1. fejezet - A beköltözés napja
A nyári szünet alig egy hete vette kezdetét, nekem máris munkám van. Nem, ez nem olyan munka, hogy reggel elmegyek és este hazajövök.
Anya még a tavaszi szünet végén felvetett egy ötletet, miszerint az egyik ismerősének van egy velem egyidős gyereke, aki sajnálatos módon nem élhet olyan életet, mint mások, vagy én, ezért majdhogynem állandó felügyeletre van szüksége. Nincs mit szépíteni ezen, egyszóval, beteg. Tehát, a szüleinek dolgoznia kell nyáron is, így nem érnének rá vigyázni, és felvetette, hogy mi lenne, ha én figyelnék a gyerekre? Jó, annyira nem gyerek, hisz én is elmúltam már tizenkilenc. Ott laknék pár hétig, kapnék fizetést is, és még a végén talán jóban lennénk.
Nem volt ellenvetésem, mivel a pénz tényleg jól jön, valamint elég társasági lény vagyok, hogy megértsem a szót másokkal. Nem tudom, mire számítsak, de annyira csak nem lehet vészes. Igazság szerint, itthon csak unatkoznék, mivel minden haverom dolgozik, ahogy én terveztem, de ez így sokkal jobban hangzik. Eme gondolatokkal feküdtem le saját ágyamba, ittlétem utolsó napján.
Másnap reggelre már minden cuccom elő van készítve, anya lent vár a kocsinál, az ébresztő kifejezetten korán van, még egy hétfői naphoz képest is. A Nap sugarai alighogy lendültek túl a horizonton, a magas házak miatt még nem érnek el idáig. Elbúcsúzva apától és az öcsémtől, jó érzéssel foglalok helyet az anyósülésen, és benyomva a rádiót, várom, hogy elinduljunk.
- Chanyeol, drágám, légy jó, rendben? - pillant rám egy fél másodpercre anya, majd tekintetét visszavezetve az útra, aggodalmasan markolássza a kormányt.
- Az leszek, ne aggódj - mosolygok rá bátorítóan, tudva, hogy pusztán megszokásból mondta, elvégre nem jellemző rám a rendetlenkedés, főleg nem idegen helyen.
- Ha bármi baj van, hívj mindenképp! - préseli össze ajkait, miből könnyen lekövetkeztetem, hogy sírását próbálja vissza tartani.
- Megígérem.
- Egy nagyon jó barátnőmről van szó, még az egyetemen ismertem meg! Azt hiszem, már említettem neked…
Nagyjából így telt a közel három órás út, míg ő a múltról mesélt, én meg a tájat figyelve hallgattam anya történeteit. Kicsit szokatlan lesz nagyvárosból falura “költözni”, de izgat a gondolat, hogy milyen lehet ott élni, így ez csak még inkább tetézi a hangulatomat.
Befordulva az autópályáról egy kis településre, meglepetten kémlelem a már kora reggel szorgoskodó embereket, és a kóbor macskák lepte utcákat. Illetve, nem biztos, hogy kóborok, csupán ki vannak engedve. Vagy valami hasonló. Nekem, mondjuk, nincs cicám, de városban nem szokás hagyni elmászkálni, mert könnyen megsérülhet.
Világos, aranyos és nagyon varázslatos környék, egy-két emeletes házakkal, szépre festett fehér, vagy barna, alacsony fakerítésekkel, valamint gyönyörű járda szegte utakkal. Az ember azt hinné, hogy attól, mert falu, rögtön egy poros, lepukkant helyre kell gondolni, de nem, itt tényleg minden olyan békés…
Egy széles, sárgára festett, sötétpiros tetővel megáldott, hangulatos épület előtt leparkolva, anya segít kivenni a bőröndjeimet és mire végzünk, a kapunál meglátok egy kedvesen mosolygó, fiatalos hölgyet.
- Micha! - siet oda anya, és amint karnyújtásnyira érnek egymáshoz, hevesen összeölelkeznek. - Milyen rég láttalak utoljára. Semmit nem öregedtél!
- Kedvesem, azt kell mondanom, hogy te sem - húzódik kicsit távolabb, hogy jobban szemügyre vehesse. - És ő lenne a fiad? - terelődik rám figyelme, mire én is odamegyek, hogy illedelmesen bemutatkozhassak.
- Park Chanyeol vagyok, örvendek - hajlok meg.
- Jesszus, milyen magas - tekint fel rám az alig vállamig érő nő, mire kénytelen vagyok visszatartani egy kuncogást.
- Ugye? Az apjára ütött! - közli büszkén anya, holott ő is sokszor megjegyzi méreteim hátrányait.
- Tényleg, Minhyuk hogy van?
- Jól, csak sok a munka a cégnél, és ma is korán kellett kezdenie, pedig szívesen jött volna!
- Jaj, kedveseim, addig gyertek, pakoljatok be - invitál minket befelé, mire anya lecsukja a csomagtartót, én meg megragadva a két kerékkel megáldott utazótáskák fülét, megindulok a kővel kirakott járdán, hol egy kisebb küszöb van, s végül be az ajtón.
Egy hatalmas, csempepadlóval megáldott, világos előszobával találom szembe magam, melynek falain különböző képek lógnak, mind-mind antik keretbe foglalva, büszkén mutogatva a sokféle családi portrékat. Szemben bal oldalt egy lépcső húzódik felfelé, idelent pedig mindkét irányba egy-egy ajtó nyílik. A bejárattal egy vonalba elhelyezett óriási ablakok kellő mennyiségű fényt engednek be ahhoz, hogy lámpa nélkül is kényelmesen lehessen már látni így, a délelőtti órákban.
- Helló, helló - lép ki a jobb oldali ajtón egy vékony, de nem kifejezetten sovány, körülbelül közepes tesmagasságú, széles mosolyú, fekete hajú férfi, tárt karokkal közelítve irányunkba.
- Szia, Heechul! - üdvözli őt anya, és vele is összeölelkezik. - Hadd mutassam be a kisfiamat, Chanyeolt - int magához, mire engedelmesen melléjük állok.
- Kicsi? - nevet fel harsányan.
- Jó napot kívánok, Park Chanyeol vagyok.
- Te fogsz vigyázni a fiunkra? - mutat rám nagy lelkesen, mintha nem lenne egyértelmű.
- Igen - válaszolom illedelmesen, mire mosolya vigyorrá szélesedik.
- Menj fel hozzá, már ébren van. Itt fel a lépcsőn és jobbra a középső szoba - mutat az említett hely irányába.
- Várj, azt azért tudnod kell, hogy ő kissé más, mint te - közli az aggódó anyuka. - Kicsit érdekesen fejezi ki magát, de amúgy megért mindent. Nem szeret beszélni, így sokszor nehéz, de kérlek, légy türelmes vele.
- Nem lesz semmi gond, asszonyom - nyugtatom és amint arcán lágyulni látszanak vonásai, felindulok felfedezni a házat.
Óvatosan lépkedek a szőnyeggel borított, puha lépcsőkön, alaposan végignézve minden új látványon. Amint elérem az emeletet, egy hosszú és keskeny folyosó fogad, halvány narancsszínekbe burkolva. Megkeresve a középső, fa borítású ajtót, bekopogok, ám, mivel választ nem kapok és résnyire nyitva is van, óvatosan betolom.
Tekintetem azonnal a velem szemben lévő ágyon ülő alakra siklik, aki a jobb oldali falra felhelyezett televíziótól elszakadva, teljes testtel felém fordul és érdeklődve méregetni kezd.
- Szia - intek neki barátságosan. - Bejöhetek? - Válaszként csak bólint, így becsukva magam mögött az ajtót, közelebb merészkedek a barna hajú sráchoz. - Park Chanyeol vagyok - nyújtok neki kezet, mire hirtelen meghőköl, így inkább visszahúzom magam mellé. Jobban megnézve, egy egyszerű, zöld hosszúujjú pólót visel, egy sötétszürke térdnadrággal. Vékonyka, rövid lábaiból - na meg a szülei méretéből - ítélve alacsony is. Az arca nagyon szép, sima, mihez tökéletesen passzol pisze orra, nagy füle és sötét, csillogó szemei. Egész normális gyerek, nem értem, mi a gond. - Hogy hívnak?
- A nevem? - Oké, ez kicsit fura. Hangja lágy és érdeklődő, mégis szokatlan a csengése.
- Igen - válaszolok türelmesen, azon agyalva, hogy vajon milyen mimikákat használhatok.
- A nevem Baekhyun - vált kicsit szelídebbé eddig kissé riadt ábrázata. - Te barát? - Ezt hogy értsem? A barátja vagyok-e, vagy barátkozni akarok?
- Igen, én barát - felelem, remélve, hogy nem mondok semmi rosszat.
- Chanyeol ki Baekhyunnak? - támaszkodik fel és sarkaira ülve, úgy fürkész engem, akár egy szurikáta.
- Öhm - simítom kezemet a tarkómra. - Az anyukád és az enyém régi ismerősök - állok elő az első épkézláb dologgal. Vajon megérti, amit mondok?
- Chanyeol miért itt?
- Én fogok rád vigyázni, míg a szüleid dolgoznak - igyekszem minél rövidebb és egyértelműbb válaszokat adni.
- Baekhyunra vigyázni kell? - lepődik meg. Lehet, ő nem tudja? Olvastam valahol, hogy aki beteg, az nem tudja magáról, hogy az. Mondjuk, eddig senki nem említette, hogy az lenne, de ez a viselkedés mégsem normális. Olyan, akár egy nagy négy éves.
- Vigyázok rá, hogy ne unatkozz - engedek szabadjára arcomon egy nagy mosolyt, mire ő is felderül.
- Az jó dolog?
- Azt hiszem, igen - kezdek én is elbizonytalanodni. Most akkor értelmes, csak más, vagy tényleg olyan agyilag is, mint egy kisgyerek?
- Akkor Baekhyun boldog!
- Chanyeol is boldog, ha Baekhyun az - ülök le mellé, mire kicsit hátrébb araszol, hogy helyet adjon. - Mit nézel? - mutatok a tévére, hogy legyen valami témánk.
- Mese?
- És jó? - meredek a színes gömbökből kirakott, ugrándozó állatokra.
- Baekhyun szereti
- Értem.
Egy ideig mindketten némán figyeljük a mesét, míg nem Baekhyun anyukája bekopog és kéri, hogy menjünk le, mert anya megy, és én el tudjak köszönni, Baekhyun meg mutatkozzon be neki is. Azt vártam, hogy a srác járása is olyan lesz, mint a beszéde, azonban kellemesen csalódok, ahogy teljesen normális léptekkel, minden szokatlanság nélkül levágtat az emeletről, velem a nyomában.
- Sziasztok, fiúk! - köszön anya. - Összebarátkoztatok?
- Ki? - ugrik meg hirtelen és kezd el hátrálni, minek következtében nekem ütközik.
- Nyugi, csak az anyukám - fogok rá vállaira, hogy megtartsam, de lerázva azt magáról, felém fordul.
- Chanyeol anyukája?
- Igen. Bemutatkozol neki?
- Chanyeol szeretné?
- Igen.
Erre vissza fordul az ajtó irányába és bizonytalanul, de megindul anya felé. Látszik rajta, hogy nem szereti az idegen embereket. Biztos, sok sérelem érte a viselkedése miatt, így ezt nem is csodálom.
- A nevem Baekhyun - áll meg tőle jó másfél méterre.
- Szia, Baekhyun - mosolyog rá anya és elővéve a legmegnyugtatóbb hanghordozását, bemutatkozik ő is. - Az én nevem Jisoo. Nekem azonban mennem kell, hogy beérjek. Gyere kicsim, adj egy puszit - tárja ki felém a karját, így én odamenve, teljesítem kérését. - Jó legyél - ismétli meg reggeli önmagát.
- Jó leszek. Szia, anya - integetek egyre távolodó szülőmnek.
- Chanyeol, pakolj ki, és aztán gyere le, légyszíves. Fent Baekhyun mellett a leghátsó szoba a tied - simít hátamra az alacsony nő, mire kicsit összerezzenek, aztán megragadva bőröndjeimet, visszamegyek az emeletre.
Benyitva a helyiségbe, egy kis, aranyos, szolid és berendezett szoba fogad. Az ajtó mögött közvetlen van egy polc, amelett a falnál pedig az ágy. Alatta végig a másik falig két szekrény és velem szemben egy nagy ablak. Mellettem jobbra egy iróasztal, és annak balján pedig egy tévés szekrény, rajta a televízióval.
A ruhával megpakolt táskával a szekrény elé állok, és kitárva annak ajtajait, elkezdem sorrendbe bepakolni a szépen összehajtogatott textileket. Pólók a legfelső polcra, alatta hosszúnadrágok - hiába van nyár, bármikor szükség lehet rá -, az alá a rövidek, s a sort a pulóverek zárják.
Az íróasztalra kiteszem a laptopomat és pár könyvet, amiket magammal hoztam, ha unatkozásra kerülne a sor. Gondolom, nem kell állandóan Baekhyun mellett lennem, ráadásul ő is hamar megelégelné folytonos jelenlétemet, így még hasznuk lehet.
Az ágy melletti polcra egy családi kép kerül, amit azért hoztam magammal, hogy, ha honvágyam van, tudjam, ők mindig velem vannak. Nem sűrűn alszom másoknál, hát még több hetet idegen helyen tölteni! De nem bánom, tanulhatok más kultúrákat, életmódot, tehát, haszna is van.
Dolgaim kipakolása és elrendezése végeztével, lemegyek, ahogy kérték. Az ajtóban már vár engem felöltözve a két felnőtt, kiken ott csüng a saját gyerekük.
- Chanyeol, ne haragudj, nekünk is el kell mennünk dolgozni. Bakehyun majd körbevezet téged, valamint hagytunk egy papírt a konyhaasztalon, arra le van írva minden fontos. Délután jövünk, te pedig viselkedj szépen - dorgálja meg a csapat egyetlen női tagja hőn szeretett kisfiát, majd egy érzelmes búcsú után el is tűnnek, bezárva maguk után az ajtót.
Egy ideig csak némán állunk és nézem, ahogy a gyerek nekem háttal, megrökönyödve, előre esett vállakkal, megrogyott térdekkel mered a sötétszínű fára. Várom, hogy történjen valami, azonban halk szipogását meghallva, elönt egy furcsa érzés. Ő most tényleg sír? Óvatosan megközelítem, ám nem érek hozzá, nehogy megijedjen, így inkább mellé állva, halkan megszólalok.
- Baekhyun, mi a baj?
- Anyah… apah - hüppögi kétségbeesetten, ökleivel két szemét dörgölve. Ez most tényleg komoly? Fél óra után itthagytak engem kettesben egy érzelmileg labilis sráccal, ráadásul a hely is teljesen idegen számomra! Mit lehet ilyenkor tenni?
- Én itt vagyok neked - próbálom eme sovány vigasszal tudatni vele, hogy azért nem maradt magára.
- De Chanyeol nem anya és apa! - csattan fel haragosan, és eltaszítva a közeléből, mérgesen felviharzik. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam…
Mivel úgy tűnik, a házigazdák fia berágott rám, egy ideig nem nagyon fog velem foglalkozni, én meg inkább nem üldözöm, mert még egyáltalán nem ismerem és nem tudom, mit, hogyan és miért szabad nála. Nincs mást tenni, nélküle fedezem fel a házat.
Azt mondták, a konyhába van nekem egy levél, amire fontos tudnivalókat írtak. Hát, akkor keressük meg! A bal oldali ajtóhoz lépkedek és félve ugyan, de benyitok. Egy tágas hálószobában találom magam, oldalt hatalmas ággyal, vele szembe tévével, mellette kanapéval és szekrényekkel. Kifejezetten tehetős családnak tűnnek, elvégre minden szobában van tévé. Jobbomon egy újabb ajtót vélek felfedezni, így ott is betérve, egy fürdőszobába jutok. Egy nagyon nagy ovális kád, vécé és csap kapott itt helyet, egy ember méretű tükrös szekrénnyel.
Utam a nappaliban lévő másik helyiségbe vezet, ami mostmár tényleg a konyha. Körben mindenféle robotberendezések és pultok. A bejárattal szemben egy nagy, kétszárnyas ablak és középen egy téglalap alakú asztal terpeszkedik, sötétbarna színekben, fényesre lakkozva. És még a levél is megvan!
“Kedves Chanyeol!
Ne haragudj, hogy csak így elmentünk, de vár a munkánk és nem tudtunk több szabadnapot kivenni, mivel a múlthetet végig itthon kellett töltenünk. Baekhyun előző dadája felmondott. Sajnos, elég hamar itthagynak minket a szakképzett vigyázók, mondván, hogy nem bírják elviselni gyermekünk magatartását. Tudjuk, hogy nehéz vele, de, kérlek, légy megértő és ne hagyd, hogy nagyon magába forduljon. Ha bármi gond lenne, mindkettőnk telefonszáma a hűtőn. A házat elhagyhatjátok, de a kertből ne menjetek ki. Étel maradt tegnapról, de bevásároltunk, tudtok készíteni is.
Puszi: Micha és Heechul”
Gonosz vagyok, ha azt mondom, hogy meg tudom érteni az eddigi bébiszittereit? Valójában, annyira nem lombozott le ez a kis kirohanása, így nincs semmi veszve sem, csak meglepett, hogy mennyire anyás a gyerek.
Úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba, és elfoglalom magam, míg Baekhyun magától nem kezd keresni. Jó, hogy hoztam könyvet, meg a gépemet. A résnyire nyitott ajtója előtt elhaladva csak annyit látok, hogy megy a tévé, így, gondolom, azt nézni. Benyitok a sajátomba, és követve az ő példáját, nem csukom be teljesen, mert lehet, itt ez a rend, vagy nem tudom. Épp fordulok az ágyhoz, mikor valami mozdulni látszik rajta és ijedtemben felordítok. Igen, kicsit parás vagyok.
Egyből trappolás üti meg a fülem, ám én nem tudok máshova nézni, csak a tőlem megriadt állatra, aki a takarón lapulva, hatalmasra nyílt szemekkel vizslat engem.
- Chanyeol m'ért kiabál? - nyit be hozzám egy haragos ábrázatú Baekhyun.
- Az mi? - bökök az egyértelműen macskaszerű lényre, ami, valószínűleg, az is, bár, remélem, hogy megértette a mögöttes kérdésem.
- Hagyjad Lulut! - ugrik oda és emeli fel az állatot, számára látszólag meglehetősen kényelmetlen pózba. Hóna alatt fogva, csupán a felső testét tartja, míg a világos cicának lógnak a lábai és idegesen jár a farka, jól mutatva az állat nemét. Fiú és Lulu a neve? Mindegy, azt hiszem, nem kérdezek rá.
- Én nem csináltam vele semmit - szabadkozok, mire csak egy szúrós pillantás a válasz, és haragosan távozik.
Ehhez még hozzá kell szoknom. Azaz, nem a macskához, hanem, hogy itt minden fura. A mi lakásunk teljesen más és az öcsém, bár több évvel fiatalabb, valahogy értelmileg idősebbnek tűnik Baekhyunnál. Esélyt kell adnom neki, hogy barátok leszünk, még, ha jelenleg nem is tűnik úgy.
Helyet foglalva a gépem előtt, benyomom, és míg várom, hogy felálljon a rendszer, egy kedvenc könyvembe kezdem olvasgatni. Fiú létemre nagyon szeretem a szerelmes regényeket, aranyos befejezésekkel és vicces tartalommal. Az akció sorozatokkal is megvagyok, ám jobbnak tartom a csöpögős olvasnivalókat, mint az öldöklőset.
A gép beálltával egy böngészőt nyitok meg és a társasági oldalra kattintva, leellenőrzöm a híreket, hátha van valami változás tegnap óta, de nyugodtan konstatálom, hogy semmi egetverően nagy dolog nem történt. Épp lépnék tovább, mikor felugrik egy ablak, ami jelzi, hogy legjobb barátom írt nekem.
Nincs Sehun
“Hello, hyung. Gondoltam ütközhetnénk ma valamikor :3”
Yoda Manó
“Szió~ Nem fog összejönni, anya egyik ismerősének a gyerekére vigyázok, jelenleg 200km-re az otthonomtól”
Nincs Sehun
“Arra a gyogyósra, akit mondtál?”
Yoda Manó
“Ő nem gyogyós! Kicsit más, de ennyi! Amúgy ja, RÁ.
Nincs Sehun
“És, mikor jössz haza? Unom az életem >.<”
Yoda Manó
“Nem tudom, de nem úgy fest, hogy egyhamar be fog ez következni…”
Nincs Sehun
“Legalább, jól megvagytok? Ha nem normális, többnyire egy szinten állhattok :P”
Yoda Manó
“Ya, Sehun! Gonosz vagy! De amúgy nem… nem mondhatnám, hogy jól megvagyunk :(“
Nincs Sehun
“Na mesélj, mi a gond? Mikor érkeztél? Ha már így kivagy, tuti rég :D”
- Chanyeol, Baekhyun éhes.
- Azt a ro- - harapom el ijedtemben kikívánkozó szitokáradatom kezdetét.
- Chanyeol fél? - mosolyodik el, kezében még mindig a macskával.
- Nem, csak megijesztettél - ingatom rosszallóan a fejem, csitítva hevesen dübörgő szívemet. - Tedd le Lulut és moss kezet, mindjárt megyek én is.
- Jó - engedi el szerencsétlen állatot. Nem úgy értettem, hogy itt, de mindegy.
Yoda Manó
“Ne haragudj, de most mennem kell. Később elmondok mindent. Na cső :*”
- Mit ennél? - túrom bőszen a frizsider tartalmát, míg a fiú mellettem a pulton ülve lengeti a lábát és engem figyel.
- Virsli!
- De van főtt étel is - húzok ki egy nagy, letakart tálat, hogy megmutassam neki, hátha nem kell nekiállnom virslit csinálni.
- Baekhyun virslit akar! Poliposat!
- Akkor Baekhyun virslit kap - sóhajtok fel, és kivéve azt zacskóstul, nekilátok a megpucolásuknak, kettészelésüknek, és polipformára vágásuknak.
Alig negyed óra alatt kész az ebédnek választott étel, míg ő végig engem kémlel, ami, nem mondom, kifejezetten zavaró. A kezdeti lelkesedésem fokozatosan csökken, és lassan ott tartok, hogy megbánom ezt az egészet.
Az asztalnál egymással szemben eszünk, illetve ő eszik, én főleg csak nézelődök, egy-egy falatot bevíve már most megfáradt szervezetembe. Az csak tetézte a dolgot, hogy a polipok elfogyasztása után még mindig éhes volt, ám most szerencsére beérte azzal is, amit a hűtőben találtam.
- Chanyeol miért szomorú? Hiányzik neki az otthona?
- Mondhatjuk.
- Chanyeol is utálja Baekhyunt? - kérdi, lebiggyesztett ajkakkal. Így annyira aranyos! Ha ezt csinálja, hamar meg fog lágyulni a szívem. Nem mintha nehéz lenne velem kijönni, szeretem az embereket.
- Miért, ki utál téged?
- Chanyeol? - mereszt rám kiskutya szemeket. Nem értem, ha így beszél. Most nekem akar valamit mondani, vagy szerinte, én utálom?
- Én nem. Szerintem, aranyos srác vagy - veszem elő lehető legőszintébb és kedvesebb mosolyomat, ami látszólag őt is jobb kedvre deríti.
- Akkor Chanyeol és Baekhyun barátok?
- Igen.
Szerencsére, a nap további részében nem igazán vesztünk össze Baekhyunnal, már, ha az veszekedésnek mondható, hogy ő rendszeresen elküld a csudába. A délutánt többnyire végigaludta, így nekem volt lehetőségem telefonon beszélgetni pár haverommal, valamint olvasgatni.
Mikor megjöttek a szülei, azt hittem, az a fiú menten kiugrik a testéből és örömében elszáll a mennybe, vagy tudom is én, de egy újabb sokkoló dolognak lehettem szemtanúja. Vacsora közben be nem állt a szája, egyfolytában mesélt a szüleinek, hogy mit látott a tévében, miket csinált ma Lulu és még én is szóba jöttem pár röpke mondat erejéig. Rendesen megcáfolta ama kijelentést, miszerint nem szeret beszélni.
Tényleg nem tűnik butának, csak az furcsa, hogy mindent ismétel, kezdve a nevekkel, főleg a sajátját. Azonban újra visszatért a jó közérzetem és megint sikerül pozitívan néznem a következő hetekre. Egészen biztos vagyok benne, hogy valami mögöttes oka van Baekhyun viselkedésének és remélni merem, hogy idővel megosztják velem az információt, hátha tudok rajta segíteni.
Vacsora utána lezuhanyoztam a fenti folyosó legvégében található fürdöszobában, majd egy könyvvel a kezemben lefeküdtem és hajnalig olvasgattam, míg el nem nyomott az álom. Igaz, fárasztó napom volt, de az agyam annyit járt a történteken, hogy nehezen tértem nyugovóra, ám annál boldogabban.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
