Nightmare

Lábaim mondhatni abba a hideg és kemény burkolatba gyökeredztek, ami ennek a hátborzongató helynek a padlóját fedi. A fény már pofátlanul sok, s noha kintről nem valami nagy mennyiség szűrődik be az elborult égbolt miatt, a benti világítás vakítóan bántja a szememet, mihez kapcsolódik, hogy minden fehér, vagy világos kék színekben játszik. A fertőtlenítő szaga beitta magát orrjárataimba, melyet már nem tudok máshoz kapcsolni, mint az elmúlás aromája. Minden olyan tiszta és fényes, mégsem ér semmit.

- Nézz már rám kérlek - szűköl fájdalmasan és noha tudom, minden szó kínnal jár számára, jelenleg akkor is könnyebb látványnak tűnnek az ágya mellett megbúvó szekrényre helyezett hervadó félben lévő növények, mégsem tudom megtenni, hogy ne cselekedjek akarata szerint. - Nincsen semmi baj - hazudja, nekem pedig már kezd elfogyni a türelmem, érzem, hogy hamarosan robbanni fogok.

- Jó, hogy mondod, amúgy nem jöttem volna rá - közlöm cinikusan. Hangomból kiszűrődik az erős él, amit bármennyire is szeretnék, nem tudok eltüntetni. Kétségbe estem.

- Ez nem a vég. Baekhyun, előtted még fényes jövő áll - prüszköl, hogy rekedtségén enyhítsen, nem tudván, hogy ezzel most nálam végleg elvágta a szálat.

- Nem a vég?! Azt mondod, hogy nem a vég?! - kérdezek vissza már már hisztérikusan. - Chanyeol, ha te itt hagysz, ki marad nekem?! Szerinted ilyen könnyen túllépek rajtad?!

- Tudom, hogy nem, de mégis mit tehetnék?

- Miért? Miért csak én búcsúzok? - rázkódik vállam a vissza folyatott sírástól, ám ha most engedek, nem tudok beszélni és nem így akarok elválni.

Nem válaszol. A gépek zúgása és csipogása belengi a kicsiny helyiséget, mihez társul a kintről beszűrődő eső egyenetlen kopogása. Olyan az idő, mint a hangulatom. Ez még csak a vihar eleje. Minél tovább nyúlik az idő, annál erősebb a kétely, hogy ténylegesen ennyi volt. A reményem halványul, mint a gyerek koromban festett képeim, érzéseim mégsem fognak ilyen könnyen csillapodni, teljen el akárhány év is. Én nem vagyok sem erős, sem bátor, hogy kibírjam.

- Baek, nekem ez nagyon fáj. Életben vagyok, de már rég nem élek…

Szavai késként vájnak utat a szívembe, ahogy realizálódik bennem valódi jelentésük. Tekintetem végig vezetve kifakult, töredezett haján, le opálosodott íriszeire, majd hófehér arcára és kicserepesedett ajkaira, elmondhatatlan kín járja át minden porcikámat. Miért pont Ő? Miért vele kell ennek megtörténnie, mikor soha semmi rosszat nem tett? Miért nem lehetnék én, aki ott fekszik? Ezerszer jobban megérdemelném, hisz Chanyeol mindig mindenkivel kedves volt, egyetlen céljának tűzte ki az emberek szórakoztatását és bár eddig is rengetegszer jártunk kórházba, az csakis azért történt, mert Ő be akart jönni beszélgetni a magányos idősekkel és játszani a honvággyal megtelt gyermekekkel.

- Hozok neked valami innivalót - teszem meg az első esetlen lépést, amit követ a többi, csak hogy terelni tudjam a dolgot, mert még koránstsem állok kész rá, Ő azonban megint megálljra késztet.

- Nem vagyok szomjas.

- Akkor ennit - erősködök, mert történnie kell valaminek, egyszerűen nem létezik, hogy nem.

- Nem vagyok éhes sem.

- Nem, én ezt nem bírom már! - fakadok ki újfent. - Teperek, ahogy csak tőlem telik, életemben nem féltem még ennyire és a gyomrom esküszöm már akkora mint egy borsó, remeg mindenem, ha lenne mit, már rég kihánytam volna, te pedig arra sem veszed a fáradtságot, hogy legalább értékeld! - nyelvemet perzseli saját mondandóm, megint kegyetlenül viselkedek, de egyáltalán nem szándékosan.

- Gyere törpém - bújtatja ki nagy nehezen egyik csonttá aszott karját a takaró alól, hogy maga felé intsen, ám amint meglátja, hogy milyen szemmel méregetem azt, inkább vissza húzza. Szándékosan tartottam eddig a távolságot, nem akarom érezni és nem akarok benne kárt tenni. Tudja, hogy mennyire rossz nekem is és, hogy normális esetben ennyivel nem lehetne elintézni, de ez nem egy normális eset.

- Nem vagyok törpe - felelem dacosan, mint az évek során már oly sokszor, arcán mégsem tűnik fel a boldogság jele, ahogyan az lenni szokott. Kezdetekben mindig azt hittem, hogy büszke a fogaira, amiért annyit mutogatja, mert bár tény, tényleg jól néznek ki és velük az összkép is egy olyan dolog, amitől az embernek azonnal jobb hangulata lett. Minden lépés, melyek testemet közelebb viszik hozzá, lelkemet taszítják távolabb tőle.

- Tudom - mondja megértően, hanglejtése akkor sem a régi. Már semmi sem a régi és soha nem is lesz. Mikor, miért és hogyan történt így?! Mit követtem el, hogy ezt érdemlem? Hogy ezt érdemli a világ! Chanyeol nélkül egy sötét, hideg, kietlen tér lesz mindaz, amit eddig otthonomnak hittem. Önzőnek hangzik, de még mindig ragaszkodok hozzá, hogy Ő semmi rosszat nem követhetett el senki ellen, s elvesztése az enyémnél nagyobb fájdalmat senkinek nem okoz. Nem azért, mert értéktelen lenne, sőt…! Mindenki azt gondolja, hogy a saját kapcsolata nem átlagos, hogy nem hétköznapi, de a miénk tényleg nem az. És nem azért, mert mindketten fiúk vagyunk. Ez közel sem fedi együttlétünk másságát. Legjobb barátokként kezdtük, miből fokozatosan alakult át szerelemmé. Azt hittem ha eltelik x idő, elmúlik, de nem. Hiába az évek, ugyanaz a vehemens szenvedély hajtja vérem, mikor rápillantok, még úgy is, hogy már csupán árnyéka régi énjének.

- Mosolyogj már az istenért! - szorítom össze állkapcsom. Egy hideg könnycsepp utat törve magának szánt végig arcomon és hangosan koppanva ér le a rideg ágyneműre, ahogy Chanyeol fölé görnyedek. Lábaim megrogynak, az erőm elhagy és a fekhely mellé térdelve szorítom homlokom anyagba bújtatott karjához. - Khérlekh… köh… könyhörghöm neh - hebegek, lejjebb adva önbecsülésemből is, amiből már eleve nem volt sok.  Ő amilyen vidám tud lenni, annyira gyötrő, ha sírni látom, de én… Én nem szoktam. Jelentősen nehezebben mutatom ki az érzelmeim.

- Baek… - szava elakad, mire hirtelen kapom fel a fejem.

- Nem, ilyen nincs, nem! - ugrok talpra és fölé hajolva mélyen íriszeibe nézek, őt azonban már nem találom. - Chahnyeholl, nheeem - borulok rá ernyedt testére. Csontja még így a több réteg alatt is kidudorodnak, s mellkasa egy utolsó süllyedés után nem mozdul többet. - Chanh… neh hagyh itth~!

- Hé, Baek, kelj fel… Baek - rázkódik a vállam és bár még szemem nincs nyitva, illatát megérezve rögtön ráfogok végtagjára és ülő helyzetbe tolva Őt, az ölébe helyezkedve karolom át. Arcom nedves, ujjaim fájnak, a szívem majd kiugrik, a tüdőm ég. Orromat erőszakosan fúrom vállába, míg kezeim mögé vezetve futtatom fel lapockájáig, hol görcsösen markolok pólójába és zokogok hangosan. Pár pillanatig hezitál, gondolom fogalma sincs, hogy mi bajom van, de aztán megérzem körém fonódni hosszú, izmos karjait, mitől csak még inkább rámtör a sírás. - Baek, mi a baj? - suttogja, közben hajamba puszilva. - Mit álmodtál?

- Neh… - dörzsölöm homlokom neki, némi könnyet belé törölve vele. - Soshe neh haljh megh.

- Nyugi, itt vagyok. Ebből semmit nem értettem. Vegyél mély levegőt és nyugodj meg - fog vállaimra és bár bele telik némi erőlködésbe, hátrébb tud tolni, végig engem tartva. Nagyokat pislogva próbálom kivenni körvonalát, de ha a sötétség nem is gátolna, könnyeimtől akkor sem látnék sokat. Kétségbesetten kapálózok utána, szinte már ordítva a lelkemet nyomó kíntól, mire váratlanul az arcomba fúj, én meg még levegőt is elfelejtek venni. - Mit álmodtál?

Az emlékek fakulnak, már magam sem tudom biztosra, csak az érzés maradt meg utána, ami minduntalan ostromolja fájdalmasan sajgó szívemet.

- Chan - ernyesztem el izmaim, Ő pedig egy sokkal lágyabb és melegebb ölelésbe von vissza, mint az előző volt. - Ne halj meg soha, jó?

- Már miért tenném? - suttogja tincseim közé.

- Nem tudom. Csak… csak ne, oké?

- Sosem szabadulsz meg tőlem, törpe - nyom egy hatalmas puszit a halántékomra.

- Nem vagyok törpe! - reagálok reflexből, mire felkuncog és még inkább magához passzíroz. Már tudom, érzem, nincsen semmi baj…