A szívem szabadon kóborol, távol tőlem, egy olyan helyen, hova én magam nem érhetek el, gondolataim azonban szorosan le vannak kötve, kizárólag a jelenre specializálódva. Engem sosem kísértett a múlt emléke, a jövő nem várt engem sietve, de most sem akarom, hogy ez másként legyen. Jelenleg nem érzem magaménak a holnapot és bár olykor direkt kínzom megsebzett szívemet a történtek felidézésével, nem engedhetek alább elhatározásomból, miszerint kilábalok ebből is. Nem mintha lenne más választásom…
Kai folyton arról mesél, hogy leellett a húga macskája az ő ágya alá és már nagyon elege van a folytonos nyávogásból. Nem szeretem a macskákat. Már nem…
Sehun mindig cukkol a nyárral, mintha nem tudná pontosan, hogy ez nekem mekkora teher, de nem rovom fel számára. Nincs értelme…
Yixing hyung szerint a mosolyom már fakó árnyéka az igazinak és úgy véli, amíg menekülök, nem oldódik meg semmi. Nem szoktam mosolyogni…
- Hyung - kopog be szobám ajtaján Jimin, majd mikor már egy ideje nem válaszolok, lassan benyit. Az ágyon háton fekve nézem a plafont, egyre csak halmozva a tanulnivalókat, azonban elkezdeni nem tudom és nem is akarom. Nem reagálok közeledésére, tisztába van vele, hogy tudom ittlétét. - Nincs itthon senki. Nem jössz ki játszani?
- Most nem - felelem halkan. A most jelen állás szerint a sohát jelképezi. Régen sokat görnyedtünk együtt a kanapén, nyomkodva a kontrollert és ütemesen szidva hol a másikat, hol a gépet, mit szüleink sosem toleráltak egykönnyen.
Nem kérdez többet, nem mond többet, kimegy. Jimin próbál segíteni, mert a gyenge lelkivilágával ő pontosan tudja, hogy min megyek keresztül, még úgyis, hogy okot nem hozom fel senki számára. Két ember tud arról, ami köztem és Baekhyun közt történt, abból az egyik tanácsokkal igyekszik kihozni a mélyéről, a másik meg folyamatosan elém tolja a nyers igazságot, hogy kezdjek végre valamit vele. De nem megy, én még közel sem léptem túl semmin. Tehát csak vagyok és létezem. Automatikusan végzem a dolgom, eleget teszek a minimum elvárásoknak és megyek tovább.
Egy békés péntek reggelen unottan sétálok a suliba, kezemben egy már félig elfogyasztott papírpoharas kávéval, fogalmam sincs mennyire ziláltan, azonban mikor egy szembejövő nő aprót dob bele, döbbenten hátrafordulva lesem távolodó alakját, hogy aztán végigmérve testemet, megnyugtassam magam, miszerint azért annyira nem festek rosszul.
A suliba beérve, rögtön megtalálom a helyem Yixing mellett, ki a szokásos unott ábrázatával figyeli végig minden mozdulatomat, mintha ez bármit elárulna rólam. Szeptember végéhez közeledtén sem akarja belátni, hogy ez nagyon nem Kína és ideje lenne némi színt vinnie saját életébe, ugyanis egyenlőre létezik, de nem igazán él.
- Yeol, mi ez a búskomor ábrázat?
- ‘reggelt, hyung.
- Tanultál kémiára? - pillant le az előtte kinyitva heverő füzetre, mi tele van olyan képletekkel, amikkel jelenleg biztosan nem tudnék megbirkózni.
- Nem - ismerem be könnyelműen.
- Gondoltam - forgatja meg szemeit és pár oldalt átlapozva, egy kis papírdarabot vesz ki, amit az én térfelemre csúsztat. - Szedd össze magad, mert nem akarok jövőre ezekkel egyedül maradni - bök előre az osztály felé.
- Még csak év eleje van - tekintek le a nekem írt puskára, amit egyébként nemhogy nem csinálnék meg, használni is lusta lennék, de most csak hyung kedvéért megteszem.
- Hamar itt a félév és ha azt elrontod, onnantól nehéz lesz feljebb tornászni magad. Kezd el most és kevesebb gondod akad a jövőre nézve.
- Ezzel kimerült a mai bölcsesség tárad? - kérdem cinikusan, minden rossz szándék nélkül.
- Még nem - mosolyodik el halványan. - Csak azt szeretném, ha rendben lennél.
- Én rendben vagyok - vágom rá rögtön, pedig mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. - Te viszont annál kevésbé tűnsz annak.
- Még szokom a légkört és segíthetnél benne, mondjuk egy esti városnézéssel - sandít rám az előbbi hangulatánál már jelentősen szórakozottabban.
- Nem vagy turista, menj magad.
- Ez gonosz volt - biggyeszti le alsó ajkát, de tovább nem tudja folytatni színjátékát, ugyanis megérkezett a tanár.
Minden este azért imádkozom, hogy mire felkelek, ez az egész egy rémálom formájában váljon köddé, míg belül mégis emlékezni akarok rá. Nem tudva túljutni a kettős érzésen, a napok követhetetlen gyorsasággal tűnnek tova, mint máskor életem legszebb pillanataiban, csak most ez pont nem az. Olykor már magam sem hiszem el, hogy megtörtént. Túl valótlan a jelenlegi helyzethez képest, a fájdalom mégis tudatja velem az igazságot.
Szombat van. Lassan tizenegy is elmúlt, de se kedvem, se motivációm felkelni. Nincsen dolgom mára, vagy akár holnapra, hiába próbálnak hívni a többiek, az összes találkozást visszautasítom. Ennek főleg az az oka, hogy őket úgyis látom az iskolába, ezért felesleges lenne közösen unatkozni valahol egy téren, netán kocsmában, vagy szórakozóhelyen, amihez tudják jól, hogy semmi hangulatom sincsen.
Kimászva átmelegedett, viszonylag kényelmes fekhelyemről, csupán az ajtóig vonszolom el magam, hol egyszerűen csak levetődve a parkettára, a fának vetem a hátam és úgy meredek tovább a semmibe. Hiányzik…
A létezése teher számomra, mégis milliószor jobb, mintha sosem történt volna meg, mert úgy vélem ezzel is fejlődtem. Még bennem él a hiú ábránd, hogy talán, évek múlva találkozunk, de neki addigra már lesz egy szép barátnője, netán felesége és gyermekei, hisz ki lenne az az őrült, akinek ne jönne be? Túl tökéletes ahhoz, hogy megvárjon engem, hiába igyekeznék.
Nincs sok dolgom itthon. Nagy ritkán megkérnek engem, hogy takarítsak össze, esetleg főzzek valamit, ha már állítólag úgyis tudok, vagy menjek le a boltba, de anyáék is tudják, hogy semmi sem oké körülöttem. Még a pszichológushoz járás ötletét is felhozták, de az ellen elég hevesen tiltakoztam, hogy lemondjanak róla, elvégre ezen minden tini átesik, velem sem lesz különb, ilyenek miatt igazán nem fogok agyturkászhoz járni.
Mivel rengeteg munkájuk van, sokat vagyunk kettesben az öcsémmel, aki napközben vagy áthívja a barátait, vagy elmegy velük csatangolni. Sajnos ma az előbbi.
- TaeTae ~ - zengi be a házat Jimin panaszos kiabálása, valószínűleg egy újabb meccs elvesztése jeléül. A konyhába sündörögve, mindent tökéletesen hallok, de van egy olyan gyanúm, hogy ezt még a szomszéd is.
- Most mi van? Az előbb Kook nyert, az nem baj? - védi magát az állandóan tréfás gyerek, Taehyung.
- De én nem csaltam - szál be a vitába a legfiatalabb is, ezzel teljesen megtöltve élettel lakásunkat, ami egy idő után elég zavaró tud lenni.
- Én sem!
Nem arról van szó, hogy nem szeretem a srácokat, sőt, régebben én is beszálltam játszani velük, de most inkább amint kész a szendvicsem, menekülök vissza a szobába, hogy zenével a fülembe, lazulhassak kicsit.
Néha elmerengek, hogy vajon ő már elfelejtett engem? Neki mit jelentett az a pár hét, amit együtt töltöttünk? Fontos voltam neki egyáltalán, vagy csak egy tapasztalatnak használt, és most már ha rám gondol, a nevem sem sejlik fel neki?
Ez hülyeség, persze, tudom én, mert a barátja szerint is szeretett engem, de akkor miért nem keres? Legalább egy üzenet, vagy akármi, de nem, kicsit sem kíváncsi rám. Az sem kizárt, hogy tőlem várja el a lépést, csakhogy én talán dacból, talán félelemből, akár saját makacsságom miatt, de nem merek vele kapcsolatba lépni. Nem tudnám elviselni, ha egyszerűen csak lerázna és ahogy múlik az idő, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt lassan már felesleges hova feszíteni.
Előtte nem voltam az a sírós fajta. Igazán nagy fájdalmak esetén, például mikor eltört valamim, ami nagy ritkán megesett, vagy nagyon megvágtam magam, akkor talán, de lelkileg elég stabil voltam, hogy ne itassam évente max kettőnél többször az egereket. És most? Most napi többször is. Csendes magányomban, ahol senki és semmi nem zavar, a képzeletem önállóan száguld oda, ahol a testemnek már nincs helye és ez bizony szörnyen tud fájni.
A közös képeinket nézegetve engedek utat a keserűségnek, s bár az első három hétbe a telefonom galériájának a közelébe sem mentem, most más aligha van megnyitva rajta. Ő rengeteg cuki és vicces képet is csinált magáról a tudtomon kívül, mik olykor megmosolyogtatnak, de javarészt minden csak szomorít.
Miért kapaszkodok még mindig beléd? Sóvárgás lenne, ha megpróbálnám vissza hozni a múltat? De, Baekhyun, kérlek, nekem rád van szükségem! Miért van, ez miért velem történik és hogy lábaljak ki ebből?! Istenem, annyira rossz…
A csengő megszólalása általában nem jelent semmi fenyegetettséget számomra, de mikor az ajtó a hátamnak csapódik, az már csak rossz lehet. Lomhán összekaparom magam a padlóról, közben alaposan átdörzsölve az arcom, hogy bánatom utolsó cseppjeit is eltüntethessem, míg be nem érkezik legkitartóbb zaklatóm.
- Hyung, ne sírj, már itt vagyok - lép hozzám, rögtön körém is fonva karjait, azonban apró kuncogását így sem tudja leplezni. Ez nálunk valahogy megszokássá vált.
- És mikor mész? - tolom el magamtól, ugyanis kifejezetten feszélyező a túlzott közelsége.
- Kegyetlen vagy - veti le magát az ágyamba, olyan hévvel, mintha minimum haza érkezett volna. - Ugye ma nem csináltad? - ül fel hirtelen, alaposan körbenézve a matracon.
- De, pont mielőtt jöttél - sóhajtok fel, ezzel kissé megnyugtatva magam. Újabb nehéz órák várnak rám ezzel az őrülttel. Régen áldottam a perceket, mikor szórakoztatott, de pontosan tudja, hogy ez jelen pillanatban csak nyűg.
- Akkor mit kerestél a földön?
- A kukához mentem, csak közben lecsöpögött és megcsúsztam benne - húzom el a számat, és közelebb hozva a széket, leülök rá, tisztes távolságba Sehuntól.
- Fúúúújj - dől hátra és kezdi el szétvergődni az ágyneműt, egészen addig, míg a kezébe nem akad egy használt zsebkendő. - Ne már~ - dobja el nagy hévvel, de messze ugyan nem repül.
- Taknyos…
- Na persze - emeli fel a takarót és a párnákat, hátha talál másikat is. Mintha belőlem kitelne, hogy éjjel nappal azt csináljam. Mióta haza jöttem, ilyesmi még csak eszembe sem jutott, de abban is biztos lehet, hogy nem most fogom elkezdni. - És mesélj, mikor megyünk randira?
- Mármint, veled? - vonom fel egyik szemöldököm az ötlet hallatán.
- Még szép! Ki mással?!
- Hát Jonginnal előbb.
- Kainak van barátnője.
- Tudom, de hidd el, értem dobná. Komolyan, ki ne akarna velem járni? - veszem elő egoista énem, egy meggyőző vigyorral fűszerezve, ezzel leplezve siralmas lelkiállapotomat.
- Ewww, mondjuk én, és minden más hetero pasi, valamint jó ízlésű ember.
- Ya, két perce még randizni akartál!
- Meggondoltam magam…
- Akkor gondold magad haza szépen.
Sehun távozása után a terv, miszerint egy kellemes séta jót fog tenni a közérzetemnek, csak hiú ábránd arról, hogy én valaha is jobban leszek. Túl bolond vagyok hozzá. Mellesleg, ősz van…
Az ősz az elmúlás időszaka. Ugyan most még minden színes, de már halott és ki tudja mikor váltja fel a fehér fakóság. A természet nem fél az elvesztéstől. Mindent felhasznál és mindenhez alkalmazkodik. Ha egy állat elpusztul, más állatoknak ad élelmet, vagy tán növényeknek tápanyagot. Az élet nem áll meg, én mégsem tudok túljutni egy egyszerű dolgon, amit már magam is nevetségesnek érzek.
Az őszi ég tiszta. Sötét van, a lámpák rengetegéből is kijöttem már, így utamat egyedül a Hold vezeti, de még az ő fénye sem érhet el mindenhová. A tudat, miszerint egy égbolt alatt lehetünk, valamennyit enyhít a fájdalmamon, bár ez igen csekély vigasz. Egyenlőre elég lesz…
Napról napra változik a szívem és a tükörben visszanéző fiú sem olyan reménytelen, mint másfél hónapja. Hiszek benne, hogy egyszer minden olyan vidám és önfeledt lehet, akár régen. Nem volt nehéz a lét, minden percét élveztem és komolyan egy szuper családom van, kiket egytől egyig imádok és tudom, hogy nekik sem jó a mostani helyzetem, ami javulásra ösztönöz.
Emellett a barátaimat sem szeretném elveszíteni a kiállhatatlan magatartásommal, úgyhogy határozottan kijelenthetem, hogy készen állok küzdeni. Örökre azért mégsem maradhatok lent, nem?
Nem tudom pontosan mikor, de elérkezett a pont, mikor a nézetem száznyolcvan fokos fordulatot vett és már a hiánya is fakulni látszott. Az őszinte remény maradt csupán, miszerint ő könnyebben vészelte át az elmúlt időszakot és, hogy következőleg tényleg összejön neki, ha már én nem tudtam elegendő lenni hozzá.
Az állapot megtartása érdekében elkezdtem újra találkozgatni a srácokkal, és Jiminnek is egyre többet engedtem. Sehun kevesebbet lóg a nyakamon, valamint a tanulmányaim bár lassan, de elkezdtek jó irányba haladni.
- Kicsim, kinyitnád az ajtót? - kiabál ki anya a konyhából, egy csengetést követően.
- Ez kinek szólt? - áll meg Jimin keze a kontrolleren, mit én kihasználva, pár jól irányzott ütéssel nyerem meg a második fordulót. - Na!
- Bocs öcsi - állok fel és borzolom össze a haját, amiről biztosra tudom, hogy ki nem állhatja. - Cserébe én kinyitom - villantok egy győzedelmesnek szánt mosolyt, ám összeszaladt szemöldökei megint csak elárulják, hogy nem sikerült. Nem szól vissza, ami idegesítőbb, mint hogy régen állandóan piszkált. Szilárd meggyőződése, hogy valami nincs rendben velem, csupán azért, mert kicsit megváltoztam, de a témát is inkább kerülöm, mert ez olyan dolog, amiről senkinek nem akarok beszélni, nemhogy a saját kisöcsémnek.
Unottan lépkedek ki a szobából, hogy beengedjem a vendéget. Nem tudtam, hogy várunk valakit, de őszintén szólva, nem is érdekel. Biztos anyuék valami ismerőse, nekem meg még van egy menetem, hogy totálisan megverjem Jimint ebéd előtt, úgyhogy sebtében fordítom a kulcsot, hogy felrántva az ajtót, beinvitáljam - vagy csak majdnem - a vendég...eket. Dermedten állok a küszöbön, ahogy szemeim ugrálnak a három személy közt, s érzem, hogy torkom össze szorul, már csak egy pillanat és képes lennék elsírni magam.
- Na, Chan, mi van, lefagyott a rendszer? - bokszol vállon nevetve imádott törpém, de hiába az érintés, még mindig nem merek hinni a látványnak.
- Én… - próbálok kinyögni valami értelmeset, de hirtelen a nevem se jut eszembe. - Én… én… gyertek be - ugrok el az ajtóból, hogy ténylegesen beinvitáljam az engem szórakozottan figyelő családot, mit Baek kuncogása koronáz, ahogy elhalad mellettem. - Sziasztok - vigyorodom el ügyetlenül, mikor mind a ketten átölelnem.
- Ejj, Chanyeol, te fogytál? - fogja meg vállaimat az édesanya, hogy elhúzódva jobban szemügyre vehessen.
- Lehet - simítok zavartan tarkómra.
- Helyes vagy ám, csak el ne fogyjál - ajándékoz meg egy szelíd pillantással.
- Baekhyun nyár óta másról sem beszél, csak, hogy Chanyeol így, Chanyeol úgy…. - váltja fel a nő helyét Heechul hyung. - Hidd el, lassan többet tudunk rólad, mint róla - nevet fel jóízűen.
- Jól van apa, elég lesz - tolja el erővel előlem Baek, de én még mindig nem térek észhez.
- Wohó, sziasztok! - lép hozzánk az én apám is és mindenkit megropogtat - még majdnem engem is, de aztán rájön, hogy a ház tartozéka vagyok.
- Minhyuk, de rég láttunk! - és kezdődik….
Érzem, hogy a könnyeim megindulnak és vagyok akkora szerencsétlenség, hogy mások előtt sírjam el magam, így szép csöndben elosonok a szűk folyosó végéig, s onnan egyenesen a szobámba. Nem csukom be az ajtót, csak behajtom, mielőtt anyától kikapnék, és arccal a párnáimba vetem magam. Annyiszor átéltem már ezt és minden egyes alkalommal egyre nehezebb! Mindig más a vége, de az álom központja ugyan az. Nem bírom, elegem van…
Összekuporodva várom, hogy felébredjek végre, nem titkolva érzelmeim saját magam előtt. Sírok. Azt hittem mostanában sikerült valamennyire összeszednem magam, de nem számít, ki fogom heverni. Majdnem két hónap eltelt, nem kellhet már sok, hogy végleg elfelejtsem. Merengésemből halk kopogás ránt vissza, mire kissé össze rezzenek, de nem aggódom túl, csak jobban elbújok.
- Gyere - makogom rekedtesen.
- Chan, te sírsz? - süpped mellettem a matrac.
- Nem - fordítok neki hátat.
- Jajj, ne légy már ennyire pasi - nyávog aranyosan és megragadva az oldalamat átmászik felettem, majd elém kuporodik, szorosan hozzám simulva, akár egy cica. Nem tudom mire vélni a cselekedetét, de már végképp nem bírom vissza fogni magam, szorosan átölelem és még jobban zokogásba kezdek.
- Bahehkhyunh - nyomorgatom ahol csak érem, mit ő vigyorogva tűr és a hátamat simogatva próbál nyugtatni. - Ehzh olyhanh hihetethlen.
- Ugye örömödben sírsz? - néz fel rám hatalmas, elképesztően gyönyörű szemivel, mikbe megint el tudok veszni, mint akkor, nem is oly rég…
- Én nem is-
- Tudom, tudom, te nem sírsz… de azért örülsz nekem?
- El sem tudod képzelni - fonom még szorosabban köré karjaimat, mire felnyekken, s ettől megijedve, hirtelen eresztem. Már húzódnék el, hogy teret adjak neki, de nem enged, most ő veti be minden erejét. - Baekkie~
- Hm?
- Mondd… - teszem fel félve a kérdést, ami már annyi ideje motoszkál a fejembe. - Neked van valakid? Tudod…
- Chan, hát hova gondolsz? - pöcköl játékosan fülön, minek váratlanságától megtántorodok. - Sosem csalnálak meg! - Szavai egyszerre érnek meglepetésként és árad szét benne tőlük a melegség. Soha nem mondtuk ki, de nem hittem volna, hogy ennyire komolyan veszi. Hallgatásomat félre értelmezve, kiül arcára a riadalom. - Miért, neked igen?
- Nem, nincsen - csókolom homlokon, s nekem már ennyi elég, hogy teljes mértékig elolvadjak. - De Baek… ha találsz valakit… én nem bánom… mert ez úgysem működne és…
- Mi? Miért ne működne? - taszít kicsit hátrébb, hogy mélyen a szemembe nézhessen.
- A miénk még távkapcsolatnak is gyenge lenne… Lásd be, jobban járnál nélkülem - esek megint letargiába, mire egy újabb pöckölés a jutalmam, csak ezúttal orron. - Ya, hagyd abba!
- De ha egyszer ilyen hülye vagy... - nevet fel vidáman. - Mi tegnap felköltöztünk Szöulba - ér fülig a szája, nekem azonban nem nagyon jutnak el szavai az agyamig. Költözés? Szöul?
- Tessék?
- Ide a szomszéd utcába - bök fölénk, bár mondjuk arra a fő út van, úgyhogy oda biztosan nem… Percekig ízlelgetem az információkat, majd nem tudom honnan és miért, de újfent zokogásba török ki.
