Randik

Vajon mekkora a gond, ha már a felkelésem pillanatában ez jár az eszemben?

Több mint egy hónapja aggaszt a gondolat, hogy netán én is me… áhh, mindegy. Tehát nem a lányokat szeretem. Lehetséges ez egyáltalán ennyi év után? Rengeteg csajon mentem már át, volt, hogy a szó szoros értelmében, ugyanis kapcsolatokat nem igen kerestem. Valahogy sosem feküdt nekem az a nyáladzós, “legyünk együtt örökre” dolog, elvégre a megállapodás még bőven ráért. Lehet mégsem? Ez a büntetésem, amiért annyi csajt hagytam hidegen a vágyaikkal? Tudom, hogy sokuk többet akart volna, de ha én nem, az miért baj? Mostanában hiába nézem őket, ami eddig izgatott vagy felkeltette az érdeklődésemet, mind eltűntek. Lehet beszélnem kéne erről a lakótársammal, elvégre ő valóban meleg. És ha mégsem vagyok az, csak ez valami kilengés, vagy mit tudom én? Aish, megőrülök már ettől!

Még jó, hogy szombat van, bár annak szerintem kevésbé fog örülni, hogy reggel fél nyolckor kiverem az ágyából, bármennyire is megértő természetű. Nem sűrűn látom mérgesnek, de ha valami felcseszi az agyát, ott kő kövön nem marad. Egy gyors imát eldarálva kelek ki puha, rendesen felmelegített fekhelyemről és hosszasan kinyújtózkodva, szemeimet megdörzsölöm, majd útnak indulok kifelé. Ha már úgy is fel akarom kelteni, nem kell halkan közlekednem, hát ki is használom, mondjuk ennyire nem akartam bevágni az ajtót. Vigyek neki kávét, hátha addig nem nyír ki míg issza? Mindegy, lesz ami lesz…

- Channie~ - nyitok be, mézes-mázas hangomat elővéve. A félhomály fedte szoba közepén egy erőtlen morgás kíséretében hátat fordít nekem, s mégjobban magára húzva takaróját, vissza feledkezik az álmok nyújtotta világába. Meg még mit nem! - Ya, Chanyeol, beszélnünk kell! - veszem fel útközbe n egyik foteléből az este levetett pólóját és egy jólirányzott dobással a fejéhez vágom, mire megint megmozdul. - Fontos - huppanok mellé, szándékosan rugózva párat matracán.

- Nem ér rá később? - nyögi álomittas hangon.

- Nem - rántom le róla paplanját, tudván, hogy bár jelenleg a tűzzel játszom, tényleg szükségem van a tanácsára.

- Baek~ - nyavalyog, hosszú kezeivel lefelé hadonászva, hátha megkaparinthatja elkobzott takaróját.

- Kérlek… Ez tényleg fontos - dobom le az anyagot a földre, hogy semmiképp se kerüljön vissza tulajdonosához és lendületből mellé dőlve, kezemet a vállára helyezem. Szemöldökét összeráncolva ereszt ki felrepedezett ajkai közül egy lemondó sóhajt, s szörnyen lassan felnyitva kusza pilláit, mélybarna íriszeit az enyémekbe fúrja. Néhány lassú percig csak mered rám, míg végül egy fáradt mosoly nem jelenik meg arcán, tudatva velem, hogy nincs veszély, ma is épségben fogok lefeküdni este. Már ha addig nem történik semmi…

- Mennyi az idő? - kérdi kissé rekedtesen, én meg jobbnak látok ezegyszer kicsit ferdíteni a dolgon, hátha ezzel végleg elkerülöm a kiakadást.

- Mindjárt tizenegy - ívelem fel szám szélét, továbbra is állva szelíd tekintetét.

- És miről szeretnél beszélni? - vetődik hátára, mire kénytelen vagyok elengedni, és hosszú ujjait tincseibe fúrva teljesen ellazul.

- Asszem’ a fiúk jönnek be - bököm ki gyorsan, kertelés nélkül, mielőtt meggondolhatnám magam. Chanyeolt már három éve ismerem, ráadásul szaktársam, és lassan egy éve együtt is élünk, így nem is lenne mit szégyellnem, de ha egyszer olyan nehéz… Mikor zuhanyzik, vagy fürdik, akkor is simán bemehetek, elvégre megengedi, és ha sietek, nem nagyon van más választásom. Jó, én mondjuk tökre nem bírom ha ő teszi ugyan ezt, akkor szokott némi összetűzés lenni, emiatt nem is teszi, de összességében teljesen jól megvagyunk. Nem akarom, hogy egy meleg csávó mustrálja a csupasz testemet, az övé meg engem nem érdekel…

- Tessék? - támaszkodik fel hirtelen alkarjára és kitágult szemeit rámvezetve, érzem, hogy minden vér az arcomba szökik. Hát, nem egészen erre a reakcióra vártam.

- Ne nézz már így - dugom arcomat párnájába, hátha ezzel leplezni tudom zavaromat, mondjuk így pont az ellenkezőjét érem el, de lényegtelen.

- Khm, bocsi - köszörüli meg a torkát. - Tehát… - drámai szünet, vagy csak gondolkodik, hogy mit mondjon erre. Jogos, én sem tudnám hogyan viselkedjek egy ilyen hallatán. - Miből gondolod, hogy homoszexuális vagy? - Ajj, ne használd ezt a szót! Félve pillantok fel, mire a füles önelégült vigyorával találom szembe magam.

- Ezt pont neked kell ecsetelnem? - horkantok fel cinikusan, szép lassan visszanyerve minden eddigi bátorságomat. Mivel látszólag nem nagyon hatottam meg, inkább folytatom, mert ábrázatából levonva igenis komolyan tette fel a kérdést. - Ömm, az utóbbi időkben nem nagyon volt gusztusom semmilyen lányhoz sem. Gondoltam, hogy ez csak valami rossz időszak, ám mikor összefeküdtem azzal a csajjal, a hogy is hívják… - homlokomat ráncolva keresem a nevét és bár tudom, hogy megkérdeztem, valamiért sehogy sem jön nyelvemre. - Mindegy, tehát azzal a szőkével, amelyik a múltkor úgy kiakasztott téged, szörnyen beégtem. Tehát ja. Aztán újabb sokk, hogy múlthéten az ebédlőben kicsit elmerengtem, majd mikor odajött az egyik felsős srác, hogy elkérjen valamit Yixingtől, bár egy szót nem értettem abból amit mondott, de teljesen megkeményedtem csupán attól, ho-

- Hé, ájj, ájj, ájj! - tapasztja hatalmas tenyerét mellkasomra, kizökkentve ezzel mesélésemből. - Nem gondolod, hogy ez már kicsit sok? - vonja fel szemöldökét, s nagy hitetlenkedésében még a szája is nyitva marad.

- Most mit akadsz így ki? Szerintem te eddig több dákót láttál mint én, elvégre a sajátomon kívül nem nagyon esett más a látószögembe, míg te… Szóval, mi a gond? - nevetek fel a colos ábrázatán. - Pasik vagyunk, veled is biztos előfordult már.

- Én sem szoktam kivesézni neked a nemi életemet - erőltet magára nyugalmat, bár elég kevés sikerrel. - Így is eleget szoktam hallani - rándul meg az arca.

- Attól, hogy neked nincs, még ne legyél prűd és inkább segíts - ülök fel, s karba tett kézzel nézek le rá.

- Mit vársz tőlem?

- Fogalmam sincs, te jobb vagy benne - vonok vállat, legkevésbé sem megerőltetve agytekervényeimet, hogy bármi kiindulási pontot adjak neki.

- Hahh, jól van. Felhívom az egyik ismerősöm, ő tuti be fog jönni neked - tapogat maga mellé, mígnem kezébe akad telefonja.

- Tessék?

- Egy randi. Ha ki sem próbálod, nem tudhatod, nem igaz? - mosolyog rám, de most inkább fájdalmasnak tűnik, mint igaznak.

- Hm - mászok ki mellőle. - Megyek reggelizni. Kérsz valamit?

- Úgysem csinálnál - mondja, fel sem nézve mobiljáról.

- Igaz - fordulok meg és elhagyva a szobát, szándékosan nyitva hagyom az ajtót, mert tudom, hogy az zavarja, majd a konyhába battyogok.

Egész jól fogadta. Igazából nem is vártam tőle mást, hisz ő a megértés példaképe. Ha azzal álltam volna elé, hogy valakit meggyilkoltam, körülbelül ugyan ez lett volna a helyzet. Illetve nem. Csak akkor sem ítélne el. Bár ő nem gyilkos, ellenben meleg. Jó, már magam sem értem.

Elkerülve a további értelmetlenségek gyártását, minden figyelmemet a hűtőnek szentelem, fokozatosan összeszedve az összes kelléket egy könnyű szendvicshez. Valamiért úgy érzem, hogy nem rendít meg eléggé nemi identitásom változása. Lehet régebb óta fennáll a probléma, mint hittem? Ha így is lenne, biztosan észre vettem volna.

- Baekhyun! Rohadtul de negyed kilenc van még csak! Mégis honnan a jó istenből szedted te a tizenegyet?! - trappol ki egy meglehetősen feldúlt állapotban lévő Chanyeol.

- Bofi, miffos enéftem - motyogom az asztalnál, a lehető legnagyobb lelki békével.

- Jellemző - morogja orra alatt, majd leül mellém. - Mellesleg, szerveztem neked egy találkát délutánra.

- Ilyen gyorsan?

- Aha. Luhan hyung épp ráér ma, így randid van vele kettőkor a vadászmúzeumban - húzza ki magát büszkén, mintha most közölte volna, hogy nyert a lottón.

- Vadászmúzeum? Ez komoly? Ráadásul milyen név az a Luhan?

- Kínai. Imádja a vadászatot meg a kitömött állatokat, így azt ajánlom, hogy nézz utána ezeknek. Megéri, hidd el. A srác nagyon helyes, jófej és vicces.

- Egy. Nem tudok kínaiul. Kettő. Miért szenvedjek ilyen szarságokkal, ha lehet be sem fog jönni vagy én neki? És három. Ha olyan jó, miért nem te randizol vele?

- Ha koreában él, szerinted nem tudja a nyelvet? Ha meg sem próbálod, sosem fog sikerülni. Na meg nem az esetem a srác, de mielőtt tovább akadékoskodnál, ismerlek már eléggé, neked tuti be fog jönni.

- Akkor milyen a te eseted? - váltok témát, mert bár lenne még mibe belekötnöm, ez jelenleg jobban érdekel. Annyit tudok Chanyeolról, hogy a pasikért rajong, ennek ellenére még sosem láttam senkivel. Lehet túl válogatós.

- Az most lényegtelen. Inkább pihenj még kicsit, tusolj le, és segítek kiválasztani a ruhát.

- Nem vagy az anyám - állok fel, hogy a mosogatóba helyezhessem tányéromat.

- Én ismerem Lu-t, nem te. Csak segítek, ahogy kérted…

- Jó - hagyom rá és visszavonulva a szobámba, a kezembe veszem a telefonomat, hogy ismerkedjek ezzel a vadászat témával.

Nem kenyerem az állatok értelmetlen kilövése, ráadásul semmit nem is vágok róla. Egy rakat ember kutyákkal és lőfegyverekkel. Elkezdtem kutakodni, hogy milyen puskákat használnak, mit csinálnak az elejtett vaddal és hasonlók, s mire észbe kaptam már tíz is elmúlt. Sokmindent olvastam, mégsem maradt meg egy két információnál több. Remélem megyek is velük valamire és nem fog teljesen hülyének nézni.

Tusolás közben végig azon rágódtam, hogy én biztos vagyok e ebben az egészben, hisz még lányokkal se nagyon randiztam, nemhogy pasival! Nem vagyok egy amolyan férfias alkat. Meg túl magas sem. A hangom is elég lágy a többiekéhez képest. Mi van ha tényleg nem fogok bejönni neki? Vagy ha valami pedofilt szabadít rám ez az őrült? Eskü kicsinálom, ha bármi hasonlóról van szó!

Kikászálódva a forró víz alól, rendesen átdörgölve magam, egy törülközőt csavarok derekam köré és úgy indulok Chan megkeresésére. Nem kell sokat kutatnom, ugyanis az előszobában a kanapén ülve találom, amint épp a tévét bámulva reggelizik, ám mikor meghallja jöttömet, rögtön felém kapja fejét. Arcára meglepettség költözik, s tekintete mellkasomon állapodik meg, ahogy kitágult pupillával méreget. Egy ideig állom a dolgot, azonban ahogy telnek a percek, kezdek türelmetlen lenni.

- Chanyeol…

- Hm? - nyel egy nagyot, s végre hajlandó a szemembe nézni.

- Azt mondtad segítesz ruhát választani.

- Ja, tényleg - teszi le hirtelen tányérját és már pattan is fel, hogy ujjait csuklómra fonva rángasson be a szobámba.

- Azért az evést még befejethetted volna…

- Mindegy - tárja ki szekrényem ajtaját és egy fél lépést hátrálva, csípőre tett kézzel vizslatja az összehajtott ruhákat. Hát őt meg mi lelte? Ennyire örül, hogy megszabadul tőlem, vagy ennyire örül, mert “betaníthat”? Bármelyik is, nem tetszik ez a viselkedés. - Keress magadnak valami alsót, addig nézem a többit - adja ki az utasítást, így hát míg ő tököl ott egyhelyben, addig előszedek magamnak egy boxert, magamra aggatom és már veszem is el a felém nyújtott ruhákat.

- Most komolyan? - emelem magasba a rég nem hordott, kicsit bő, fehér vászon nadrágomat és a hozzá adott fekete, halál fejes pólómat. A kettő hogy illik össze?

- Bízz bennem, ismerem őt. És ha kész, légyszi gyere ki - hagy magamra. Oké~ Tehát felvettem a ruhákat, ahogy kérte, s végül átmentem az ő szobájába. - Ezt még - hajít rám valami nagy szürkét. - Ja és ezt is - nyújt felém egy szemüveget.

- Halál hülyén nézek ki! - akadok ki, amint rám kerül a köntös féle, kötött akármi, amin semmi gomb, vagy bármi, ráadásul hátul leér a vádlimig.

- Ne hisztizz, jól festessz - adja rám a vékony keretű, kerek szemüveget.

- Ebben szart sem látok…

- Majd megszokod - áll egészen közel és fölém hajolva, elkezdi a hajamat igazgatni.

- Nem gondolod, hogy ez már kicsit sok? - tolnám el a kezét, de erőben sajnos még mindig ő van előnyben. Középen ketté választva tincseimet ad nekem egyre idétlenebb kinézetet, de a kaput az teszi be, mikor hátulról elő húzva valamit, az üveg tartalmának felét rám fújja. - Chanyeol!

- Nyugi már, kész vagy - kapja fel mindkét kezét, óvatosan elhátrálva tőlem.

- Te, ez nem női? - legyezem orrom elől ezt a kifejezetten erős és kellemetlen szagot.

- Szerinted én tartok magamnál női parfümöt?

- Ki tudja…

- Jó, inkább menj, mielőtt elkésel - tuszkol ki, s megvárva az előszobába, míg felveszem a cipőmet és a kabátomat, már lök is át a küszöbön. - Sok sikert! - csapja be.

Már komolyan kicsinálom! Bolond ez a srác, én mondom! Miért érzem azt, hogy szörnyen be fogok égni ezzel a kinézettel? Nem kéne magamat adnom? Mert ez tökre nem én vagyok!

Zsebre vágott kezekkel, bizonytalanul nézelődve keresem a helyes járatokat és utcákat, folyamatosan az időt figyelve, hogy semmiképp se késsek el. Ennél a felszerelésnél már csak az lenne gázabb! Mégis milyen ember lehet az, akinek ez tetszeni fog? Magas, mint Chanyeol, vagy alacsonyabb lesz nálam? Hyung, tehát idősebb, csak mennyivel? Lehet gyerekkel a kezén fog jönni. Az betenne! Ráadásul a vadász múzeumba… Hahh, félek.

Befordulva a méretes épület szélén, rögtön kiszúrok a bejárat előtt ácsorogni egy jól öltözött, nem túl termetes, fiatal srácot. Összevont szemöldökkel mered maga elé a távolba, s ahogy közelebb kerülök, úgy élesednek gyermeteg vonásai is. Fülében ékszer csillan, barna haja ízlésesen oldalra van fésülve. Hosszított, világos szürke kabátot visel, színben hozzá illő, feszülős farmert. Amint hatalmas, gesztenye barna szemeit rám emeli, úgy terül arcára szórakozott mosoly. Már biztos vagyok benne, hogy ő lesz az!

- Hello, Baekhyun, igaz? - kocog elém és szórakozottan végig mérve engem, kezet nyújt. Lágy, könnyed hangszíne valahogy nagyon illik a vissza fogott, szolíd kinézetéhez. Bezzeg az enyém… Ezen nem fogom egyhamar túltenni magam!

- Igen. Te pedig Luhan hyung, ha jól sejtem.

- Talált - kacag fel. - Már megvettem a jegyeket, úgyhogy mehetünk - indul meg a nagy, zöld vaskapu felé.

- Köszönöm. Mennyi volt? - nyúlok kabátzsebembe, hogy elővéve pénztárcámat vissza fizessem neki, ám ő azonnal leint engem.

- Hagyd, nem fontos - ejti ki némi akcentussal, miből ha nem tudnám, hogy kínai, már sejteném róla.

Belépve a belülről mégnagyobbnak tűnő épületbe, azonnal megcsap az állott levegő szaga, valamint a látvány sem túl bizalomgerlyesztő. Egy őr elveszi a kis belépő cetliket, majd utunkra eresztve minket, elindulunk az igen széles, vörös szőnyeggel fedett, márvány lépcsőn fölfelé. Magabiztosan szeltük a fokokat, egyre növekvő csendben, mit hyung tört meg abban a pillanatban, hogy az első emeletre értünk, méghozzá egy kisebb sikollyal. Irányába nézve én is megijedek a korlát felett áttekeredő, kitömött, nem kis méretekkel megáldott kígyótól, ám lenyelve aggályaimat, megindulok bejárni a teret.

- Szép - tettetek érdeklődést egy kiállított puska felé, holott a világon semmi nem fog meg benne.

- Tényleg az - lép mellém, hogy ő is jobban megcsodálja ezt az izét. Ez hosszú beszélgetés volt…

Teljes némaságba baktatunk egymás mellett egy ideig, mindenki nézve a maga szerint izgalmasnak vélt dolgokat. Én mondjuk az őröket, akik folyton követnek szemükkel. Valamiért olyan érzés, hogy egy csirke ül a fejemen, vagy rám van írva valami olyan, aminek a legkevésbé se örülnék - mondjuk semminek sem -, netán nincs rajtam ruha. De akárhányszor ellenőrzöm, mindig az ellenkezője igazolódik.

- És amúgy… - kezd bele kissé bizonytalanul, szinte végig mereven maga elé nézve. Lehet már annyit járt itt, hogy nem érdekli? - Mesélj magadról valamit - mosolyog bágyadtan.

- Ömm… - kezdek el gondolkodni, hogy mégis mi érdekeset hozhatnék fel magam mellett érvként, mert azon kívül, hogy elég hallgatag a srác, nekem elég szimpatikus. Helyes, kedves és látszólag rendben van, nem tűnik vén pedofilnak sem. - Átlagos gyerek korom volt, szerető családdal, barátokkal, meg minden. Jelenleg egyik legjobb haverommal lakom együtt és teljesen sínen vagyok. Azt hiszem. Azonban, ha jól értettem, te kínai vagy, ami kicsit érződik is. Hogy kötöttél ki itt? - terelem el gyorsan magamról a témát, meg különben is érdekel. Tetszik ahogy beszél, nagyon érdekes hangszíne van.

- Még csak hetedikes voltam, mikor a édesanyám munkája miatt ebbe az országba kényszerültünk. Akkor csapásnak véltem a dolgot, nem értettem semmit és őszintén nem is érdekelt. Aztán idővel össze szedtem magam és azóta is igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból - húzza ki magát, mondata végén szusszanva egyet. Az első emeletet többnyire sikerül letudnunk para dolgok nélkül, ám ez a másodikra már nem kifejezetten mondható.

- Nézd, de cuki - mutatok egy üveg fal mögé zárt kis vadmalacra, ami egy nagy mellett “sétál”. Egész jól megvan csinálva, annak ellenére, hogy milyen ritka ronda példányok is akadnak itt.

- Aha - pillant rá gyorsan, s megy is tovább. Egy kitömött macskához érve Luhan olyan arcot vág, mint aki menten elsírja magát, így ezt is letudva, gyors tempóban lépkedünk a következő áldozat felé, ami egy nálunk jóval magasabb, két lábon álló medve. Mivel ellaposodott a beszélgetés és pont eszembe jutott a témával kapcsolatban valami, gondoltam megcsillogtatom tudásomat, ha már olvastam róla.

- Tudtad, hogy minden gerinces állatot lehet preparálni? - cövekelek le a grizzly előtt, feltéve költői kérdésemet. - Az elejtett vadat kipakolják, tartósítják, majd sokszor maguk a preparátorok hajlítanak nekik vázat, mint mondjuk neki, hogy így maradjon - mutatok végig az ágaskodó maci testén. - A szemüket üveggel helyettesítik és különböző anyagokkal van lekezelve, hogy az évek múlásával se induljon meg a foszlás.

- Elnézést - szólal fel hirtelen és telefonját elővéve, a füléhez nyomja, majd kicsit eltávolodva tőlem beszélni kezd. Én nem hallottam, hogy csörgött volna, de ábrázata miatt van is egy olyan érzésem, hogy valóban nem így volt. - Ne haragudj, de otthon történt egy kis gond, ezért most el kell mennem - tér vissza szabadkozva. - Nagyon élveztem a mait és tényleg bocsánat - hajol meg alázatosan, s mielőtt még bármit is felehetnék, lelép…

*

- Na, milyen volt a randid? - támad le rögtön fesztelen érdeklődésével Chan, amint belépek az ajtón. A nappaliban filmezve rágcsál valamit, tekintetét végigfuttatva megtört alakamon.

- Fasza - morgom, fokozatosan lerángatva magamról mindent. A fürdőbe trappolva lezuhanyzom, próbálva megszabadulni a nap emlékétől is, de természetesen ez lehetetlen. Kényelmesbe öltözve vissza teszem a füles cuccait az ő szobájába, majd ingerülten mellé vetődök.

- Mesélj, mi történt, hogy ilyen feldúlt vagy? - állítja le a filmet.

- Na! - kiáltok fel, pedig nem érdekel amit néz, csak jöttem, hogy ne legyek egyedül.

- Tehát?

- Semmi, jó? Lerázott, hogy otthon történt valami és elment.

- Sajnálom - teszi hatalmas tenyerét fejemre és simogatni kezd, mit én amúgy is nehezen tolerálok, hát még most! Elcsapva kezét ugrok fel és vonulok a szobámba, hogy következő tervként, átaludjam a továbbiakat.

*

- Képzeld Baek, megtaláltam neked a tökéletes következő randi jelöltedet - közli kedd este vacsora közben csak úgy a semmiből, mire félre is nyelek. Mellkasomat ütlegelve küzdöm vissza az eltévedt falatot, s elvéve a Chan áltat felém nyújtott vizet, gyorsan lehúzom az egészet.

- Igen? - teszem le az evőeszközt, még enyhén hunyorogva kémlelve az asztal másik felén ülőt. Ha időnk engedi, mindig együtt eszünk és többnyire jót beszélgetünk közben. Ez az ő akarata és mivel nekem nincs ellenvetésem, hogy a nagy hajtások közepette ne hanyagoljuk egymást se, igyekszek mindig haza érni, legalább este időben, már ha munkám engedni.

- Sehun a neve és közgázos. Kicsit élénk, de nagyon jófej srác. Tetszeni fog - bizonygatja, s bár nem szeretném, megint kezd eluralkodni rajtam az izgatottság. Tehát Sehun és jófej.

- Mikor lenne?

- Péntek este, fél hétkor az egyet melletti étteremben, ahova még elsőbe jártunk eleinte.

- Az nem jó, arról te fogsz eszembe jutni - nevetek fel, de amúgy teljesen komolyan gondolom.

- Pech - von vállat és kinyújtja rám a nyelvét, amit rögtön viszonzok is. Néha gyerekesebbek vagyunk, mint egy csoport bölcsödés, de szerintem ez az egyik legjobb része a kapcsolatunknak.

*

- Komolyan, egyedül is menne! - háborgok, mikor már megint stylistnak áll be a füles.

- Nem baj. Nézd, ez jó - vág hozzám egy szaggatott farmert.

- Ma még havazott is, nem gondolod, hogy hideg van hozzá? - nézek rá értetlenül, de ő egyáltalán nem figyel rám, csak a szekrényemet bújja.

- Ohh, ez is - repül arcomba a következő.

- Ez nem is az enyém! - emelem fel a hosszú pulóvert.

- Nem baj, vedd fel.

- Ehh, hát ez csodálatos - mérem végig magam. Komolyan, mint egy csöves. Ez felső még dob is rajta, főleg, hogy madhogynem a térdemig ér.

- Gyere - ragad csuklón és rángat át a saját szobájába. Kérdés nélkül a fejemre vág egy általa úgy imádott, ocsmány szőrmés sapkát és már megint fúj rám egy fél üveg valamit, aminek szagát leginkább egy dohos pincéjéhez tudnám hasonlítani.

- Te, ez nem járt le? - legyezem magam elől a parfüm felhőt.

- Esélytelen.

- Jó - megyek ki cipőt és kabátot venni.

Az étterem előtt egyetlen embert látok ácsorogni, így feltételezem, hogy ő lesz a mai partnerem. Már így messziről is lerí, hogy jóval magasabb nálam, mégsem ez az, ami elsőnek elrabolná figyelmemet vele szembe. Sapkába bújtatott kobakja nem enyhén színes tincseket rejt, mintha ezzel akarná szétkürtölni nemi identitását. Egyszerre vicces és ijesztő. Az arca férfias, erős állkapocsvonala szépen ívelt, szemei azonban hajával ellentétben hidegséget árasztanak. Amint közel érek, tekintete megváltozik és egy hatalmas mosollyal fogad, mit rögtön viszonzok, már csak szégyenlősségemből adódóan is.

- Hello, Byun Baekhyun - hajolok meg.

- Oh Sehun - mér végig szórakozottan, majd kivágva az ajtót, bemegy és letelepszik az ablak mellé. Azt hiszem érdekes estém lesz...

Míg leadjuk a rendeléseket, alaposabban szemügyre veszem a srácot. Karakteres, kifejezetten helyes alak, csak ez a szín ne lenne… Így még mellette lenni is ciki, nem hogy együtt enni! Érdekes egy ízlése van, annyi szent. Az egyik percben még türelmesen bambul a semmibe, majd mint akinek eszébe jutott valami, hevesen pásztázza a helyiséget.

- Yehet! - szólal fel újongva, mikor leteszik elé a tányért. Hangja mély és tekintélyt parancsoló… lenne, ha a kinézete is ilyen alapokon feküdne.

- Az mit jelent? - érdeklődök óvatosan.

- Hát azt, hogy yehet! - kuncog fel, neki is látva az evésnek.

- Öhm, oké - kezdek neki én is a megérkezett kajámnak. Tehát yehet. Jó.

- Ohorat - néz rám pár pillanattal később.

- És az mi? - teszek még egy kísérletet, hogy megértsem a fiú nyelvét.

- Hát, hogy ohorat - nevet szinte szó szerint a képembe. Máris kevésbé szimpatikus…

- Hm - hagyom rá a dolgot és megpróbálok elmerülni a gondolataimba, hogy valahogyan kihúzzam ezt az egy két órát, azonban ő ezt látszólag nem így tervezi.

- Nézd - mutat valamerre mögém egy másik asztalhoz. - Az a srác tök buzisan fest - kuncog, mire érdeklődve az említett alakra nézve, egy rózsaszín inges fiút pillantok meg, aki vélhetően éppen az barátnőjével vacsorázik. Igen, tényleg nagyon buzis, főleg, ez egy szivárvány hajú hím nemű egyedtől hallva, aki nem mellesleg épp randizik velem!

- Aha - vigyorgok kínomban.

- Hyung, te mit nézel meg elsőnek valakin?

- Tessék? - biccentem oldalra a fejem, megint minden erőt beleadva, hogy megértsem. A beszéde kicsit fura, de nem ez a fő oka, hogy nem tudom kivenni szavai pontos jelentését.

- Mi alapján választod ki, hogy valaki megfelel az elvárásaidnak.

- Hát… Nem tudom - vallom be. - Nincsenek nagy elvárásaim, inkább, hogy legyen kedves, vicces és némiképp megértő. Mert hát ja, hozzám kell türelem néha - idézem fel emlékeimbe lakótársam, aki ezt annyiszor a fülembe rágta már, hogy ha akarnám se felejthetném el.

- Én inkább alakra. Nem érdekel, hogy milyen, ha egyszer bűn ronda - kacarászik, mire nekem szinte koppan az állam az asztalon. - De ami leginkább elragadja a figyelmem, az a fenekük. Ne aggódj hyung, a tiéd jó - nem tudom, hogy most el kéne szaladnom, vagy inkább csendben maradnom, de a jobb ötlet a kevésbé cikit választani.

- Ömm, kösz.

- Azt még megeszed? - bök tányéromra, amin egy majdnem egész adag csirke comb ékeskedik még. Erre most mit mondhatnék? Istenem, valaki mentsen ki! Ha lenne bennem annyi, most komolyan lelépnék, de nem megy. Fene a jó szívembe!

- Tessék - nyújtom, felé az egész tányért, mire elvéve azt, úgy esik neki, mint egy kisgyerek.

Némán figyelem és hallgatom, ahogy teli szájjal mesél a gyerekkoráról, meg a haverjairól, és hogy mekkora egy pöcs a matek tanára, meg egyéb érdekes dolgokról, mire bő egy óra alatt végez is. Többször inkább rászóltam volna, hogy pofázás helyett egyen, mert tényleg szörnyen idegesített, de inkább csak bólogattam tovább.

- Hyung, fizetsz?

Pofám leszakad! Ezt lehet még fokozni?! Öcsém, ekkora egy tuskót! Szöges ellentéte a múltkorinak. Ezek után már csak jobb lehet, ugye? Ugye igazam van? Egyedül fogok meghalni…

- Aha - állok fel és a számla rendezését követően, kisétálunk a helyről.

- Ez szuper volt! - lelkesedik. - Megismételhetnénk máskor is - Na meg a nagy…!

- Aha…

- Megadod a számod?

- Bocsi, nincs telefonom. További szép estét - hagyom ott, mielőtt olyat teszek, amit megbánok.

*

- Látom, ez sem jött össze - mondja, már már szomorúnak tűnő hanglejtéssel füles, amint az ajtót kellőképpen bevágva, megérkezek a lakásba.

- Jó a szemed, baszki - viharzok szobámba.

*

- Ne légy már ilyen letört - bök oldalba, mikor én a tévét nézném.

- Nem vagyok - hessegetem el, mert már legalább húsz perce nem hagy élni ezzel a hülyeségével, holott egész jó kedvem lenne, ha nem piszkálna.

- Képzeld, megtaláltam neked a főnyereményt!

- Ajj, ne. Elég volt.

- Pedig ez most tényleg jó. Ráadásul a moziba, holnap délután - közli nagy büszkén, de én akkor sem tudok örülni neki.

- És ha nem akarok menni?

- Baek, ne csináld~ Ha meg sem próbálod, sosem fog sikerülni.

- És te? Veled mi van? - fordulok felé, hogy jelentőségteljesen számon kérhessem.

- Mi lenne? - vonja fel szemöldökét, maga elé kapva egy párnát, hogy ölébe helyezve azt, védekezően átölelhesse.

- Miért nem magadnak szervezgetsz randikat?

- Ami azt illeti, nekem tetszik valaki…

- Ohh

- De mivel tudom, hogy ez nem kölcsönös, így esélyem sincs. Más meg nem kell - jelenti ki teljes határozottsággal.

- Ne légy bolond. Honnan tudod, hogy nincs esélyed, ha nem próbálkozol? Na meg, fiatal vagy, még simán jöhet más az életedbe. Szerintem könnyedén találnál magadnak párt, ha az én pesztrálásom helyett inkább a saját életeddel foglalkoznál.

- Az ugyan az… - dünnyögi orra alatt. Mi ugyan az? Sokszor ő is elég megfejthetetlen, ami olykor felettébb bosszantó tud lenni, főleg mikor megmakacsolja magát.

- Tessék?

- Semmi. Inkább gondolkozz a holnapon.

- Jó, de most magamtól öltözködök, nem csinálsz belőlem többé olyan… azt! - Ja, azt. Ezt most gyönyörűen kifejeztem. Igazán sajátos módon, mint mindig.

*

Valahogy így történt, hogy most itt állok a mozi előtt és fesztelenül várom új partner jelöltemet. Így vissza gondolva az utóbbi kettőre, hát… az első még tetszett is, de a másodikra nem tudok mit mondani. Nem volt csúnya az tény, azonban mégsem az esetem. Jesszus. Én azt sem tudom nekem mi az esetem, ilyenekről még nem is beszélhetek. Lányoknál sem számított. Azaz persze, elhanyagolhatatlan a kinézet, de mégsem az az, ami igazán megfog. Nincs ideálom, általában az a párom, aki megfog valamilyen szinten. Nem mondom, hogy csak a vörösek, vagy csak a magasak. Ilyen téren mindegy.

- Hello - kocogtatja meg valaki a vállamat, s oldalra fordulva, észre is veszem a nálam kicsit alacsonyabb srácot. - Do Kyungsoo - nyújt kezet, én meg valamiért késztetést érzek egy bazi nagyot nyelni, mielőtt elfogadom azt. Ez az alak már első ránézésre is hitetetlen para. Van valami ijesztő a kisugárzásába, vagy nem tudom, de hirtelen megfordult a fejembe, hogy inkább kihagynám a mozit, mielőtt lemészárol a sötétben.

- Byun Baekhyun

A bemutatkozás után egy szó nélkül ballagunk a pénztárhoz, ami valljuk be, kifejezetten kínos. Míg a filmeket mustrálja, van lehetőségem jobban megnézni. Nem túl magas, kicsit zömökebb alakja van, rövid fekete haja kiemeli kerek fejét, vastag szemöldökei úgy állnak, hogy állandó komor kinézetet kölcsönöznek neki, ami tényleg ijesztő.

És hogy tetézzük a dolgot, mindenképp ragaszkodott egy nyálas tini filmhez, mondván, hogy fél az akció filmektől. Kérdem én, milyen ember az ilyen? Jó, nem szabad előre ítélni, de már most érzem a vesztem.

- Popcorn? - kérdem a pulthoz érve.

- Kizárt. Popcornt nem eszek filmhez, csakis nachost, extra sajtszósszal - mondja olyan komolyan, mintha az élete múlna rajta. Azt hiszem, ha popcornt kérnék neki, akkor az enyémet bizony ez megpecsételné.

- Értem - bólintok mereven és a kiszolgáló lányhoz fordulok. - Egy közepes popcorn és egy nagy nachos lesz, extra sajttal, valamit két közepes kóla.

És, hogy mi segít a közérzetemen? A beengedő srácok pillantása, mikor oda adjuk a jegyet, amin a lehető legnyálasabb film címe szerepel két felnőtt férfi számára. Mindig is erről álmodtam.

Kényelmesen elhelyezkedünk a kijelölt helyeinkre - amik sajnos egymás mellé szólnak, pedig nagyon elvágyódom már, de komolyan. A szokásos reklámok alatt, amik kiteszik majdhogynem az itt töltött idő felét, a pattogatott kukoricám jelentős mennyisége a gyomromba landol. Ha ideges vagyok, mindig eszek, ami most kifejezetten jól jön.

Nem értem miért ennyire ellenszenves nekem, mert ha jobban megismerném, egész biztos rájönnék, hogy valójában szuper ember, de nem, párnak nem tudom elképzelni. Hozzám túl merev. Jó, nehéz is lenne egy hasonlóan idióta embert találni, de próbálkozni lehet.

Ahogy elkezdődik a film, nem tudom levenni szemeimet Kyungsooról. Nem azért, mert olyan helyes lenne, sőt… Azt hiszem már komolyan félek. Nem tudom mi történik a vásznon, bár a lányvinnyogásokból ítélve nem túl izgalmas, ám ez a mosoly… Kiráz a hideg és kezd horrorba átvágni az egész. Hogy tud így vigyorogni, közben végig gyilkosan nézni? Bár nincs valami meleg, rólam folyik a víz.

És körülbelül erről szólt az a kemény másfél óra, míg ment a film. Ha összetalálkoznék vele egy sötét sikátorba, már az ijedség elég lenne, hogy szörnyet haljak ott helyben.

*

- Látom, ez sem jött össze - mondja bűnbánóan, szemében mégis szórakozottság csillog. Megölöm. Esküszöm, hogy megölöm! Biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálja ezt velem!

- Kuss - toporzékolok be a szobámba, olyan hévvel helyére küldve az ajtót, hogy még a szomszédok is biztosan megtudják hazatértemet.

*

- Figyelj - közelít sejtelmesen, hétfő kora reggel öltözködés közben. Azaz én jelenleg fogat mosok, ő meg egy szál nadrágba flangál. - Holnap Valentín nap és lenne egy srác ak-

- Oké, most fejezd be. Nem érdekel semmilyen srác. Nem kell több tőled. Ezentúl, ha randizni akarok, majd keresek magamnak! - vágom rá nyersen. Komolyan azt hiszi, hogy három elcseszett randi után akarok még egy negyediket is? Hát hogy a viharba ne!

- Baek, ez az utolsó, csak kérlek, hallga-

- Nem! Chanyeol, utoljára mondom! Katasztrófát zúdítóttál a fejemre, még egyhez egyszerűen nincs lelki erőm! Vagy azt akarod bebizonyítani, hogy valójába nem vagyok meleg?! Zavarna a boldogságom?! - ordítom, teljesen kikelve magam. Jó, belátom, túloztam, nem is kicsit, de egyszerűen ez már sok nekem. Miért nem érti meg, hogy nem akarom? Utálok vele veszekedni, ami igazából nem is szokott az lenni, hisz mindig csak én kiabálok, de most mégis… mélyen megbántottam. Szokásos mosolyát egy keserű grimasz váltja fel és minden szó nélkül elfordul, hogy elkészüljön.

Ezek után nem volt pofám megvárni őt, így hát egyedül mentem be az egyetemre. Nem akartam beszélgetni, mert még mindig ott volt bennem az ideg és féltem, hogy csak súlyosbítok a helyzeten. Nem érdemli meg, hogy ilyen legyek, miután ő csak segíteni próbál, de miért erőlteti? Talán tényleg nem állok még készen egy velem egynemű emberrel megosztani az életemet.

Az öreg, zsémbes professzort figyeltem, ahogy magyaráz, mutogat, bizonygatja tananyaga értelmét, szavai mégsem jutnak el hozzám. Chanyeol megsértett arca lebeg a szemem előt és az, hogy most teljesen máshol ülök, Yixing mellett rejtőzve, hátha nem vesz észre. Istenem, úgy viselkedek, mint egy rossz gyerek!

Hibáztam, belátom, elég lett volna finoman vissza utasítani, miután elmondta a dolgait és akkor most nem tartanánk ott, hogy én tulajdonképpen veszett egér módjára menekülök előle. Mitől is félek annyira? Talán, hogy szembe kell néznem a problémáimmal. Igen, ez határozottan nehezemre esett mindig is. Egyszerűbb a szőnyeg alá söpörni mindent. Gratulálok Baekhyun!

A negyedik előadást letudva, már kifejezetten utálom saját magamat. A fiú mosdóba megmosván arcomat, félve pillantok a tükörbe. Ki vagyok? Ki lettem? Ki voltam egyáltalán? És miért veszek ilyen véresen komolyan egy sima vitát? Megesett már máskor is. Annyit kéne tennem, hogy oda megyek és bocsánatot kérek tőle. Miért ilyen cseszett nehéz ez? Megint meg fogom várni, míg ő kezdeményez békülést, mint már oly’ sokszor tettem? Én tényleg szar alak vagyok.

Este épp a kanapén fetrengek a tévét nézve, mikor Chanyeol haza ér. Azonnal felpattanok és ugyan fülem-farkam behúzva, de elé sunnyogok. Ideje férfiként viselkednem, mielőtt még én leszek a nő egy esetleges jövőbeli kapcsolatomban. Na, azt nem bírnám ki…

- Chan - állok a kabátjából kibontakozó óriás elé, a lehető leglágyabb hangomat előbányászva. Csak éppen szeme sarkából pillant rám egy mozdulata közepette, ám már ebből tudom, hogy nem lesz baj, nincs miért aggódnom. Mondjuk miért is lenne… Ő nem az a fajta, aki sokáig haragszik bárkire, testi fenyítésre meg főleg nem vetemedne. Túl jó hozzám képest…

- Figyelek - biztosít, kiugorva cipőiből és állítását megerősítvén, szembe fordul velem.

- Ne haragudj jó? - meresztek kiskutya szemeket

- Egyetlen feltétellel - húzódik csibészes mosoly ajkaira.

- És mi lenne az?

- Ha elmész a holnapi randira…

- Jajj, ne kezd ezt - nyögök fel, kicsit megroskadva. Mennyit ér nekem Chan barátsága? Egy újabb leégés már igazán semmi, hogy megbocsásson, aztán ejtjük a dolgot örökre. - Jó, de áruld el, miért akarok annyira?

- Mert egy nagyon jó barátomról van szó és a te boldogságod is fontos nekem. Ráadásul Valentín nap jön, csak nem lesz rossz! És megengedem, hogy magadtól öltözz fel.

- Mínő megtiszteltetés - forgatom meg szemeimet. - Hova kell mennem és mikorra?

- Emlékszel tavaly hol volt az a vásárszerűség?

- Asszem

- Na, oda, hatra. Lesz oldalt egy kisebb terasz.  

- Jó, de akkor már nem haragszol, ugye?

- Rád? Lehetetlen - nyúl előre szörnyen hosszú karjával és hatalmas tenyerét a fejemre téve, összeborzolja a hajamat. Más esetben erre harapok, de most megnyugtat, hogy szent a béke. Na, és én egész nap emiatt stresszeltem.

*

A reggel szokásosan telt. Tényleg minden rendben lett köztünk. Ráadásul az idő is melegebbre fordult, így minden nekem kedvez. Azt leszámítva, hogy még a csillárról is nyáladzó szerelmesek lógnak és ki tudja milyen emberrel kell már megint találkoznom este. Mindegy, ezen ráérek később aggódni.

Haza érve nem vittem túlzásba a készülődést. Minek csípjem ki magam, ha aztán úgyis pofára esek? Jó, ez nem 100%, de akkor is. Fáradt vagyok, nincs kedvem ehhez és minden bajom van. Lehangoló látvány egész nap a nyáladzó emberek közt lenni, tudván, hogy én olyan egyedül vagyok, mint a bot és még a sors se nagyon akar ezen változtatni. Tehát hétköznapira átöltözve, kicsit megigazítom a hajam és késznek titulálva magamat, neki vágok az éjszakának. Szerencsére az idő még mindig kellemes, végre távozott az a rettentő fagy.

Imádom az éjszakai várost. Sötét, nyüzsgő, látványos, szép. Mindenhol piros díszek, szivecskék és miegyéb giccses vacak, most mégsem tör le annyira, mint eddig a nap folyamán. Zsebre tett kézzel haladok előre, kényelmes tempóba lépkedve. Még van negyed órám oda érni, a … hova is? Valami vásár. Azt csak mondtam, hogy tudom hol van, mert rémlett is valami, azonban most fogalmam sincs.

Erőt véve magamon, pár - kizárólag egyedül sétáló - embertől megtudakolva, hogy mi merre és hogyan, már biztosan állíthattam, hogy jó úton haladok. Nem szoktam késni, sőt… Most mégis sikerül egy keveset. Azt hiszem jó kezdés.

Alig tíz perccel hat után, megpillantom a hatalmas, lezárt utat, ahol kétoldalt bódék kaptak helyet, középen rengeteg párocskával. Komolyan pont ide kellett jönni? Ki olyan elcseszettül romantikus, hogy erre a helyre akarja az első randinkat? Jó, nem mondom, hogy én nem szeretem a hasonló dolgokat, de a tömeg nagyon nem kedvez ám!

Tekintetem azonnal a kis teraszt, vagy emelvényt, vagy mit keresi, s megtalálva azt, már semmi akadálya, hogy oda jussak. Kedves barátom azt elfelejtette közölni, hogy hogy néz ki a srác, mert mint ezen a helyen sehol, itt sincs egy négyzetméter se, ahol ne tolonganának. Gondolatolvasónak kellett volna születnem és most tudnám, hogy kinek a fejében szerepel a nevem, mint potenciális pasi jelölt.

Alig lépek fel az első lépcsőfokra, mikor szemem megakad egy felettébb ismerős alakon. Hahh, Chanyeol… Lehet hoppon maradtam már mielőtt megismerkedhettünk volna és jött szólni, hogy ne törjem magam, megúsztam a randit. Vagy neki is itt van. Vagy… mindegy, jobb lesz ah megkérdezem.

Amint észre vesz engem, valami hihetetlen szívdöglesztő mosoly terül el ajkain és olyan tartásban áll ott neki támaszkodva az üvegkorlátnak, mintha oda faragták volna. Egy lenge pulóver és fekete farmer van rajta, mégis jól néz ki benne. Mint amúgy általában mindenben, tehát mindegy. Ő is hétköznapi viseletbe van, így lehet csak barátaival van találkozója.

- Szia - állok mellé, felnézve őrá.

- Késtél - jegyzi meg vigyorogva, s olyan magabiztosság árad belőle, ami érzem, fokozatosan elnyom engem.

- Eltévedtem - vallom be az egyértelműt, azonban mielőtt elkezdhetne ezen megint jól szórakozni, alaposan szétnézek. - És hol a partnerem?

- Hát itt - mondja, mire felé kapom a fejem és még pont elcsípem, ahogy végig mutat magán.

- Tessék? - hökkenek meg kissé, várva a vicc részt.

- Most mi az? Én már meg sem felelek neked? - konyul le szája széle, azonban ismerem már annyira, hogy tudjam, megint csak a bolondját járatja velem.

- Jó, oké, valld be nyugodtan, hogy lelépett a srác és menjünk, mert fázok - húzom összébb magam. Ő hogy nem fagy meg?!

- Komolyan mondom. Magammal szerveztem randit - vált teljesen határozottá.

- Hogy mi?! - akadok ki… nem kicsit.

- Baekhyun, tényleg ennyire nem érdekellek? - most azonban őszinte szomorúság csillan szemeibe.

- Ezt miből gondolod? - lépek egyet hátrébb, hogy kényelmesebben tudjam figyelni magas alakját.

- Mióta bejelentetted, hogy… - a körülöttünk állókra pillant, amolyan célzás értékkel. - Azt hittem végre lesz esélyem, de te észre sem vettél!

- Végre? Én már semmit sem értek…

- Ezt azt hiszem nem itt kellene… Igazad van, tényleg rossz ötlet volt ez az egész, ne haragudj. Menjünk haza - rugaszkodik el és már indulna, ha nem kulcsolnám ujjaimat a csuklójára.

- Azt már nem! Ha sikerült elrángatnod ide, akkor most kérek egy igazi randit! - mondom ki gondolkodás nélkül ami eszembe jut, de rögtön bele is pirolok, hogy többen felénk fordulnak. Ám ez semmi ahhoz képest, mikor meglátom Chan arcán azt a mérhetetlen boldogságot. Ezért megéri…

- Jó - mosolyodik el és megindulunk befelé a tömegbe. - Mit szeretnél csinálni?

Szinte kiugrik a bőréből, úgy pattog, pedig ez az én reszortom szokott lenni. Valami tuti megszállta őt, vagy nem is tudom.

- Nekem mindegy - vonom meg a vállam, ő azonban nem esik kétségbe, rögtön az egyik standhoz húz. Egy hatalmas kürtöskalácsot rendelve, várunk pár percet, mire kész lesz a forró finomság, amit fizetés után rögtön a kezembe is nyom. Ismer, tudja miket szeretek és ez jóérzéssel tölt el. Ráadásul mellette nem kell úgy feszengenem sem, mint egy idegen mellett. Azt mondta, eddig nem vettem észre. Igaza van. Természetesnek véltem, hogy a közelemben van, így fel sem merült bennem, hogy esetleg vele is lehetne valami. Ám nem láttam még senkivel, miért gondoltam volna, hogy én megfelelnék neki? Lesz miről beszélgetnünk. - Köszönöm - harapok bele mohón, ugyanis ma még semmit nem ettem, így rendesen éhes vagyok. Az embereket kerülhetve haladunk előre, különböző fényes, csecsebecséket áruló kis faházak közt. Kellemes, kissé nyálas zene szól a felfüggesztek hangszórókból, ezzel is egy amolyan különleges hangulatot adva ennek az egésznek.

- Nézd! - mutat valamerre, én meg rögtön ujja irányába bámulva, próbálom kikeresni, hogy ugyan mégis mi olyan érdekes arra, mire egy puszi csattan az arcomon és tulajdonosa felegyenesedve, elfordul és feltűnően felfelé kezd nézelődni. Szinte ég a helye, ahol ajkai bőrömhöz értek, vérem sebes sodrásának hangja a fülembe dobog, elnyomva vele a külvilág zaját. - Ilyenkor olyan aranyos vagy - súgja fülembe, s én kissé sértetten ugrok hátrébb.

- Mi van, ha valaki meglátja?!

- Ugyan már, senki nem figyel ránk - tárja szét a karját és be kell látnom, hogy igaza van, mindenki a saját párjával van elfoglalva.

- Akkor is! - ragaszkodom igazamhoz, ami már akkor megdőlt, mikor megszólaltam.

- Rendben - hagyja rám a dolgot. Ezt megint jól megcsináltam…! Én és az a nagy szám! - Baek, megvárnál itt egy percre?

- Hm? Ja! Persze, menj csak - mosolygok keserűen. Azt hiszem már lényegtelen, hogy kivel, mindenképp el kell rontanom a randiaimat. Az égiek sem akarják ezt.

Szomorúan nézelődök, hogy elüssem valamivel az időt. Bár nem nézném ki belőle, nem lepne meg, ha Chanyeol most lelépne a fenébe és itthagyna úgy… örökre. Mindenki boldog, mindenki örül, hogy azzal lehet, akit szeret, én meg megint nem. Szeretem egyáltalán Chant? Mármint persze, hogy szeretem, de tudnám úgy? Helyes, szörnyen jó modorú, kedves, okos, ügyes. Lényegében csak jót lehet róla mondani. Akkor mi akadálya? Talán az, hogy én meg egy szörnyű alak vagyok. Valami normális embert érdemelne maga mellé, nem engem.

- Mit mélázol? - vet rám árnyékot gondolataim főszereplője.

- Semmit - hajtom le fejemet, mire elém dug valamit. Egy bögre.

- Vedd el. Forró csoki.

- Köszönöm - fogom meg szabad kezemmel. Ezek szerint nem lelépett, csak innit ment venni. Én is okos vagyok…

- Itt maszatos vagy - szemem sarkából látom, hogy megnyalja a hüvelyk ujját és húzódnék el, ő azonban gyorsabb nálam és nyálas tagjával elkezdi dörzsölni a szám szélét.

- Ya, anyu! - fujtatok rá felháborodottan, de ő csak aranyosan felnevet. Ezt felettébb imádom benne. Mindent olyan lazán vesz, mégis tud komoly lenni, ha megköveteli a helyzet.  - Milyen szép - emelem a fél szivecskét ábrázoló bögrét, ő meg mellé teszi a sajátját. - Woow - elemzem az össze illő darabokat.

*

- Megbántad végül? - veszi el kezemből a kiüresedett zacskót, hogy kidobja. A környék elcsendesedett, ami különösen jót tesz most a hallásomnak.

- Egyáltalán nem - felelem, megint nem gondolkodva.

- Olyan boldog vagyok.

- Én is - lehellem magam elé, szabadon engedve egy kis fehér felhőcskét. A házhoz érve zsebeimbe kotrok, de átfagyott ujjaim nem igazán akarják megtalálni a kulcsot. Egyre ingerültebben keresek, mire Chanyeol elhúzza a kezemet és benyúlva, egy pillanat alatt kihúzza a keresett tárgyat, hogy utána kinyissa az ajtót. - Akkor most vallomás - vonulok a konyhába, hogy letegyem bögrécskémet és kifele már fél lábon ugrálok, cipőimtől és kabátomtól fokozatosan megszabadulva.

- Az nem elég vallomás, hogy velem randiztál? - tesz ő is hasonlóképpen.

- Nem úgy értem. Mióta szeretsz? És miért akartál össze hozni másokkal?

- Ez kicsit kínos - fordítja el kipirosodott arcát. Istenem de édes a szégyenlős Chan! - Elmondom, de csak ha nem nevetsz ki! - vonul el mellettem, én meg csak elképedve nézek utána, mire leesik, hogy csupán a szobájába megy. Nem hagyom ám szökni, kitartóan követem és az ágyára telepedek, míg ő a helyiség közepén megállva, valamit matat nadrágában.

- Ígérem - mondom full komolyan, pedig ha ilyet kér, nagy eséllyel úgysem fogom tudni tartani a szavam.

- Mikor először megláttalak a zongora teremben egyedül játszani, akkor tudtam, hogy valahogyan a közeledbe kell jussak. Eléggé rosszul esett, mikor kiderült, hogy nem vagy meleg, bár nem is tudom mit vártam. Miért pont nekem jönne össze? Angyali arc, földöntúli hang és miután megismertelek, csak még inkább beléd habarodtam. Olyan személyiséged van, amit egyszerűen nem lehet nem imádni - ül le matraca szélére. - Mikor egyik reggel bejelentetted, hogy talán meleg vagy, azt hittem menten elájulok. Próbáltalak rávezetni, hogy érdeklődöm felőled, de minden közeledésemet csuklóból hárítottad.

- Ne haragudj, nem tudtam, hogy… - állok meg mondanom közepén és közelebb kúszva hozzá, feltérdelek, hogy a hátára támaszkodhassan. Kicsit idegen a helyzet, viszont nagyon vágyok a közelségére és én amúgy is olyan bújós féle vagyok, vagy mi. - És akkor miért szerveztél nekem találkozókat?

- Hagyjuk.

- Nem, nem hagyjuk. Mesélj csak szépen mi értelme volt átélnem azokat és totál lejáratnom magam, ahelyett, hogy rögtön ezzel kezdjük?

- Nem akarok róla beszélni - makacsolja meg magát.

- Pedig fogsz! - szólok rá erélyesen.

- Pedig nem fogok - fordul meg hirtelen és olyan hévvel nyom az ágyba, hogy csak nyekkenek. Arcán újra huncut mosolya ékeskedik, szemében pedig vágy ég. Fölém magasodva hajol egyre közelebb és közelebb, s mikor már várnám, hogy történik is valami, egyszerűen csak megáll. - Baekhyun, én mindig is szerelmes voltam beléd, ami ezután sem fog változni. Tudnod kéne, amennyi szarságot elviseltem már tőled, semmivel nem tudsz meglepni - búgja ajkaimra, de én már nem bírom tűrtőztetni magam, kicsit felhajolva szüntetem meg a köztünk lévő centimétereket. Csókom közel sem olyan finom, mint terveztem, hevesen falom puha párnáit, ő azonban rögtön kapcsol és átvéve az irányítást ringat engem mámorba. Chanyeol szörnyen jól csókol. Bár sok kérdés kavarog az elmémben, mind eltűnik, ahogy nyelve átsiklik és az enyémet érzéki táncba hívva válnak eggyé. Hogy lehettem olyan vak?! Végül percekkel később a levegőhiány szakít minket ketté, de így is éppen csak, többnyire egymás szájába zihálunk. Elengedve magát huppan mellém, s én felé fordulva, szeretettel megtelve szugerálom mérhetetlenül boldog ábrázatát. - Tévedtem, mégis meg tudsz…