Hope

- Add el a vesédet, köcsög - püffögi a nálanál jóval alacsonyabb fiúnak, egy utolsó, lekezelő pillantást vetve rá, ám mikor elfordulna, hogy tovább induljon, a másik elkapja köpenyének nyakát és egy erőszakos rántással lehúzza magához.

- Érte nemhogy a vesémet, az egész testemet eladnám - kacsint rá magabiztosan, majd elengedve a férfit, lomha léptekkel kivonul az épületből.

És Baekhyun nem hazudott. Végzettség és papírok híján kénytelen a lehető legmélyebbre ereszkedni, hogy megkeresse párjának a műtéti költségek fedezetét, így hát eldobva minden esetlegesen megmaradt büszkeségét indul neki az éjszakának.

Ennyi átsírt és végigkönyörgött hét után már igazán nem számított semmi, csak hogy kilábaljon végre a helyzetből és ígéretéhez híven megmentse Chanyeolt, kinek már jócskán fogytán az ideje.

Baekhyun fél, sőt, retteg, ez azonban mégsem elég ok, hogy ne térjen be annak az alaknak a bárjába, ki néhány éve egy meglehetősen hasonló szituációban felajánlotta segítségét, melyre végül Chanyeolnak hála mégsem volt szükség. Hogy szívességből teszi? Nem, Baekhyunnak sosem számított igazán a pénz, bőven elég volt neki annyi, amiből túléli másnapig. Kizártnak tartotta, hogy holmi tárgyak szerint éljen, ahelyett, hogy megragadná az érzéseket és ténylegesen annak szentelné a figyelmét, amiért megszületett.

Mielőtt találkozott a magas, folyton mosolygó, derűs alakkal, egyedül a bátyja iránti mérhetetlen szeretete láncolta ehhez a világhoz, és ugyan ilyen kétségbeesetten kereste életben tartásának a megoldását. A sors fintora, hogy ez mostanság, november elején történt öt éve, mire rá két hosszadalmas évre végül feladta a fiú szervezete és Baekhyun család nélkül maradt. Chanyeol a legnehezebb időszakban segítette át és vigyázta léptét, nehogy hülyeséget csináljon, ám nem tartozás, hanem sokkal inkább a szerelme miatt mozgat meg minden követ, ezúttal végérvényesen eldobva megmaradt önbecsülését.

- Ohh, hyung - vigyorodik el gyalázatosan a pult mögött ácsorgó férfi, ki le sem tagadhatná, hogy felettébb örül az idősebb látogatásának.

- Jongin - biccent egy gúnyos mosoly kíséretében, jelét sem mutatva megtörtségének.

- Mit adhatok? - teszi le az eddig törölgetett poharat, végignézve, ahogy felül vele szembe a fiú.

- Munkát - jelenti ki tömören, biztos tudatába, miszerint a fiatalabb teljesíti majd, hiszen anno ő erősködött annyira, hogy beszervezhesse a csapatba.

- Melyik oldalon játszol? - könyököl a pultra, igen közel hajolva Baekhyun arcához, ki legszívesebben akkorát lekeverne neki, amitől rendesen hátratántorodna, azonban ehelyett csupán a másik lekezelő stílusát felvéve vizslatja őt teljes magabiztossággal.

- Az lényegtelen, bármi jöhet - jelenti ki hezitálás nélkül, felkészülve a legrosszabbra is.

- Woow, ez a beszéd - paskolja meg Jongin az idősebb vállát, s közelebb hajolva hozzá, további utasításait a fülébe súgva engedi szabadon, hogy a többiek átvehessék az irányítást.

Ezen az estén a legkisebb gond volt párja megcsalása, és, hogy ezek után mit gondol róla, mit természetesen amíg kórházban van, biztosan nem fog megtudni. Szégyentelennek, mocskosnak és betegesnek gondja magát, ugyanakkor hisz benne, hogy igenis segíteni fog neki ez az egész, így kitartóan elvisel bármit, még akkor is, ha Jongin a legmegvetendőbb ügyfelekhez osztja ki őt.

Hajnal tájékán éppen csak egy gyors zuhanyzásra és átöltözni volt ideje haza térni, hogy aztán rögtön mehessen is a kórházba, elújságolni az örömhírt. A ház négy fala közt az a fél óra bőven elég, de tán még soknak is számított, míg kisírhatta magát, majd azt követően újra felöltve önfeledt, védelmező és kissé szemtelen álarcát térhessen vissza a hatalmas épületbe, hol az elmúlt egy hónapban meglehetősen ismertté vált az ápolók és orvosok körében. Ugyan senkinek nem mondta, a többség mégis sejti miféle kapcsolat áll közbe és Chanyeol közt, mi végett itt is jócskán kijár a megvetésből, ő mégis képes minden egyes nap derűvel fogadni azt, távolra űzve minden rossznak még csak a gondolatát is.

- Channie - örült meg, amint rálátást nyer ébren fekvő párjára. - Hogy vagy? - ül le kimérten az ágya mellett lévő székre, letéve a hozott csomagot.

Chanyeol meredten néz, jól láthatóan erősen töri a fejét, mit Baekhyun türelmesen kivár.

- Jól - feleli végül halk, rekedtes hangon.

- Megfelelően bánnak veled? Nem piszkál senki? - folytatja megszokott kérdéseit, miközben megérkezik a reggeli.

- Uram, nem biztos, hogy tudja kicsoda ön - helyezi le a kis asztalkára a tálcát az imént betért nő.

- Már miért ne tudná? - vonja fel fél szemöldökét, tisztában léve Chanyeol állandóan romló állapotával. - Channie, ki vagyok? - fordul vissza, célzatosan magára mutatva.

- Baekhyun - mondja némi hezitálás után.

A nő nem reagál semmit, inkább csak csendben távozik, kettesbe hagyva a két fiatalt, elvégre pontosan tudja Baekhyun tagadásának az okát, mibe semmi joga nincs beleszólni.

- Gyere, segítek - támasztja meg párját, hogy óvatosan felültesse, s tálcáját az ölébe téve ösztökéli evésre. - Képzeld, sikerült munkát találnom, ami elég jól is fizet, szóval már nem kell sokáig itt lenned - meséli nagy beleéléssel, figyelve, ahogy szerelmébe percről percre visszatér az élet.

A reggelek mindig nehezek, idő kell, míg felfogja a dolgokat, a változást, és ugyan néha összekeveri a napokat, délutánra újra a mosolygós és vidám Chanyeol, aki bár némileg kevesebbet és lassabban beszél, továbbra is olyan buzgó, mint hajdanán. Baekhyunnak nincs más dolga, csupán türelmesnek lenni és bátorítani…

- Ki nyissam az ablakot? - töri meg a percek óta húzódó csendet, mit a fiatalabb kifelé bambulással töltött, kimondatlan vággyal a szabadulást illetően.

- Büntibe leszünk - pillant rá töretlen mosollyal, leplezve kínját, mit akárhogy próbál, úgysem képes Baekhyun elől titkolni.

- Már megszoktuk - ránt vállat és felállva a székből, rásegít Chanyeolra egy vastag pulóvert, jól betakargatja, s friss levegőt enged be az átmelegedett, gyógyszerszagtól bűzlő kórterembe, mit négy napja egyedül uralnak, ezzel minden akadályt kikerülve szellőztetésük kapcsán.

- Baekkie…

- Hm? - helyezkedik vissza, lehető legvidámabb arckifejezésével a székbe.

- Szarul festesz - jelenti ki humorba burkolt aggodalommal Chanyeol.

- Ezt pont tőled nem akartam hallani - tettet szomorúságot, minden szavára óva figyelve, nehogy olyat mondjon, amivel esetleg megbánthatná az egyébként nem kifejezetten sértődékeny fiút, ám ha mégis sikerülne, úgysem mutatná jelét.

- Gyere, pihenj velem egyet - húzódik beljebb, megpaskolva maga mellett a helyet.

- Ezért is bünti jár - vigyorodik el, az ágya alá berúgva cipőit.

- Majd én megvédelek…

A szokottnál korábban és fájóbb szívvel hagyja magára Chanyeolt, visszanyelve minden feltörni készülő könnyét, csak azt nézve, hogy pár hét és újra együtt lehetnek a saját otthonukban. Chanyeol küzd, élni akar, és míg ez így van, élni is fog!

- Nicsak, ma is te vagy? - mosolyodik el a nap folyamán először, ám annál gúnyosabban, ahogy meglátja a pult mögött ácsorgó férfit.

- Hoztál pénzt, kölyök? Egy heted van fizetni, vagy mehetsz a barátoddal ahova akarsz - pillant fel csupán a meggyőződés erejéig számítógépéből a férfi.

- Nyugi már, haver, hoztam - csapja le elégedetten a falapra a magánál tartogatott összeget.

- Nem vagyok a haverod… haver - nyúl a papírokért, hogy megszámolhassa. - Ez édes kevés, kölyök.

- Az eddigi kezeléseket fedezi, holnap hozok még.

- Tényleg eladtad magad? - nevet fel az idősebb, gúnyosan végignézve Baekhunon.

- És ha igen? Semmi közöd hozzá. Haver - cicceg, sebtében elhagyva a kórházat, hogy még időben beérjen Jongin bárjába.

- Baekkie, negyed óra és jönnek érted. Tedd magad rendbe - fogadja ugyanaz a gúnyos vigyor, ami mostanság körülveszi őt.

- Ne hívj így - szegezi rideg tekintetét a fiatalabbra, ki ettől egy pillanatra megilletődve mered vissza kifejezéstelenül, majd túllépve a kezdeti rémületen, újfent magára ölti lekezelő mimikáit.

- De hisz barátok vagyunk - tárja szét kezeit, azonban megértésre nem talál az idősebb személyében.

- Anyáddal barátkozz - köpi oda, elhaladva mellette.

- Inkább a tiéddel - készteti megállásra Baekhyunt, aki felé fordulni viszont nem hajlandó. Épp elég megalázó, hogy itt kell lennie, nem még felhozni élete megrontóját.

- Add át üdvözletem - sóhajt mélyet, folytatva útját hátra a többiekhez.

- Add át te, hadd legyen büszke a kicsi fiára…

Baekhyun napjai fokozatosan kezdenek egybefolyni, lassan értelmét véve mindennek. A végkimerülésig hajtja magát az egész esti munkával, majd az egyre rosszabb állapotban lévő Chanyeol látogatásával, aki mellett jobb esetekben van két-három órája némi alvásra, mely se nem pihentető, se nem elégséges, a semminél mégis több. Bármerre néz, mindenhol ott az ok, amiért utálja magát, mi méginkább hajtásra készteti, megragadva minden reményt és alaposan kihasználva Baekhyun testét, lelkét. Megmaradt ereje csupán álarca fenntartásához és a mindennapos meséléshez elég, mely egyre inkább bemutatkozás és újra ismerkedés, a végtelenségig tönkretéve a fiút.

Félve nyit be a kórterembe egy megfáradt szerda reggelen, fejben nyugtatgatva, de főleg bíztatva magát, hogy már igazán nincs sok hátra, maximum egy hét és megvan a pénz.  Odabent Chanyeol a szokásos pózban fekszik, a korai órák ellenére ébren, üveges tekintettel meredve a plafonra. Kilógó karjairól teljesen eltűnt az izom, haja fakó, bőre sápadt, arca beesett, Baekhyun mégis a leghelyesebb embernek tartja, ahogyan ezt eddig is tette. Mosolygósan ismerte meg, így mikor épp nem mosolyog - mi mostanság meglehetősen gyakori -, elég ijesztőnek tartja, pedig pontosan tudja, hogy mennyi szeretet szorult ebbe a csodálatos fiúba, aki egyáltalán nem érdemli meg ezt az állapotot. Ugyan nem vallásos, de minden nap imádkozik szerelme rendebejöttéért, mélyen bízva benne, hogy valaki meghallgatja őt.

- Szia - köszön rá derűsen, mire Chanyeol nagyon lassan rászegezi értetlen szemeit. - Byun Baekhyun vagyok, a párod - ül le mellé, előre tudatva a legfontosabbakat. - Minden nap bejövök és estig itt vagyok, hogy ne unatkozz, mert elviselhetetlenül hiányoznál, ha csak otthon fetrengenék - meséli mosolyogva, a tőle telhető legvidámabb hangnemben.

- Menj el…

- Tessék? - hajol közelebb, hogy biztosra hallja Chanyeol halk szavait.

- Menj el… - ismétli meg magát ugyanolyan színtelenül.

- Mi? - hökken meg Baekhyun. - Miért?

- Menj innen! - ripakodik rá a fiatalabb, miből hamar köhögő roham lesz, s Baekhyun felugorva magasodik fölé, hogy valamiféleképp segíthessen rajta. - Takarodj már! - fog csuklójára, az erőlködéstől könnyes íriszeit a másikéba fúrva.

Baekhyunnak ennyi bőven elég, hogy végleg összetörjön, ám tartva magát folytja el sírását, mielőbb magára hagyva Chanyeolt, nehogy nagyobb kár legyen miatta. Összeszorult torokkal lép ki a folyosóra, hol egyből egy nővérbe bukkan, így szerencséjére nem kell nekiállnia keresgélni.

- Elnézést - szólítja meg összeszorított állkapoccsal.

- Tessék? - fordul felé a fiatal ápoló, ki rögtön észreveszi a fiú mosolya ellenére is lekunkorodó szája végeit.

- Chanyeol nincs jól - mondd csupán ennyit, s tovább indul, nehogy itt helyben zokogjon fel.

- Pihenjen egy kicsit, addig ő is rendbe jön - szól még utána a lány.

- Pihenni? Így? - leheli maga elé, levánszorogva az utcára, hogy levegőzhessen egyet.

Nem biztos benne, hogy Chanyeol nem ismerte fel és ez fáj számára a leginkább. Mi van, ha ma tudja ki ő, csak megutálta, amiért nem segít elég gyorsan? Szinte képtelenség ezt pont belőle kinézni, hiszen Chanyeol senkit nem tud utálni, ugyanakkor mi magyarázat lenne erre a viselkedésre? Néha összekeveri mással, néha elfelejti a nevét, néha a sajátjával sincs tisztában, de az öröme megmaradt Baekhyun láttán, ezzel tartva benne a tüzet.

Két óra céltalan bolyongás után a szervezete nem bírja tovább, kénytelen vissza indulni, hogy eredeti céljához híven töltse az idejét, már nem is remélve semmit. Minden, ami jó volt még az életbe, az Chanyeol, úgyhogy bele sem mer gondolni az elvesztésébe.

- Hogy én mekkora mázlista vagyok - torpan meg a földszinten, meglátva kedvenc recepciósát.

- Remélem ezt mondod öt perc múlva is, mert ha még sokáig kell téged látnalak, kapsz egy csinos kis kórtermet - költözik gúnyos vigyor a férfi képére, mit Baekhyun ugyanakkora intenzitással viszonoz.

- Ne aggódj, hamarosan megyünk haza.

- Adná az ég…

- Egyébként az hogy van, hogy állandóan találkozunk? Mi ez, ha nem sors? - könyököl a pultra, erősen koncentrálva, mielőtt állva elaludna.

- Max a te balsorsod, kölyök.

- Nekem nincs olyanom - kacsint rá, nyelvével csettintve mellé, s még mielőtt lehetősége lenne visszaszólnia beszélgető partnerének, gyorsan elhúzza a csíkot a lépcsők felé.

Baekhyun az utolsó munkanapján megkönnyebbülten lép Jongin elé, hogy közölje vele, nem szándékozik többet látni őt az életben. Megkapta, amiért jött, mellé annyi mocsokkal és bűnnel, amit sosem tud majd lemosni, mégis megérte számára, tehát semmi nincs, ami elronthatná felhőtlen jókedvét.

- Ugye tudod, hogy neked mindig nyitva áll az ajtóm? - közli annyi gúnnyal, amennyi csak belefér ebbe a rövidke mondatba.

- Akkor zárd be és dobd jó messze a kulcsot - fejezi ki magát a tőle telhető legszolidabban, elvégre mégiscsak Jongin segítette ki őt.

- Összefutunk még…

- Ne vegyél rá mérget - int neki, s megtartva az utolsó szó jogát távozik a bárból.

Izgatottsága egészen a kórházig kíséri, ott azonban el kell tőle búcsúznia, ugyanis sosem lehet előre megmondani, hogy Chanyeol miként fogja fogadni, ami állandó aggodalommal tölti el, beárnyékolva jelenlegi hangulatát. Azonban a kórterembe benyitva egy nyugodtan, segítség nélkül üldögélő, reggeliző fiúval találja szembe magát, ki érkezésére érdeklődve kapja rá tekintetét, melyből bár süt, hogy nem tudja ki jött hozzá, mégsincs benne kétkedés, félelem, vagy egyéb negatív érzés.

- Szia - köszön rá, szép lassan beljebb térve. - Baekhyun vagyok.

- Szia - válaszol két falat között a fiatalabb. - Miért jöttél? - követi, ahogy a másik leül megszokott helyére.

- Te ugyan nem emlékszel rám, de én a párod vagyok - mondja ki könnyedén a tényeket, bízva benne, hogy ha az eddigi Chanyeol elfogadta és szerette, ez nem fog megváltozni csak azért, mert éppen nem tudja ki ő. Kell lennie valaminek, ami megragadta benne, tehát ebbe kapaszkodik.

- A párom? Te? - vonja fel szemöldökeit.

- Tán csalódtál? - vigyorodik el játékosan. - Pedig ez a nagyszerű ember nem jár ki mindenkinek - mutat végig mivoltán. És ha még igaz is lenne…

- Csak nem tudom elhinni, hogy ez a nagyszerű ember miért lenne akkor pont az enyém - kuncog fel derűsen.

Baekhyun türelmesen és az eddigieknél sokkal lelkesebben kezd mesélésbe, ezúttal végig képekkel igazolva állítását, mi csakhamar meg is hozza az eredményt és Chanyeol belátja az idősebb igazát, néhány visszatért emlékkel kiegészítve a történeteket. Az elmúlt időszak borzalmának nyoma sincs, mintha kicserélték volna őket.

Délutánra Baekhyun már kedvese mellett fekve válaszolgat eddig minden meg nem vitatott kérdésre, mik felkeltették az ő érdeklődését is, viszont inkább kivárja a sorát, hogy Chanyeol kielégíthetetlen kíváncsisága végetérjen.

- Mit gondoltál, amikor először megláttál engem? - kérdi, összefűzött ujjaikat nézegetve.

- Cseszett éhes voltam, tehát minden bizonnyal egy nagy tál kaja járt a fejemben…

- Ya, de rólam! - csap gyengén a másik kezével az idősebb vállára.

- Nem akarod te azt tudni.

- Dehogynem!

- “Gyaaa, egy magas, sznob, ficsúr~” - szólal fel olyan intenzitással, ahogy a képzeletében tette.

- Gonosz vagy, Baekkie - nevet Chanyeol, mérhetetlen boldoggá téve vele párját.

- Mondj újat…

- Szeretlek - puszil tincsei közé, figyelmen kívül hagyva a beérkező ápolót. Ez az ő napjuk és már egyáltalán nem érdekli őket, hogy ki mit hisz, vagy tud.

- Ez nem új.

- De igaz.

- Én is szeretlek - emeli ajkaihoz a másik kézfejét, s egy lassú, érzéki csókot nyomva rá ereszti vissza maga mellé. - Channie… - nyel egy nagyot, rátérve fő boldogsága tárgyára.

- Hm?

- Holnap megműtenek.

- Köszönöm - érzékenyül el a fiatalabb, majd az első szipogásnál Baekhyun csodálkozva felpillant rá.

- Ne köszönd, és főleg ne sírj - törli le kibuggyanó könnyeit.

- És megcsókolhatlak?

- Miféle hülye kérdés ez? - ül fel, hogy rendesen hozzá tudjon férni, továbbra sem eresztve őt.

Baekhyun egész teste beleremeg, ahogy szerelme ajkai az övéihez érnek, mert bár Chanyeol nem emlékszik rá, és kisebb gondja is nagyobb ennél, de már nagyon rég értek egymáshoz ekkora intenzitással, miben ugyan az idősebbnek volt része bőven, tizedannyi élvezetet nem váltott ki belőle semmi, mint ez az apró gesztus, mely egyre inkább csap át szenvedélyessé. Azonban sajnos sokáig nem folytathatják, hiszen a betegnek pihennie kell, ráadásul jelenleg több levegőre is van szüksége, tehát maradtak a gyengéd érintések és apró puszik.

Ezen az éjszakán Baekhyunnak nem kellett már elmennie sehova, így végig kedvese mellett lehetett, hogy kiélvezze állapota adta lehetőségeit, még azt sem bánva, hogy ő majdnem csak alszik, hiszen tény, maga is rettentő kimerült, de nem bírja levenni róla a szemeit. Műtét után maximum két hét és otthon lehetnek, addig meg elrendez mindent, keres egy normális állást, s ezt követően lehet pihenni.

A reggel a vártnál közelebb éri el őket, mindkettejüket megfosztva az alvás pihentető valójától.

- Ne kelj fel - dünnyögi álmatag hangon, egy könnyed csókot nyomva Chanyeol homlokára.

- De látni szeretnélek - hunyorog, laposakat pislogva Baekhyunra.

- Később is itt leszek.

- Nem baj…

- Csitt és alvás - öleli magához szorosabban, ügyelve rá, hogy a belőle lógó csövekhez ne érjen.

- Mi van, ha a mai napunk az utolsó?

- Na, ezt most nem is hallottam. Élj úgy, hogy minden napod az utolsó, és bízz a holnapban - emeli meg kissé a hangját ingerültségében, mely Chanyeolt figyelmezteti a téma kerülésére.

- És mekkora a káosz otthon? Eszel főtt ételt is?

- Hatalmas - vigyorodik el. - De rend lesz, mire hazaérsz és igen, szoktam - hazudik a második felét illetően. Jó, ha napi egyszer eszébe jut enni…

Kora délelőtt Chanyeol idegességgel vegyült izgalommal mocorog, mit Baekhyun a székén ülve figyel, köszönve az olykor elhaladó ápolóknak, akik nemsokára előkészítik a párját. Fogalma sincs mit mondhatna, ami segítene, főleg, mert belül ő is hasonlóan ideges, min egyedül Chanyeol enyhít azzal, hogy elvonja róla a gondolatait. Egyetlen szót sem szólnak, egészen, míg fel nem helyezik az ágyra, hogy beszállítsák a műtőbe, mikoris Baekhyun végig szerelme kezét fogva halad velük, megpróbálva élvezni ezeket a pillanatokat.

- Várni foglak, Channie~

- Bíztam benne, hogy nem menekülsz el - ereszt meg egy halvány mosolyt, hálásan mustrálva az idősebbet.

- Sosem lehetsz ebben teljesen biztos…

- Látod, ez a baj. Alszok egy nagyot és máris lelépsz csajozni - tapos akaratlanul is Baekhyun elevenjébe, ő azonban tovább vigyorog, ha kicsit hamiskásan is, de boldogan, amiért vele lehet.

- Nincs akkora szerencséd.

- Ne is legyen…

Ahogy elérnek addig, ahonnan Baekhyun már nem mehet tovább, egy gyors és lehetőségekhez mérten diszkrét szájrapuszit követően elhúzódik, integetve búcsúzkodva szerelmétől, majd egy kinti széket befoglalva készül neki a hosszadalmas várakozásnak.

Mindent megtesz, hogy az idő gyorsabban teljen, próbálkozva az újság olvasással, telefon nézegetéssel, tekintete mégis mindig visszatér az órára, melynek mutatója egyáltalán nem siet sehova a sokadik óra elhaladtával sem, mi már így is egy fél évtizednek hat Baekhyun számára. Természetesen szörnyen aggódik, eddig fel sem fogva a dolgok valódi súlyát, de továbbra is a legjobban bízik, tudva, hogy Chanyeol küzd. Nem kell neki sem a legjobb, sem a legkönnyebb, csak a kedvese legyen rendben. Azt is el bírná viselni, ha ezek után többé nem emlékezne rá, nem kellene számára, csak épüljön fel és legyen egészséges.

Bár előre szóltak, hogy hosszadalmas lesz, a tizedik óra elteltével már egyáltalán nem tudja mit csináljon. Ülni fáj, aludni képtelenség ilyen idegesen, ám még mindig jobb, mintha rossz hírrel lenne vége. Unottabb pillanataiban az óra kattogását számolja, vagy a csempék rendszerességét elemzi, ez azonban hosszútávon se nem szórakoztató, se nem egészéges.

Végül nyugalomra lel az emlékeiben, felidézve a megismerkedésüket, hogy mennyire feszült és izgalmas volt minden. Nem a legjobbkor találkoztak, de kétségtelenül akkor volt a legnagyobb szükségük egymásra és ez így van rendjén. Talán ha más körülmények közt futnak össze, nem lett volna ilyen szép az elmúlt öt év, aminek minden másodpercét kár lett volna kihagyni, a veszekedésekkel és nehezebb napokkal együtt. Hirtelen még a kis semmis vitáik is hiányozni kezdenek, mikor lényegtelen dolgokon kaptak össze, minek javában Baekhyun volt a kiváltója és Chanyeol, aki mindig lezárta azt. És még mennyi hasonlóan gyönyörű, ha nem még gyönyörűbb év vár rájuk…

Az épületet már csak a benti fények járják át, teljes magányukba cikázva az elcsendesedett folyosókon, mikor egy apró zaj hallatára Baekhyun felkapja a fejét, s a távolba megpillantani vél egy közeledő alakot. A pulzusa a sokszorosára ugrik, ahogy fejében végigpörget minden esetleges lehetőséget, szinte hallva a megnyugtató választ, mikor a fiatal doktornő elé érve leveszi a maszkját, hogy meg tudjon szólalni, ám felesleges, az arcára van írva minden.

- Sajnálom…