Dinner time

Mondanám, hogy kihasználom az időt egy kellemes kis főzőcskére, mivel csak ketten vannak itthon, de a helyzet nem ez. Álmos vagyok, de annál éhesebb és Chan a jóég tudja mit csinál, Sehun meg alszik, így kénytelen vagyok magamnak megoldani a problémát, amiből esélyes, hogy sokkal nagyobb fog keletkezni, de ezért mégsem vesztem ám el teljesen a konyhában. Igaz, hogy nem ápolunk üde viszont, de amire kell, arra tökéletes.

Serényen kavargatom a tésztát, hogy ne ragadjon le, azonban megállapítani nem nagyon tudom, hogy mikor jó, így csak várom az égi jelet, hogy puhuljon, mert eddig végig kemény volt, akárhányszor szedtem ki egyet. A jobb kezem már ég a felszálló gőztől, a gyomrom minduntalan panaszkodik, én viszont kitartóan rángatom a fakanalat, miközben elképzelem magam távolról, hogy itt állok egy nagy üst előtt, hegyes kalapba és kotyvasztom a mérget.

Hallom, hogy valaki mezítláb masírozik a folyosón, majd lába tompán csattan a hűvös csempén. Nem nézek hátra, nem is nagyon érdekel, melyikőjük ólálkodik, úgyis látni fogom, ha a hűtőhöz megy. Léptei azonban nem a túloldalra visznek, hanem egyenesen felém, mi addig nem is kelti fel az érdeklődésem, míg át nem ölel hátulról.

- Baekkie, mit főzöl? - dönti vállamra az állát, ahogy ujjait összefűzve a hasamnál húz közelebb.

- Tésztát.

- És mi lesz belőle?

- Van kakaópor - pillantok a szekrény felé, hogy megbizonyosodjak róla.

- Az nem étel - közli higgadtan, átvéve tőlem keverőeszközöm, hogy megnézhesse, hogy áll a dolog.

- De mást nem találtam.

- Akkor rendelünk valamit - zárja el a gázt, elengedve a fakanalat, ám ahelyett, hogy hagyna menni, tenyerei lefelé vándorolnak, míg térdeit berogyasztja, és ölemre feszítve húz engem kidudorodó nadrágjára, ezzel jelezvén óhaját.

- Chan, éhezem~ - panaszkodok, állva a próbálkozásait.

- Állítólag laktató… - célozgat újfent, mitől azért már megfordul a fejemben, hogy gyomorszájon könyökölöm őnagyságát.

- Na hagyj! - próbálom eltolni, de nem igazán hatja meg. - Chanyeol, légyszíves, most nincs kedvem.

- Csinálok - fog a csípőmre, hogy szembefordítva magával, a tűzhely melletti pultnak passzírozhasson. - Csak engedd el magad - hajol a nyakamra, ujjaival sem tétlenkedve, ugyanis azok már a pólóm alatt vándorolnak.

- Mert ha nem, megerőszakolsz?

- Benne van a pakliban - dörmögi mélyen, de már mindegy, nem fogok ellenkezni.

Amint izmaim ellazulnak, combjaim alá nyúl, hogy föltéve a márványlapra, pont jó magasságba kerüljek. Ölére húzva mar ajkaimra, hogy minden finomságot mellőzve vegye birtokba nyelvemet, a szokottnál is erősebben megszívva azt. Kettőt pislogok, és már rajtam sincs a pólóm, ami arra enged következtetni, hogy szegény már nagyon kivan a mai naptól, mert ennyire nem szokott sehova sietni. Pár edényt és üres zacskót félresöpörve csinál helyet a kezének, hogy meg tudjon támaszkodni, míg újra a nyakamra tévedve tépi az érzékeny bőröm.

- Fel fogod ébreszteni Hunniet - dorgálom meg halkan, oldalra döntve a fejem, hogy több teret biztosítsak számára.

- Szomorú - leheli a kulcscsontomra, egy szemernyi megbánást sem tanúsítva.

Apró puszikkal halad lefelé, közben elkezdve kicsatolni az övemet, mi már oly’ sokszor okozott bosszúságot neki, én mégis szeretem, így hiába fenyeget, hogy egyszer feldarabolja, addig bizony hordani fogom. Mivel ezúttal is meggyűlik vele a baja, vigyorogva nézem szenvedését, majd mikor már tényleg kezd ideges lenni, megoldom én, mit egy lágyabb csókkal hálál meg.

Szabad utat nyerve alfelemhez, leemel, vissza a talajra, s előbb magát fosztja meg a felsőjétől, aztán engem a nadrágomtól, bokszerestül, mitől azért már látszik, hogy nem hagyott hidegen előbbi tevékenysége, ám nekem hideg és kényelmetlen így. Azon felül, hogy nem érzem magam biztonságban a konyhában egyszál semmibe, ő még piszkosul élvezi is a dolgot, ami persze jó , csak nem itt, és nem most.

- Mi van, ha hazaér valaki? - folytatom aggodalmaskodásomat, mert nem tudok nyugton maradni ebben a helyzetben.

- Szívás?

- Aish, hagyj - húzom ki magam és indulok meg az előszoba felé, azonban, mielőtt sikeresen távozhatnék, elkapja az oldalamat, és visszahúz magához.

- Ne légy ilyen. Tudom, hogy te is akarod - nyal pimaszul a fülembe, közben váratlanul nemességemre fonva ujjait, minek együttesével egy elfojtott nyögést csal ki belőlem.

- De nem itt - kapaszkodok az utolsó mentsváramba, de Chanyeol hajthatatlan, ha ő valamit elhatározott, akkor az bizony úgy is lesz.

- Senki nem fog meglátni - vált lágyabbra hanglejtése, ám kezével egy lassú tempót felvéve, minden taktikát bevet, hogy meggyőzzön. - De, ha mégis, hát istenem, mindenkinek van, mellesleg, nincs miért szégyenkezned - kuncog fel, ezzel megintcsak elvágva a hangulatot.

- Abbahagynád? - rivallok rá, finoman a karjára csapva, de nem mondhatnám sikeresnek az akciót. - Ennek komoly következményei lehetnek!

- Lehetnek, de nem lesznek…

Tovább folytatva ügyködését, türelmesen vár, míg teljesen meg nem adom magam, és csak utána kezd neki bárminek is. Elengedve engem, már saját nadrágjára fog, hogy lehúzza, azonban átvéve tőle a dolgot, finomkodva megszabadítom én a megmaradt ruhaneműtől, s letérdelve, tagjára fogok, hogy egyenesen a számba tudjam vezetni. Rendesen ki kell húznom magam, hogy felérjem, mert most eleve annyira merev, hogy vízszintesnél lejjebb sem tudnám húzni. Azaz de, csak fájna neki, amit meg ugye nem akarok. Most éppen.

Chanyeol méretei nemhogy irigylésre méltóak, de már ijesztőek. Először el sem akartam hinni, és bizony okozott bonyodalmakat, de azt hiszem, mondhatom, hogy már megszoktam a vele járó fájdalmakat, amik idővel annál nagyobb örömhöz vezetnek. Ugyan, ha az egyharmadát be tudom kapni, akkor nem kifejezetten hazudok, de ő emiatt sosem panaszkodott, csak olykor megpróbál megfojtani. Persze, kedvesen, de annyira nem vicces. Most is, tincseim közé futtatva ujjait markol a hajamba, hogy minél mélyebbre tudjon irányítani, majd mikor már nem megy lejjebb, pár pillanatig úgy tart. Ezt még néhányszor eljátssza, de utána visszakapom az irányítás teljes jogát, ami ezért komoly megkönnyebbülés számomra. Minden technikámat bedobva igyekszem minél nagyobb gyönyört nyújtani neki, azonban mielőtt ez bekövetkezhetne, eltol, mint ahogy legtöbbször lenni szokott. Tanácstalanul körbepillant, míg én összeszedem magam a kemény csempéről, s íriszei vészjóslóan csillannak, ahogy tekintete megakad valamin.

- Hova mész? - teszem fel a nagy kérdést, ahogy megindul előre.

- Olajért.

- Mégis főzöl? - biccentem oldalra a fejem, reménykedve, hogy nem arra kell, amire gondolok.

- Bizony. Téged - markol a félig még teli üvegre, és azzal együtt tér vissza hozzám, útközben még egy széket is magával ragadva.

- Biztos, hogy okos ötlet ilyen dolgokat belém juttatni?

- Mivel megesszük, csak nem lesz baj belőle - fordítja meg, hogy a el tudja olvasni, ami rá van írva, mintha attól bármi is változna.

- A pirospaprikát is megesszük. Nem akarsz feldugni nekem egyet? - húzom el a szám, ugyanis nagyon nem tetszik a dolog.

- Annál tudok sokkal jobbat is - villant egy huncut félmosolyt, mihez világos, csapzott fürtjei még rátesznek egy lapáttal, tökéletes rosszgyerek imidzset adva szeleburdi kisugárzásának.

Leül a székre és kipattintva a flakon kupakját, két összezárt ujjára csurgat egy keveset az aranysárga folyadékból, majd pultra helyezve azt, immáron szabad kezével teljesen lehúzza nemességéről a bőrt, hogy alaposan rá tudja kenni az olajat. Ahogy ezzel végez, karját nyújtja, kapaszkodó gyanánt, mit elfogadva tolom szét a lábaimat, hogy fölé tudjak állni. Ugyan ő ül, de még ígyis majdhogynem olyan magas, mint én. Szegycsontomra csókol, és végignyalva hasamon, a figyelmemet próbálja terelni, de hiába. Rögtön két ujjal hatol féltett részembe, közben nyelvével halványan kirajzolódó kockáimon játszva, nem kevés nyomot hagyva maga után olyan helyeken, ahol más úgysem láthatja. Harmadik ujjánál már rendesen befeszülök, mit bőröm harapdálásával igyekszik ellensúlyozni, de megintcsak rossz irányból közelíti meg a problémát, így egy fájdalmasabb szűkölés után, inkább magához ölel, ám még mindig nem húzódik ki. Elidőzve bennem, várja, hogy oldódjak, közben gyengéden cirógatva a hátamat, mi csakhamar meg is hozza a hatást.

Amint nem érzem ujjait magamban, aggodalmasan felsóhajtok, de ő kíváncsi, kedves tekintetével könnyedén száműzi ide nem illő gondolataim. Ő is félt engem, még, ha most ez nem is kifejezetten látszik, de tudom, csupán türelmetlen.

Egyik kezével magára fog, a másikkal csípőmre, hogy úgy vezessen a pontos irányba. Makkja bejáratomnak feszül, majd kisebb viaskodás után hirtelen ér beljebb, mitől fájdalmasan szusszanok, de itt nem állok meg, magam ereszkedem lefelé, hogy minél előbb túljussak a kellemetlen részén.

- Baek, lassabban - tart meg határozottan, mitől kénytelen vagyok megállni pár pillanatig, míg nem lazít szorításán.

- Jól vagyok - rendezem arcvonásaimat, bár hiába, teljesen úgysem tudom, és ismer már annyira, hogy tudja, állításom nem egészen igaz.

- Remélem is - simít végig oldalamon.

Hirtelen ülök rá, mivel egy erőteljes nyögést váltok ki belőle, én pedig ajkaimat összepréselve szenvedek csendben. Beletelik néhány percbe, míg csillapodik a fájdalom, de amint ez kész, nem tétlenkedek tovább, Chan vállaiba markolva emelkedek feljebb, hogy lassan elkezdjek mozogni rajta. Eleinte még kényelmes is a dolog, ám egyre csak fárasztóbb, és a maximum tempó sem túl nagy, hiába segít Chanyeol, mégis így szeretem a legjobban, mert így érzem magam a legközelebb hozzá, amit ő is tud.

Mivel egy idő után már csak ingerlésre jó, letol magáról, és még mielőtt bármit mondhatnék, felkap, és a pultra fektetve húz közelebb combjaimnál fogva, hogy a tőle és a helyzettől telhető legfinomabban belém hatoljon, ami már közel sem annyira kellemetlen, mint az előbbi, ezért rögtön mozogni is kezd. Kezeivel oldalaim mellett megtámaszkodva néz le rám, néha-néha megrázva a fejét, hogy eltűnjenek fehér tincsei, de mikor sokadik próbálkozásra sem sikerül, felnyúlok, hogy segíthessek.

Lábaimat a dereka köré fonva kapaszkodom belé, és már meg sem kísérelem visszafogni  a hangom. Nagy szerencsémre ő sem. Szeretem hallani az ilyenkor még a megszokottnál is mélyebb tónusát, ahogy nevemmel az ajkán sodor minket egyre közelebb az élvezet felé.

Azonban a nyugalom nem tart sokáig, ugyanis egy ajtócsapódás minkettőnket mozdulatlanná dermeszt, s kétségtelen, hogy a mi fáradt maknaénk tért magához, ami nem ígér sok jót.

- Ajjaj… Sietnünk kell - ejt meg egy fáradt vigyort és rögtön gyorsabb tempóra vált.

- Nem - próbálok hadakozni. - Eressz, Chan, be fog jönni!

- Nyugi, minden rendben van.

Szavai ellenére rajta is kiüt az idegesség jele, ez mégsem elég indok neki a helyzet változtatására, ám meghallva a tévé hangos moraját, kicsit mindketten megkönnyebbülünk, de ezzel még korántsincs vége az esetleges veszélynek. Próbálva kiűzni a fejemből a gondolatokat, teljesen Chanyeolra bízom magam, elvégre csak rosszabb lesz, ha befeszülök, mást meg úgysem tehetek, itt már nem fog megállni.

Alkarjaiba markolva szuszogok mélyeket, érezve, hogy már nincs sok hátra, min Chan elégedett mosolya gyorsít. Imádom a látványát, a kidolgozott, mégsem túl izmos testét, a göndör haját, a sötét szemeit, mindenét… de a mosolya a kedvencem. És szerencsére, ezt sosem rest osztogatni, így mellette többször van jókedvem, minthogy búslakodjak.

Először engem ér el a gyönyör, ezzel nem kevés takarítanivalót okozva nekünk, mit, ha többiek látnának, tuti felgyújtanák a konyhát, de ebben a pillanatban ez csak egy futó kép, nem kifejezetten köt le, csupán a szám széle rándul meg szórakozottságom jeléül, mit az orgazmus ereje könnyedén elsöpör, és, ahogy Chanyeol kihúzódik belőlem és rám élvez, egy rántással húzom magamra, hogy ki ne maradjon a jóból, mitől azért az ő kedve is rohamosan megváltozik, ám én csak kellemesen somolygok rajta.

- Már épp kérni akartam - puffog, közben a papírtörlőért nyúlva, miből letépve egy kis darabot, átadja nekem.

- Én viszont kaját kérek, de már tényleg, mert éhen fogok halni - ugrok le, hogy sebesen megtisztogassam magam, és visszarángassam a ruháimat, mielőtt Sehunnak kedve támad betévedni ide.

- Csak nem - veszi vissza ő is a cuccait, hogy utána a pultot törölje le. - Rendelek valamit, és míg kiér, kapsz egy szendvicset, jó? - csókol a fejemre, elhaladva mellettem, a kukához menet.

- Talán - lépek hozzá, hátulról átölelve, s eszem ágában sincs elereszteni, még akkor sem, mikor elindul megkeresni a telefonját.

- Én is kérek - nyújtja fel a kezét a kanapéról Sehun.

- Mit? - áll meg Chan, így vele együtt én is.

- Hát kaját…

- Hoppá - neveti el magát és továbbá ügyet sem vetve rá, hogy csapatunk legfiatalabb tagja mindent halott, továbbmegy a közös szobánkba. Szerintem, Hunnie többé nem eszik kint velünk…