Mese

A nagycsoportos Chanyeol reggel fél hétkor egyedül ücsörög a kisautós szőnyegen, míg édesanyja beszél az óvónénivel. A fiú szereti a reggeli órákat és bár neki előbb kell bent lennie - mert, hogy anyukájának is korán kezdődik a műszak -, nem bánja, addig sincsenek bent a többiek, akik mindig piszkálják.

Mert igen, Park Chanyeol nem közkedvelt gyermek a többiek közt. Ha másokkal szeretne játszani, mindig elzavarják, mondván, neki már iskolában a helye ekkora termettel. Ha épp nem magassága miatt cukkolják, kissé elálló, hegyes fülei a téma. Hiába barátságos, hiába kedves, nem tud beilleszkedni már harmadik éve.

Chanyeol épp elmélyülve tologatja két kisautóját a szőnyeg kirajzolt pályán, mikor egy plüsskocka az arcának csapódik, majd puffanással leérve, a parkettára gurul. Hatalmas szemekkel mered a test irányába, s tekintete máris annak gazdáját keresi, akit hamar meg lel, tőle másfél méterre. A fiú arca kipirosodott, légzése egyenetlen, úgy néz ki, mint aki futott volna.

- Bacoooon - virul fel Chanyeol az intézet legcsendesebb alakját látva. Minden nap találkoznak, azonban a kisebb még annyira sem méltat senkit, hogy köszönjön nekik, elvan a saját világában.

- Baekhyun! - ér mégegy kocka, egyenesen orrát eltalálva, azonban nem veszi zokon, mosolya még inkább kiszélesül. - Én is játszani akarok - lépdel közelebb, két kicsiny mancsát előre tartva. Chanyeol felemeli és alaposan szemügyre veszi mindkét játékát. Az egyik - a kedvence - egy piros ferrari, amit nemrég kapott apukájától, a másik pedig egy bogárzöld mazda.

- Tessék - ejti markába a pirosat és arrébb csúszva, helyet szorít Baekhyunnak.

A két fiatalt ebédidőig nem lehetett kirobbantani a szőnyeg elől, kizárva minden mást, csak egymással foglalkoztak. Ebédnél sem kerültek ám túl messzire, egymás mellett fogyasztva az étket, végig a másikat vizslatták. Chanyeol beszédes fiú, mindig van mondandója, most azonban egy árva szót sem szólt, félvén, hogy megint egyedül marad. Ha azon múlna, soha többet nem mond semmit, csak Baekhyun ne hagyja magára. A kicsik nem tartoztak a csoport bajkeverői közé, sőt, mondhatni láthatatlanok voltak, egymásratalálásuk mégis megragadta a dajkák figyelmét.

A délutáni alvásnál egymás mellé fektették le matracaikat. Baekhyun várt, míg a felnőttek figyelme lankad, majd felemelve Chanyeol takaróját, bebújt barátja mellé, ki örömmel fogadva a kisebbet, szorosan átölelte. Innen már csak néhány perc választotta őket el, hogy álomba merüljenek a mozgalmas délutánnak köszönhetően.

A délutánjuk jóidő lévén az udvaron telik. Baekhyun focizni tanítja Chanyeolt, azonban a magas srác lábai állandóan össze akadnak, így többet esik, mintsem hozzá érjen a labdához. Sokadjára ér földet a kemény talajon, térdei már véreznek is, mosolya mégsem lankad, szinte nevetve veti magát újra játékba. Sosem volt a sportok híve, nem is érdekelte igazán, elvégre senki nem is játszott volna vele, most viszont óhatatlan késztetést érez megtanulására.

Együttlétük négyóra tájékán ér véget, mikor Chanyeolért megérkezik anyukája, hogy haza vigye őt. Nehezen búcsúzik el Baekhyuntól, aki látszólag jobban viseli a dolgot, tudván, hogy másnap is együtt játszhatnak majd.

Ez így ment még hetekig. Mielőtt Chanyeol beért volna, Baekhyun már ott volt, s mikor távozott, ő még akkor is a terem kemény padlóját nyomta. A magas fiú nem sokat foglalkozott az elején a dologgal, ám az idő múlásával akkorára nőtte ki magát kíváncsisága, hogy muszáj volt már rákérdeznie.

- Baekhyun - botorkált a fehér lapra rajzolt házikót satírozó társa mögé.

- Mi az? - fordult hátra, Chanyeol meg hirtelen úgy érezte, hogy bátorsága kezd inába szállni, elvégre ez mégsem olyan téma, amit biztosra feszegetni kellene. Baekhyun hirtelen haragú és természete elég kiismerhetetlen, így sosem tudni mivel produkál ki újabb veszekedést, minek mindig az a vége, hogy ő maga kér bocsánatot a makacs sráccal szemben, még akkor is, ha nem hibázott.

- Te mikor szoktál haza menni? - tekint le, kicsiny mancsait összepréselve.

- Én itt lakom - vont vállat hanyagul, mint akit egyáltalán nem zavarja a dolog.

- És a szüleid? - erősködött tovább, noha tudta, ideje lenne leállni.

- Nekem nincsenek.

- Mi az, hogy nincsenek? - nyelt egy nagyot, s könnyek kezdtek gyűlni a szemébe. El nem tudná képzelni az életét édesanyja ölelő karjai és édesapja óvó figyelése nélkül. Szeret itt lenni, nem arról van szó, de minden ami ide köti, az csupán barátja társasága, azon kívül inkább saját lakásában lenne mindig, hogy játsszon a család nagytermetű kutyájával, vagy imádott plüssállataival.

- Nem tudom, csak nincsenek. Itt élek nyárig, míg iskolába nem kell mennem.

- Itt? Mármint az óvodában?

- Ühüm.

- És utána mi lesz veled?

- Iskolába megyek, abba, amelyiket kijelöli nekem az árvaház, míg nevelőszülőkre nem találok.

- Mi az a nevelőszülő?

- Nem igazi szülők.

Chanyeol nem igazán érti Baekhyun szavait, ő még nem elég érett hozzá, hogy felfogja a jelentésüket, csupán érzi, hogy ez rossz, nagyon rossz dolog.

- Anya - szól utána aznap lefekvés előtt Chanyeol.
- Mondjad kicsim - fordul kisfia irányába és minden figyelmét a srácnak szentelve, leteszi a kezében tartott könyvet.
- Baekhyunnak nincs családja - mondja szomorkásan és érzi, hogy megint könnyek gyűlnek a szemébe.
- Ki az a Baekhyun, babám? - kérdi szelíden a nő.
- Az én egyetlen igaz barátom. Azt... - hübbög - , azt szeretném, ha nem csak napközben, de most is velem aludhatna. Ha hétvégente is ellophatná a tányéromból a legfinomabb falatokat és ha mindig neki adhatnám a kedvenc játékaimat. Anya, szeretem őt és ha vége az ovinak, rossz helyre megy - tör ki zokogásba, amit már nem tud édesanyja tétlenül figyelni, így vissza siet a síró gyermekhez és szorosan magához vonja. Az ő szíve is megtelik fájdalommal, ahogy Baekhyun sorsa jár az eszében, de ami méginkább meglepi, az az örökösen egyedül lévő, önző és olykor elég makacs fia érzései. Sosem beszélt még így senkiről. Sokszor az a szórakozása, hogy elveszi a kutya játékát és eldugja, csakhogy az ne tudjon játszani, most meg a sajátait akarja megosztani valakivel.
- Meglátom mit tehetek - nyom egy puszit a feje búbjára.

A napok eseménytelenül teltek, s Chanyeol próbált mindent megtenni, hogy Baekhyunnak jobb legyen, pedig neki így is kitűnő kedve volt, ahányszor colos barátja a közelében lébecolt. Bár a kisebb nem mutatta olyan feltűnően érzelmeit, legbelül mindig ugrált az örömtől, hogy végre valaki vele is foglalkozik. Nehéz éveket tudhat háta mögött, amiket még egyáltalán nem szabadna ismernie egy öt évesnek. Bármennyire is nehezen érti meg a helyzet okozta körülményeket, Baekhyun tudja, hogy nem normális ami vele történik és bizony nyomot hagy rajta.

Egyik reggel még a megszokottnál is korábban érnek be, amit Chanyeol egyáltalán nem bán, mert mióta társra lelt az intézmény falai közt, már nem kell kiszenvedni az ágyból, amint szólnak neki, magától ugrik öltözni és az anyja még csak a reggeli kávéját szürcsöli, ő már az autóban várakozik, indulásra készen.

- Kicsim, elvihetem Baekhyunt beszélgetni? - guggol le hozzá a nő, hogy egyszintben lehessen kisfiával.

- Nem! Ő az én barátom! - vágja karba kezeit és legcsúnyább nézését elővéve, némán tiltakozik. Chanyeol retteg attól, hogy újra egyedül kell lennie, nem mellesleg elég önző személyisége van, így semmiképp sem szeretné, hogy más is közel kerüljön a fiúhoz.

- Az is marad, én csak kérdezni szeretnék tőle pár dolgot - válaszol türelmesen.

- Nem!

- Kérlek…

- Anya~! - nyavalyog és egyhelyben toporzékol, kikerülve minden figyelmes érintés elől.

- Csak két perc, rendben?

- Jó - adja be derekát, noha nem tudja mi az a két perc, reméli, hogy valami irdatlan rövid idő.

Míg anyukája leköti Baekhyunt, megint egyedül telepszik le a szőnyegre, s fájdalmasan mered kisautóira. Nincs kedve játszani, így nem az igazi. Úgy érzi vissza tért a régi időkhöz és már már vetné magát bele a rosszkedvbe, ha nem találná megint fejbe egy plüss kocka. Ismerős a szituáció és könnyen rá is jön, ki a tettes, így hatalmas mosollyal fordul hátra, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg az áll e ott, akit hisz.

- Bacon - érnek fülig ajkai.

- Ba-ek-hyun! - puffan a következő, most azonban vissza is hajítja tulajdonosának. - Mit szomorkodsz itt? - foglal helyet a szőnyeg közepén, nem zavarva, hogy bele rondít a pályába.

- Azt hittem nem jössz vissza hozzám - hatja le fejecskéjét.

- Már miért ne tenném?

- Hogy anyával voltál.

- Csak beszéltünk, hogy mától többet leszünk együtt.

- Miért?

- Mert azt mondta, hogy haza visztek.

Chanyeol ennek hallatán szörnyen izgatott lett és egész nap nem tudott nyugton maradni. Még az alvás időben is végig pörgött, az óvónők sem tudták pihenésre bírni. Baekhyunnak már nagyon elege volt a folytonos beszédből és nyüzsgésből, ugyanis ő félt. Félt, hogy megint vissza adják, hogy nem tud megfelelni az új családjának és elhitetik, hogy szeretik, majd egyik nap búcsút intenek neki, mint ez már oly’ sokszor megtörtént.

- Add azt ide! - kapja ki Chanyeol a kisebbik kezéből hátizsákját, mielőtt az magára vehetné. Nincs benne túl sok dolognak, nehéznek sem tűnik, mégis azt érzi, hogy segítenie kell, ugyanis innentől testvérek. Chanyeol nem tudja milyen az, a szó is idegen számára, de mindent meg fog tenni, hogy az idősebb be tudjon illeszkedni az életébe.

- Ya, ne vedd el! - nyúlna utána, mit a magasabb egy egyszerű kézkitartással akadályoz meg és maga elé rántva Baekhyunt, betolja az autóba.

- Ezt be kell csatolni, hogy ne sérülj meg, ha anya fékez - húzza át rajta a hevedert, gondosan megmutatva, hogy mivel mit kell csinálni.

A nő boldogan figyeli, ahogy az új kisfiát tanítgatja és óvja Chanyeol. Biztos benne, hogy jól döntött, mikor örökbe fogadta és hitt abban, hogy jó irányba terelgeti majd gyermekét. Nagy teher és felelősség idegen gyereket haza vinni, anyai ösztönei mégsem hagytak egy árva lelket rossz sorsra jutni.

Baekhyun viszonylag hamar magára talált Parkéknál, azonban új szobába nem volt hajlandó költözni. Sőt, Chanyeol ágyából sem, amit örömmel fogadott a fiatalabb és a szülőknek sem volt ellenvetése… legalábbis egy ideig. Ahogy nőttek a gyerekek, úgy vált egyre kényelmetlenebbé a dolog, míg nem kénytelenek voltak leülni velük megbeszélni a témát.

- De anya~...! - kezdene bele Chanyeol, érve azonban nem akad, hogy miért alszik mellette még nyolc éves létére is Baekhyun.

- Anyádnak igaza van, a fiúk nem bújnak egy ágyba - száll be az édesapa is. A légkör feszült, az alacsonyabb fiú csak némán figyel, nincs mersze beleszólni.

- Veszünk Baeknak egy csinos ágyikót és így is együtt maradtok, csak este kell külön lennetek…

És így is lett. Baekhyun kapott saját ágyat, amit a szoba túlsó falára toltak és ugyan villanyoltásnál oda feküdt be, amint elült a baj, átmászott Chanyeol mellé.

A két gyermek szép lassan felnőtt és bár már nem voltak a nap huszonnégy órájában egymás nyakán, a kapcsolatuk szorosabb volt, mint valaha. Az idők során barátságból valami egészen más alakult ki, amit egyikőjük sem bánt, ismerték már a másikat annyira, hogy könnyen meglegyenek így is. Azonban van, ami sosem változik…

Baekhyun hangosan vágja ki a szoba ajtaját, majd egy jólirányzott dobással az ágyán gitározó Chanyeol arcába hajítja a fizika füzetét.

- Ezt lent hagytad a konyhában, barom - böki oda a csomag mellé, Chanyeol mégsem tud rá haragudni, hisz a másik szeretete kicsit fájdalmas és erőszakos néha, ő így törődik vele. Letéve imádott hangszerét, feláll és a kisebbhez lép, majd szorosan ölelésébe vonja.

- Köszönöm - súgja fürjei közé fúrva arcát.

- Engedj el! - hadakozik Baekhyun, de mit sem ér, Chanyeol annál erősebben fogja. - Hallod?! Eressz! - lendül a karja, s bár a cél majdnem megvan, ahogy a magasabb az ágyra esik, húzza magával őt is.

- Tőlem sosem szabadulsz - vált testhelyzetet és maga alá gyűri a megszeppent fiút. - Sosem… - szünteti meg a köztük lévő néhány centimétert és lenge puszit hintve szerelme ajkaira önfeledten mellé vetődik.

Baekhyun épp végzett előadásaival, így Chanyeol felkutatására ered. Tudván, hogy ma külön órája van, vesz neki szendvicset a lenti kis boltba, hátha megéhezik. Emiatt kissé késve is ér vissza a zene terembe, ám szerencsére szerelme még ott van, másik három fiú társaságában beszélgetve. Az oktatónak nyoma sincs, elég meghitt is a légkör, így bár nem jellemző rá, hallgatózik kicsit. Nem arról van szó, hogy nem bízna benne, csupán kíváncsi, hogy mit oszt meg a barátaival, hátha őt nem illeti ilyen infromációkkal.

- … és sírva bújt be mellém, hajnali kettőkor felkeltve engem, hogy mi lesz vele, ha meghalok? Hát már majdnem én is sírtam a nevetéstől, hisz milyen abszurd kérdés már tíz évesen? Hol van még a halál? - tör ki kacagásba Chanyeol, mit követ a többi három fiú is.

- És mit válaszoltál neki? - kérdi egy másik, akit Baekhyun jól ismert énekről. Sehunnak nincs különösebben szép hangja, a beszéde is furcsa, ráadásul meglehetősen nyers modorú, ám ők elméletileg jóban vannak. Elméletileg…

- Természetesen megnyugtattam, hogy ilyen még véletlen sem lehetséges, ráadásul én vagyok a fiatalabb, így később is halok meg.

- És bevette?

- Be hát!

Baekhyunnak itt volt elég. Pontosan emlékszik arra a napra és ugyan tudja, hogy Chanyeol erősen kiszínezte a történetet, mégis szörnyen sértő, hogy egy ilyen dologgal szórakozik a barátai körében. Ingerülten markol táskája pántjára és haragosan betrappolva, Chanyeolhoz vágja a vett szendvicset.

- Hogy te mekkora egy pöcs vagy! - fújtat és meg sem várva társa reakcióját, egyszerűen elszalad.

Baekhyunt nem nehéz megsérteni, elég magas egója van, legalábbis egy idegennek ez lehet az első következtetése róla. Aki kicsit is jobban ismeri, az azonban tudja, hogy szörnyen érzékeny lelkivilágú és a félelem, hogy elhagyják, vagy hátba szúrják, egész életében végig kíséri. Egy rossz szó és többet nem hisz senkinek. Nehéz kiengesztelni, utána hetekig nem is engedi közel magához az illetőt, bárkiről is legyen szó.

Tudja, hogy a menekvés nem megoldás, valamint egy nevetségesen kicsi dolgon kapta így fel a vizet, haza mégsem szándékozik menni. Tanulja csak meg Chanyeol, hogy kivel szórakozzon! Minden előrejelző figyelmeztetés nélkül érkezik legjobb barátjához és csönget fel, remélve, hogy az otthon tartózkodik éppen.

- Igen? - szól kapatulefonjába a várva várt hang.

- Én vagyok - közli Baekhyun, mintha az illetőnek ennyiből tudnia kellene, hogy ki is ő valójában, s mintha csak haza érkezett volna.

- Gyere - nyitja a kaput, s a fiú kitolva azt, gyorslépésben felszalad az elsőre és kopogás nélkül nyit be az ajtón. - Na, hogy hogy egyedül? - mosolyog rá barátja, míg ő kibújik cipőiből.

- Kiidegelt az a szemét. Itt aludhatok?

- Tőlem - von vállat és arrébb csúszik a kanapén, hogy helyet szorítson társának, ki rögtön le is huppan oda. -  Na mesélj, mi történt?

- Épp mentem elé, hogy együtt menjünk haza, mikor meghallottam, hogy bent beszélget a haverjaival. És tudod miről volt szó? - teszi fel a költői kérdést, választ nem várva. - Rólam! Vágod, Jongdae? Az a rohadék épp egy gyerekkori dolgot figurázott ki, mikor egyszer felkeltettem, mert rémálmom volt.

- Fogadjunk, hogy hozzá vágtad a táskádat - kuncog fel halkan, tudván, hogy Baekhyun szeret dobálózni. Jongdae már középsuli óta színesíti a srác mindennapjait, amolyan testvérpótlékként. Bakekhyun nem tudja, hogy van e vérszerinti testvére, de nem is érdekli, itt van neki ő, na meg az a nagy kölyök, akire nem szeret így gondolni, elvégre teljesen más kapcsolatban állnak egymással.

- Majdnem. Csak egy szendvicset, de most, hogy mondod, mindjárt vissza megyek és megkapja ezt is, úgyis bazi nehéz!

- Ne legyen rossz kedved, szerintem mostanra már ezerszer megbánta amit tett - próbálja enyhíteni haragját.

- Leszarom.

- Akkor nézzünk valami filmet, attól jobb lesz - hagyja rá és a távirányítóért nyúlva, elkezd kapcsolgatni a csatornák közt.

Chanyeol első útja haza vezet, méghozzá nem is akárhogy. Futólépésben. Tudja, hogy most aztán messzire ment és bizony nagyon meg lesz büntetve, de nem bánja, csak valahogy ki tudja békíteni Baekhyun érzéseit. Számtalanszor megesett már, hogy akaratlanul is, de megbántotta őt, ám nem így és nem ennyire. Nem akart ő rosszat, mégis az lett a vége.

Berontva az ajtón, minden helyiséget alaposan végig néz, még cuccait is elfelejti levetni, annyira kapkod. Nevetségesen még az ágyak és asztalok alá is beles, nem mintha sok esély lenne rá, hogy ott rejtőzik, de hátha…

- Chanyeol, mi történt? Elhagytál valamit? - kérdezi édesanyja a konyhában serénykedve, épp a krumplipucolás kellős közepén.

- Nem láttak Baeket?

- Még nincs itthon, miért?

- Ha haza ért, hívj fel! - dobja le táskáját az út közepére és rohan is tovább.

Fogalma sincs hol keresse, hiába ismeri már elég jól, Baekhyun túlontúl egyszerű gondolkodása bonyolultnak tűnik Chanyeol számára. Kétségbeesettségében a parkba kezdi, ahol annyiszor szoktak megpihenni egy egy fárasztó nap közepette, majd a környéket járja.  Aggódik, hogy valami történt vele, ráadásul a telefonja is ki van kapcsolva, így más ötlete nemlévén a kórházakat kezdi hívogatni, hátha bevitték valahová, mikor eszébe jut valamit.

- Oh, csöngetnek - vidul fel Jongdae, meghallva a kaputelefon idegesítő zenéjét.

- Én is hallom - morogja Baekhyun.

- Tuti Chan lesz az - pattan, hogy beengedje az érkezőt.

- Ne mond neki, hogy itt vagyok! - kiabál utána, komótosan felülve a szófán.

- Nem gondolod, hogy meg kéne ezt beszélnetek?

- Nem!

- Chanyeol? Igen, itt szenved már mióta. Ja, persze, gyere csak!

- Ya, ezt most mért kellett?! - pattan kétlábra és menekülőutat keresve, felslisszol a galériára.

- Jó, hogy nem a wécébe bújsz - hallja még barátja nevetését, majd már csak az ajtó nyílását.

- Hol van? - zihál Chanyeol, hangjában jól érezhető félelemmel. Noha megmondták, hogy itt tartózkodik, nem hiszi el, míg saját szemével nem látja.

- Odafent. Menj nyugodtan, én meg itt figyelek, le ne ugorjon. Kinézem belőle - vigyorog karbatett kézzel.

- Köszönöm - kapaszkodik meg erősen a korlátba, ugyanis ő retteg a magas helyektől. Viccesen hangozhat, de neki instabilnak tűnik minden ilyen, elég számára az a magasság, amit termete miatt minden nap átél. Ezzel szemben párja imád fent lenni, kisebbként le se lehetett imádkozni egy egy fáról. - Baek - szólítja szelíden a földre terített matracon hátán kiterült fiút. - Ne haragudj, kérlek…

- Akadj már le rólam! - fordul vele ellentétes irányba. - Menj vissza és érezd jól magad, nem érdekel, de engem hagyj - sziszegi olyan hangon, mitől még a lent ácsorgóban is megfagy a vér.

- Kicsim, könyörgöm - kúszik mellé, s tisztes távolságba - húsz centi - leülve, meredten nézi a másik ütemesen emelkedő vállait. Baekhyun, bár giccsesnek találja ezeket a megnevezéseket, titkon imádja is, amit akárhányszor felkerül a téma, hevesen tagad. - Ígérem, többet szóba sem hozok semmi ilyesmit.

- Te komolyan nem érted?! - ül fel hirtelen, de arra egyáltalán nem számít, hogy a másik ilyen közel van hozzá. Hátrébb csúszva rendezi vonásait és folytatja. - Nem az a baj, hogy rólam, vagy a múltunkról beszéltél, hanem, hogy kifiguráztál engem! Ha nem szeretsz, mondd azt és hagylak is, de ez aljas és gusztustalan húzás volt!

- Eszem ágában nem volt kifigurázni téged, esküszöm! Igazad van, tévedtem, az én hibám, csak ne hagyj magamra. Ne tűnj el csak így, meg tudjuk oldani a gondjainkat!

- Te vagy a gondom! - makacskodik tovább, ám jeges szíve már azzal olvadásnak indult, hogy párja őt kereste.

- Baek… - nyúl felé, de ő elhúzódik érintése elől. - Mit tegyek, hogy megbocsáss? - hangzik el a varázs kérdés, aminek sikerében olyan biztos, mint hogy ő most megint szenvedni fog egy ideig.

- Ne vegyél többé levegőt - ölt nyelvet, lekicsinylő pillantást vetve Chanyeolra.

- Hát, ha ez a vágyad… - engedi még utoljára tele tüdejét, majd orrát befogva, meredten nézi Baekhyunt.

Már másfél perc is eltelik, Chanyeol jól láthatóan küzd az oxigén hiánnyal, nyakán kidudorodnak az erek és kényszeredetten feszíti ki mellkasát, mégsem szándékozik felhagyni cselekedetével, ami csakhamar Baekhyunnak is szemet szúr. Mikor lilulni kezd az arca, s szemei is teljesen elvörösödnek, habozás nélkül veti rá magát, hátra döntve a másikat, amolyan feloldozás célzattal, az mégsem hajlandó lélegezni.

- Chanyeol, elég lesz! - parancsol rá erélyesen, de nem történik semmit. - Vegyél már levegőt, az ég áldjon meg! - kezd pánikba esni és jobbat nem találva, ajkait a másikénak tapasztja, s összenyomva állkapcsát, szája kinyitására kényszeríti őt, majd maga fúj levegőt tüdejébe.

- Pfuj, ez nagyon rossz - fordul el köhögve a fiatalabb, heves zihálásba kezdve.

- Te vagy a hülye, hát viseld - nevet fel megnyugvóan Baekhyun, teljesen elengedve magát, ezzel pedig Chanyeolra esve.

- De így nem tudtam teljesíteni a kérésedet - mondja szomorkásan, vissza gördülve hátára, hogy teljes alakjában magára húzhassa a másikat.

- Mert sokat ér a megbocsátásom, ha meghalsz…

- Nem ér annyit az életem, hogy nélküled keljen élnem - közli határozottan, s Baekhyunnak nem kell több, puha párnái megint találkoznak Chanyeoléival. Bár érzéki puszinak indult, hamar mély csókba vált át, ahogy a fiatalabb követelőzve csúsztatja hatalmas mancsát párja tarkójára és nem eresztve őt, nyelvét átdugva, heves táncba hívja Baekhyun ízlelő szervét.

- Srácok, örülök, hogy egymásra találtatok, de ha kérhetem, ne az én ágyamba! - érkezik lentről egy kissé felháborodott hang, de tudják, hogy nem mondja komolyan. Pedig de, Jongdae nem kifejezetten örülne, ha nem ott csinálnák, ahol ő aludni szokott.

- Már késő! - távolodik el egy röpke másodpercre, majd vissza hajol Chanyeol ajakira.

- Miért mindig velem teszitek ezt? - sóhajt panaszosan és levetődve kanapéjára, maxra hangosítja a tévét.