- Ne merd…

Kettő felé érek haza ebből a kellemes kis sétából, merthogy Daet hívta a párja, hogy végzett, és bár velem is szívesen találkozott volna, elvégre jóban vagyunk, de mondtam, hogy menjen nyugodtan, én megleszek egyedül. Egyszóval: lefeküdtem.

A délutáni szunyámat követően, este beszállok a vacsora készítésébe, mert a gyomrom jelzett, hogy ideje lenne kajálni, anya meg annyi mindent csinál, hogy ha rajta múlna, csak jó éjfél felé ennénk, az meg nem pálya üres pocakkal.

A családommal nagy szerencsém van, mert megértő és kedves emberek. Még a bátyám is hamar elfogadta, hogy a saját nememhez vonzódok, sőt, még csak nem is változott tőle a felém való viselkedése, amitől csak még közelebb kerültünk egymáshoz. Apa ugyan kicsit vonakodott, de anya könnyedén beláttatta vele, hogy ettől még nem lettem más, ugyanúgy az ő fia vagyok, és bár a betegség téma felkerült, az olyankor előadott kiselőadásaimnak hála, hamar elvetették ezt is.

Másnap reggel az ajtócsapódásra ébredek. Legalábbis gondolom, hogy reggel van, mert én hajnalban dőltem ki, és ha besüt a fény, az csak rosszat jelent.

- Keljél szépen felfelé - rántja le rólam állítólagos barátom a takarót, ami nagy puffanással ér földet, a lehető legtávolabb száműzetve tőlem, ezzel tudtomra adva, hogy itt már nem lesz alvás.

- Hogy nem rohadsz keresztbe, te köcsög faszkalap - morgom, közben arcomra húzva a párnámat, azonban teljesen más válasz érkezik, mint amire vártam.

- Ne haragudj - mondja egy rendkívül mély hang, mire hirtelen ülök fel és egyben húzódom hátrébb védekezően. Bele telik pár pillanatba, mire látok is valamit, azonban egyedül maradtam a szobámban egy magas, kissé szelíden figyelő, barna, hullámos hajú, és némileg elálló fülű idegennel. - Jongdae kiment - bök maga mögé, de látszik rajta, hogy nemigen tud mit kezdeni a helyzettel. Nos, én sem…

- És, te ki vagy?

- Park Chanyeol. Elnézést, hogy így berontottunk, én nem tudtam, hogy még nem vagy ébren - hajol meg mélyen, ezzel sajnálatát kifejezve egy olyan dolog miatt, amiről ő egyáltalán nem tehet.

Ekkor találkoztunk először. A fiú alázatosan és nyugodtan viselkedett, nekem meg égett a fejem, hogy egy roncshalmazként kellet látnia, így gyorsan összeszedtem magam, míg Beom lefoglalta a két srácot. Chanyeol kinézete már akkor megragadott, de a bensője még teljesen ismeretlen maradt előttem.

Dae mélyen belül igazán jó ember, azonban a felszínen egy valódi paraszt, aki ott köt a másikba, ahol csak éri. Persze, a barátokkal más, mégis előszeretettel poénkodik a gyengepontjaimmal, amik olykor tényleg tudnak fájni, amivel ő tisztában is van. És, ha ő megsértődik, kínaiul kezd magyarázni, amiből természetesen egy szót sem értek, de halál büszke magára, és szinte biztos, hogy a rákba kíván, csak úgy, hogy ne tudjam. Mivel a párja ott született, és csak pár éve költöztek fel Koreába, előszeretettel tanítja Jongdaet a nyelvre, nekem és még pár haverunk kárára.

Van egy közös barátunk, Sehun, akinek szintén onnan származik a párja, ennek ellenére Hunnie jó,  ha két szót tud kínaiul, tehát ő legalább megért engem, és együtt szoktuk átkozni a három okost, mikor hirtelen váltanak.

Csak pár órát maradtak, ami idő alatt fény derült hihetetlen rossz játékismeretemre és lazán lealáztak mindketten, minimum hatszor. Ez már megszokott volt itthon, de nem esett jól, hogy az új srác is porba tiporta a nemlévő büszkeségem, mit barátom is észre vett, ezért utána elővettük a táblás társas játékot, amibe elméletileg verhetetlen vagyok és nekikezdtünk hárman, mint az öregek egy esős délután. Az elején minden jól is ment, kezdtem örülni, hogy megmutathatom egy előnyösebb oldalamat, de ekkor Chanyeol leelőzött és ott ért véget az egész. Kipakoltuk a szekrényt és a sakktól kezdve a kártyákig mindenen átmentünk, de kihívás helyett megint a veszteség keserű szájízével találtam szembe magam. Mégsem szegte kedvem… Rengeteget hülyéskedtünk, de olyan mértékig, hogy a végére már bármibe kezdtünk, a szabályok előre megszűntek, ami oldotta is a feszültséget, főleg Daet illetően, aki még nálam is nehezebben viselte a vesztét.

Ennek hála másnap is találkoztunk, majd ez állandósult, és Chanyeol rendszeres vendég volt nálunk, valamint velünk együtt a kocsmában, ahova a többiekkel jártunk. Természetesen, már az első perctől átláttam Jongdaen, s biztos volt, hogy azért mutatta őt be, hogy összehozzon minket, ám a srác semmi arra utaló jelet nem mutat, hogy én tetszenék neki, tehát megragadtunk a baráti szinten. Igazából, nem bánom, mert mellette már egyáltalán nem jut eszembe Jongin, de hamar be kellett látnom, hogy én jelentősen többet érzek iránta, mint ő irántam. Tehát ez szívás…

- Hol van Dae? - érek Chanyeol mellé, aki már legalább fél órája várt rám, és az ő telefonos segítségével jutottam el eleve ide.

- Azt mondta, ma nem ér rá - von vállat, mosolyogva lenézve rám. - Mehetünk?

- Pontosan hova is? - rekkenek meg, mert eddig még nem nagyon maradtunk kettesben.

- Van valami kívánságod, hogy hova szeretnél?

- Nincsen.

- Akkor mozizzunk - indul meg, ezzel engem is mozgásra ösztökélve, ugyanis nem könnyű tartani a lépést az ő hosszú lábaival.

Nem vagyok az a típus, de most rendesen zavarban érzem magam mellette. Ő annyira könnyedén kezel mindent és mindig jókedvű, ami nem mellesleg ragadós. Igazán szociális és mindig mehetnéke van. Az esetek többségébe miatta mozdulunk ki otthonról, de ezek szerint barátomnak ez most volt elég, amit meg is értek, mert neki is ott van a párja, akivel foglalkozhat a mi szórakoztatásunk helyett.

- Mit néznél? - fürkészi a mostanság játszandó filmeket, bármi neki tetsző után keresve.

- Nekem mindegy.

- Akkor milyen műfajban?

- Bármi jöhet.

- Akkor nézzünk vígjátékot, azon legalább tudunk szórakozni.

Chanyeol nem hagyta, hogy fizessek, amit csak nagy durcásan nyeltem le, elvégre ez se nem randi, se nem vagyok csaj, de amint a megfelelő terembe vezettek minket, a hangulat már igen szórakozott volt. Szerencsére, rajtunk kívül alig akadt pár ember, ezért nem is nagyon szóltak ránk, amiért végig dumáltuk az egész filmet. Egy újabb oldalát ismerhettem meg a srácnak, ami kicsit közelebb is vitt hozzá, még ha csak az én szememben is.

Ezután a külön találkozásaink száma egyre nőtt, aminek valami érthetetlen módon Jongdae is örült, de maradjunk annyiban, hogy így legalább kevesebbet szívtuk az ő vérét, merthogy Chanyeollal hasonlóan bolondok vagyunk, s kettőnkkel már jelentősen nehezebb a dolga, hiába előz le egyénileg bármelyikőnket.

Az idő teltével kezdem azt érezni, hogy némileg távolodom a legjobb barátomtól, aki ilyenkor mindig megnyugtat - haha, na persze -, hogy ez nem igaz, csak a “kicsi Bacon szerelmes”. De, mivel, nem vagyok sem szerelmes, sem Bacon, ezért az aggályaim nem csappannak, hiába maradtak meg kellemetlen ébresztési szokásai, a közös kocsmázásokról már nem is beszélve. Yixing meg olyan, akár egy anyuka. Örül nekünk, de, hogy mit, azt nem mondja el. Azt hiszem, jobb is, mert elég ijesztő dolgok leledzenek a fejében, főleg, mert el tudja viselni Daet, amihez külön művészet kell, ha nem speciális szakág. Mondjuk, pszichiáter. De attól még imádom. Tisztes távolságból.

- Hogy mi?! - ugrik két oktávval feljebb a hangom, ami nem lehet épp kellemes a telefon túlvégén szenvedő fiúnak. - De mitől?

- Nem tudom, de egyenlőre ágyhoz vagyok kötve - közli higgadtan, mintha ez a tüdőgyulladás gyerekjáték lenne számára. Talán, mert az is. Jongdaet annyi rossz érte már az életben, hogy az ilyesmi meg se kottyan neki, maximum kicsit lelassítja.

- Azonnal odamegyünk! - pattanok fel ültömből, s már a széken egyre csak leledző ruhakupacomat vizslatom, hogy mit vegyek fel, merthogy lóg az eső lába.

- Te meg a szomszéd néni, vagy ki? Amúgy se gyere!

- Kösz, hogy szeretsz - vágom be a mű hisztit, mit egy fuldokló nevetéssel díjaz. - Nem tudtam, hogy buksz az öregasszonyra, de ha kell, felkarolom őt is - szorítom a fülem és a vállam közé a készüléket, hogy ki tudjak rángatni egy normális pólót.

- Nem, köszi, van segítségem.

- Hát, te tudod… Na de leteszem, mert öltöznöm kell.

- Bacon, ne gyere, nem otthon vagyok!

- Attól még mehetek. Max akkor Chipshez.

- Ne hívd már így!

- Most miért ne? Ha én egy szelet hús vagyok, ő lehet nasi. És közösen baconos chips vagyunk…

- Ya, elég! Te csak ne közösködj vele! Inkább hódítsd meg végre a Yodát, mert az idegeimre mész - veszi feljebb hangerejét, de a végére teljesen elfullad.

- Ezek a jó beceneveid… Na, de tényleg szia. Csókoltatlak… meg, ha odaértem, akkor is.

- Eww, inkább ne - nyomja rám a telefont, ezzel merőben megkönnyítve a dolgomat.

Míg elkészülök, dobok egy SMS-t Channak, hogy mi a helyzet, és, hogy ráér-e eljönni velem, amire nagy szerencsémre igent mond, így már semmi akadálya, hogy ápolgassuk Dae megfáradt szervezetét, amitől valószínűleg előbb kerül a temetőbe, mintsem, hogy talpra álljon, de ez már mellékes.

- Én még nem voltam nála, tehát a te tájékozóképességedre kell hagyatkoznunk, ami,  valljuk be őszintén, nincsen - fürkész engem a szokásos vigyorával, ami merőben enyhít az ítéleten a hasonló beszólásai terén.

- Most miért bántasz?! Igenis jól feltalálom magam! - szállok saját védelmembe, és most az egyszer tényleg örülök, hogy nincs itt Jongdae, mert tuti Chanyeol mellé állna.

- Sosem tudnálak - kacag jóízüen, hosszú ujjait tincseim közé futtatva, hogy miután gyorsan összeborzolta, elugorhasson csapásom elől.

- Aish, inkább menjünk - morgom, leplezve zavaromat, s megindulok az általam jónak vélt irányba.

- Mit cipelsz a táskádba? - mutat rá az említett tárgyra, amint beért engem.

- Egy rakat vitamint.

- Wow, milyen kedves vagy - ámul elismerően.

- Miért, eddig kételkedtél benne? - vonom fel egyik szemöldököm, de még keresztbe is fonom a karjaim a hatás kedvéért. Ki számítana rá, ha nincs is így? Csak Dae más…

- Dehogyis - emeli fel védekezően két kezét, vidáman somolyogva rajtam.

- Ő a bátyám, így természetes… - veszem komolyabb hangvételre, a messzi távolba révedve. Lassan rá kell jönnöm, hogy csak két sarkot mentünk, de már most nem találnék vissza a térre, nemhogy tudjam, hol vagyunk. Sebaj, mindig van valahogy. - Amikor én vagyok beteg, ő is ilyen. Nem kötelesség, csak az, hogy egymásra mindig számíthatunk, és nekem nincs nála fontosabb barát. Sok rosszból kihúzott már.

Míg elég távol érünk, addig körülbelül a fél életem elmesélem neki, de persze csak az érdektelenebb dolgokat, hogy ne sokkoljam annyira a hülyeségeimmel. Nem mintha ő nem lenne közel ennyire bolond. Mással már ki sem tudnék jönni, hiszen a baráti körünk is ilyen egyénekből áll.

- Biztos erre lakik? Az erdőben?

- Nem egészen… - ismerem be, azon nyomban irányt váltva.

- Esélyes, hogy még ma oda érünk?

- Erre is csak ezt tudom mondani.

- Akkor várj egy percet, felhívom őket - kezd el kotorászni a zsebében, ám mielőtt elővehetné a mobilját, egy váratlan mennydörgésre mindketten megugrunk. Szabad kezével a csuklómra fog és kezd el húzni vissza a városba, míg a másikkal tárcsáz és már nyomja is a füléhez.

Míg elhadarja a helyzetünket, kihagyva, hogy az én hibám, amit a többiektől mindig megkapok, a táblákat lesi és próbál egymaga tájékozódni, ha már nekem sikerült lehurcolni őt a térképről, és ahogy megkapja a címet, már célirányosan megy. Azonban hiába a nagy igyekezet, az első cseppeket követi a többi, majd hirtelen zápor hullik ránk, nem is túl távol a célról.

- Ahh, basszus - sóhajt fel, miközben lefékezve néz körbe, hogy most mi legyen, még mindig a csuklómat szorongatva. Forró bőre szinte égeti az enyémet.

- Legalább nagyra növünk - nyögöm be a szokásost, de hamar leesik, hogy ez most kicsit furán hangzott a torony srác mellett. - Jó, csak én.

- Na, gyere, te törpe - ereszt el bánatomra, ám kabátját levéve teljesen az oldalához húz, mitől kellemes, markáns illata rögtön az orromba szökik, és felénk tartva az anyagot, egy kapuhoz húz, hol némileg fedezékben lehetünk, bár már kellően eláztunk mindketten.

- Azért törpe nem vagyok - jegyzem meg pirosló orcákkal, mert hiába engedte le a felsőjét, egy lépést sem ment távolabb.

- Dehogynem - fordul teljes alakkal felém. - Egy hisztis, de mindemellett nagyon aranyos törpe - hajol lejjebb, hogy szemeink egyvonalban legyenek. Lehelete csiklandozza a számat, s nem bírok menekülni a kíváncsian csillogó, éjsötét íriszeitől.

- Nem - tiltakozok már csak dacból, ám ennél többre egyáltalán nem telik.

- De még mennyire - súgja közénk, fokozatosan szüntetve a távolságot, s ahogy ajkai az enyémekhez érnek, tenyere a tarkómra siklik, hogy közelebb vonva engem, kezdhessünk egy, a kezdéstől merőben eltérő, heves csókba, míg bírjuk szusszal. Nem erőszakos, nem is követelőzik, átengedi nekem az első lépéseket, mégis tisztán érződik, hogy ő irányít. Ahogy levegőhöz enged jutni, letaglózva meredek a semmibe, magamban hevesen imádkozva, hogy ez ne csak egy álom legyen, mint az utóbbi időben oly’ sokszor. Szakadatlan mosolya pont olyan, mint bármikor máskor, jelenleg mégis valami idegen kifejezést vélek felfedezni benne. Lehet Dae valójában erre értette, hogy jó színész? - Gyere, menjünk át hozzám, és, ha elállt az eső, majd meglátogatjuk a srácokat - nyújtja felém a kezét, mit némileg bizonytalanul, de annál boldogabban fogadok el.