- Baekhyun, ne már…! - jön utánam, kétségbeesett ajkain a nevemmel, de nincs az az isten, hogy én megenyhüljek egy olyan dolog miatt, amiről valószínűleg neki fogalma sincsen, vagy maximum csupán sejthet. Úgy hiszem, igen elnéző voltam mostanság, de egyszer nekem is betelik a pohár, elég volt! Majd szépen rájön, bocsánatot kér és bűnhődik még kicsit. Legalábbis, így tervezem.
- Oh, Jongdae - szólítom meg hirtelen örömmel a folyosón utunkba sodródott fiút, s karjaimat kitárva, hirtelen ölelésbe vonom őt. - Remélem tudod, hogy nagyon szeretlek - jelentem ki, ami, bár igaz, jelen pillanatban bárkinek ezt mondanám, aki szembe jön, csak, hogy bosszanthassam Chanyeolt.
- Miért is? - veti át jobbját lezseren a vállamon, magyarázatot keresve a megmagyarázhatatlanra.
- Mi az, hogy miért? Én mindig szeretlek! - kérem ki magamnak tettetett sértettséggel, mire Dae tekintete a mögöttem morcosan hümmögő srácra téved, megértvén ezzel jelenlegi helyzetemet.
- Én is téged - ölel át immár teljesen, részvételét nyugtázva a játékomba.
- Jó, de én jobban - kontrázok rá, arcomat a mellkasába fúrva, ám a szemeimen kívül minden egyéb érzékszervem Chanyeolra van éleződve.
- Az kizárt. Egész nap azt vártam, hogy mikor érünk már haza, annyira hiányoztál.
- De, hisz’ eddig együtt voltunk - pillantok fel rá, ártatlan arccal, megadva a nagyzolás lehetőségét.
- Pont ezért - mosolyog rám úgy, hogy, ha nem ismerném, még el is hinném minden szavát.
- Megyünk szobára? - vetek fel egy meglehetősen súlyos ötletet, én azonban szörnyen élvezem, még ha nem is látom a produkcióm eredményét.
- Menjünk! - ragad karon, már le is nyomva a mellettünk lévő ajtó kilincsét, mely történetesen Sehunék lakrészére nyílik.
- Szerintem jobb lesz, ha elvonulok vacsorázni - csap meg Chanyeol távozásának a szellője, vérigsértett hangjával együtt.
- Min vesztetek össze már megint? - fékez le Dae a küszöbön, izgatottan csillogó szemeit rám emelve, mintha valami rossz szappanopera előző részét kellene elmesélnem, amiről ő lemaradt. Bár, ha úgy vesszük…
- Semmin - legyintek könnyelműen, dacosan megtartva magamnak az igazságot.
- Hát persze, elfelejtettem, hogy ti mindig a semmin vesztek össze.
- Nagy hiba, most viszont megyek, még nem kért bocsánatot - szerzem vissza eltulajdonított végtagomat, hogy megkeressem Chant - nem mintha túl sok helyen lehetne vacsorát csinálni a házban.
- A semmiért senki nem fog bocsánatot kérni! - kiabál még utánam nevetve.
- Majd meglátjuk!
A konyha ilyen késői órákban igencsak zsúfolt, sorra bújnak elő a nap folyamán kiéhezett tagok. Chanyeol természetesen az asztal végében, egyedül ücsörög a szendvicsével, olyan képpel meredve a falra, hogy egy pillanatra még én is megijedek tőle, ám ez persze nem tántorít vissza semmitől.
- Hyung, szia! - köszönök rá az illőnél és kelleténél hangosabban Minseokra, s amint felém fordul, őt is átölelem, újfent bevonva a játékomba.
- Szia neked is - ropogtatja meg a bordáimat, minek hála, kis híján kiköpöm a tüdőmet. - Mit szeretnél?
- Téged - rebegtetem rá a pilláimat, egyáltalán nem szégyellve magam a fél csapat előtt.
- Itt vagyok, mit csináljunk? - kérdi vigyorogva.
- Szökjünk el, hyung, és éljünk együtt örökre!
- Amúgy is együtt élünk, nem?
- De mégegyüttebb!
- Mikor indulunk?
- Most?
- Már késő van, meg bepakolni sem ártana. Reggel nem jó?
- Khundorító - suhan el mellettem Sehun, jófejsége jeléül fülön prüszkölve engem.
- Eww - törlöm le a jókora adag nyálat, közben lopva Chanyeol felé pillantva, ki már kifejezetten elkenődve vizslat engem, semmiféle jelét nem mutatván, hogy bocsánatot akarna kérni. Esküszöm, lassan már úgy érzem, nekem kéne, tőle! - Tökéletes a reggel. Addig pedig beérem egy puszival - nyújtom neki bal orcámat, és bizony Minseok hyung nem olyan ember, akinek nehezére esne bárkit is megpuszilni, így egy nagy cuppanóst követően elenged.
- Mit viszünk?
- Nekem bőven elég vagy te is - hízelgek tovább, merészen játszva az életemmel. Ha valami, ez igazán megy.
- Annyira cuki vagy! - rázogat, minden finomságot mellőzve, nehogy még véletlen élvezni tudjam a szeretetét.
- Elment az étvágyam - távozik morogván Chan, végleg elérve, hogy sajnáljam.
- Köszi, hyung, te is - kászálódok ki izmos kezei közül, s ezúttal én eredek az ő nyomába.
- Beszéljük meg - teszek egy gyenge kísérletet a békülés érdekében, mire úgy ugrik, akár egy kiéhezett tigris az őz tetemre, ám amint észreveszi aggodalmam jelét, rögtön szerepet cserélünk.
- Mit is? - kérdi fennhéjázva, folytatván útját a szobánkba.
- Figyelj, sajnálom - választom végül a meghunyászkodást, hála a fránya becsületemnek.
- Tőlem? Mit? Nem vár téged most senki?
- Remélem, hogy te igen - válaszolok utolsó kérdésére, közben becsukva magam mögött az ajtót.
- Én? - mutat magára csodálkozva, majd leül velem szemben az ágyára. - Mert kid vagyok neked? - Ugyan nem gondolja komolyan, hiszen tudja, amit tettem, részemről is csupán vicc volt, de azért ez így fáj.
- A szerelmem, Chanyeol - jelentem ki teljesen komolyan. - Igaz, néha nagyon önfejű és makacs tudok lenni-
- Khm!
- Jó, mindig, és főként hisztis, meg okozok nem kevés gondot neked, kezdve az előbbihez hasonló kirohanásommal, de bármennyire haragszom rád, bármennyire csimpaszkodom másra, bármennyire tűnik úgy, hogy nem szeretlek, vagy nem érdekelsz, nekem attól még te vagy a szerelmem, a világom, a mindenem. Ne haragudj - hajtom le a fejemet, lemondva az eddigi célomról.
- Gyere ide, te buta - nyújtja felém a karját és én készségesen elé állok, hogy egy könnyed rántással átölelhesse a derekamat. - Te ne haragudj, kérlek. Azért ültem hazafelé Sehunhoz, hogy megkérjem, szóljon Kaspernek az érdekemben, mert hétfőn fellépésem van, amihez kellene a segítsége, de addig nem jutok be a céghez - meséli el duzzogásom kiváltó okának a magyarázatát. Nos, a legkisebb dolgok tudnak a legjobban zavarni.
- Értem - hajolok lejjebb, hogy arcomat a hajába rejthessem.
- Imádlak - nyom egy csókot pólón keresztül a mellkasomra, mit jómagam a fején viszonzok.
- Én is téged - zárjuk le az újabb látványosra sikeredett, viszonylag enyhe vitánkat, teljes békével és töretlen szeretettel.
Sinori Kiri
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése