Hiába látom, hogy itt ül előttem, hiába tudom, hogy ez most nem álom és hiába győzködöm magam, akkor sem tudom elhinni. Kipirult arccal temetkezik az ebédbe, minél inkább elbújva a szülői vigyorok elől, amik mind neki szólnak.
- Hyung - könyököl két bordám közé Jimin, ezzel máris visszarántva a valóságba.
- Mi? - pillantok körbe, de semmi nem történt, amire fel kéne figyelnem.
- Nem eszel? - tekint le a még érintetlen tányéromra, majd vissza rám.
- Ja, de - kezdem lapátolni, közben hallgatva a témát.
- Már azt hittük sosem lesz újra normális - karolja át boldogan kisfiát Heechul, ezzel kivívva magának Baekhyun haragját.
- Ya, apa! - rázza le magáról az oda nem illő végtagot. - Én mindigis normális voltam!
- Akár egy jófej ötéves - csíp az arcába.
- Apaaaa~
- Ne bántsd, aranyos volt - öleli magához másik oldalról édesanyja. - Igaz Chanyeol?
- Teljes mértékig - mosolygok a haragos pöttömre, aki úgy fest, mint aki bármelyik pillanatban robban, mi nem is olyan lehetetlen.
- Látod, még Chan is egyetért velünk - pesztrálja tovább Heechul. - Nagyszerű fiatok van - fordul szüleim felé ellágyult kifejezéssel.
- Büszkék is vagyunk - simít anya a karomra.
- És én? Én nem vagyok nagyszerű? - hívja fel magára apja figyelmét, de ő csak legyint.
- Nagyszájú - szólok bele most először a beszélgetésbe, mióta leültünk ebédelni.
- Na, az vagy!
- Hagyjuk… - sóhajt, lemondva róla, hogy ebből egyhamar szabadulna és én most olyan szívesen megölelném, hogy arra nincs is szó, de nem tehetem. Na, majd evés után.
Valójában csöppet sem vagyok éhes, de, hogy elüssem valamivel az időt, szép lassan falatozok, közben vendégeinket nézve. Félek, ha nagyon beleélem magam, még a végén könnyen hoppon maradok. Talán csak látogatóba jöttek, vagy nem tudom, de olyan nincs, hogy ez igaz legyen.
Amint zöld utat kapunk a távozásra, elsők közt hagyom el a helyiséget, hogy újfent szobám megnyugtató légkörét élvezhessem, még véletlen sem engedve Jiminnek, mert képes lenne elrángatni játszani. Mostanság visszaszoktam a vele való szórakozáshoz, de jelenleg ez az utolsó, amire vágyok, miközben itt van Baekhyun, aki rögtön követ is engem.
- Szép szoba - tér beljebb, nyakát behúzva körbetekintve.
- Már láttad - terülök el az ágyamon, karjaimon megtámaszkodva nézve őt.
- De eddig nem erre figyeltem - járja körbe kicsiny birodalmam, alaposan megtapogatva mindent. - Egy gitár! - nyúl felé, ám még mielőtt hozzáérne, gyorsan visszarántja a kezét.
- Megfoghatod - mosolyodom el. Valami ritka aranyos, még mindig! Semmit nem változott, mióta eljöttem tőlük, mit mi sem bizonyít jobban, mint félénk, pimasz énje. Ujjait a gitár nyakára kulcsolva, óvatosan felemeli és másik karjával alátámasztva hozza oda hozzám, hogy megvárva míg felülök, az ölembe tehesse. - Mit szeretnél?
- Játssz rajta - helyezkedik mellém törökülésbe.
- És mit?
- Az Orosz himnuszt…
- Mi? - kapom felé a fejem a képtelenség hallatán.
- Szerinted én honnan tudnám miket tudsz? Mindegy, csak játssz.
- Oké.
Kigondolva egy viszonylag egyszerű, mégis szép dalba kezdek, halkan még énekelve is mellé, miközben Baekhyun teljes alakjával felémfordulva néz engem. Én hol az ujjaimat, hol a húrokat figyelem, de még ígyis jól kivehető az arcára ülő döbbenet, ami őszintén jólesik és feszélyez is, mert lehet pont nem tetszik. A végére már annyira vigyorgok, hogy el is rontom egy helyen a szöveget, de szerintem neki fel sem tűnt.
- Wow~. Szerelmes vagyok a hangodba.
- Csak a hangomba? - támasztom az ágynak a hangszeremet.
- Még szép - villant felém egy szívdöglesztő vigyort és feláll tovább szemlélődni.
- Hát jó… - eresztem le a vállamat, megjátszva a sértettet. Imádnivaló, ahogy jár-kel, úgy nézelődve, mintha még sosem látott volna ennyire hétköznapi dolgokat, mint a temérdek könyv, kották, jegyzetek, apró csecsebecsék és miegyéb.
- Mit hisztizel? - pillant rám hátra válla felett.
- Én nem hisztizek…
- Persze, hogy nem - forgatja meg a szemeit, lassan elém sétálva. Kicsiny kezeivel széttolja lábaimra támasztott karjaimat, mire tenyereimet felmutatom neki, hátha az érdekli, hogy van e benne valami, de nem.
- Mi kéne?
- Te - zárja össze két térdem és elfoglalva őket ölel magához.
- Mégsem csak a hangomba vagy szerelmes?
- De, de ha nem játszanám meg, hogy szeretlek, nem hallhatnám - fúrja arcát nyakamban, közben gonoszságokat mondva nekem. És akkor most ne egyem meg?!
- Hát jó - eresztem le a kezeimet, még véletlen sem viszonozva.
- Foglalkozz velem! - húzódik el, hogy szúrósan íriszeimbe pillanthasson, de nem hat meg, kitartóbb vagyok. Hiába dübörög a szívem, hiába nehéz még mindig elhinni, egyenlőre állom minden turpisságát.
- Minek?
- Mi az, hogy minek? Mert én vagyok a mindened!
- Ohohohó, Baekkie, el vagy te tévedve - nevetek fel jóízűen, pedig teljesen igazak a szavai.
- Hagyjál - fonja keresztbe karjait, látványosan duzzogva.
- Oké - mosolygok, már előre tudva a reakcióját. Lehet még ennél is jobban szeretni valakit?!
- Szia - állna fel, de megragadva a derekát, egészen magamra húzom, ezzel maradásra késztetve.
- Nem mész sehova. Csak most kaptalak vissza és már egyedül hagynál?! - veszem elő legszomorúbb ábrázatomat.
- Tehát azt mondod hiányoztam?
- Jézusom, de még mennyire! - szorítom ki belőle a szuszt is, csak hogy érezze egy kicsit, amit átéltem, ám mivel bántani mégsem akarom, az első nyikkanásnál lazítok, nehogy megsérüljön.
- Te is nekem - temetkezik a vállamba, ezzel teljesen érzelmessé téve a köztünk lévő légkört.
Forró lehelete, apró sóhajai, szapora szíve, teste melege és márcsak maga a súlya is biztosít afelől, hogy én már nem engedhetem el őt. Szeret engem és más nem is szabad, hogy számítson, mégis gyerek vagyok még, hogy tenni tudjak, ha mennie kell. Ahogy telnek a percek, úgy gyűlik bennem a negatívum, pedig inkább élveznem kellene, így gyorsan mozgósítom is magam, ezzel elterelve figyelmem az esetleges dolgok irányából.
- Felhívjuk Hunniet? Elakarom neki újságolni, hogy itt vagy.
- Felhívhatjuk - mászik le rólam, de nem megy messze, csupán megfordul, miközben nekem van időm előszedni a telefonomat. Nem kérdezem meg, hogy ráér-e, vagy sem, mert ha így lenne, max nem veszi fel, ám a második csörgés után fogadásra talál a hívás.
- Szia, hyung. Mi olyan fontos? - tartja a fülére a telefont, míg az én kezemben előttünk van, hogy lásson is valamit.
- Nézz a kamerába…
- Mért van egy gyerek az öledbe? - nyújt panoráma kilátást orrára a mostanság szőkén virító barátom.
- Milyen gyerek?! - emeli fel sértetten a hangját Baekhyun
- Hyung, ez nem a pöttöm? - kezd jófelé kapizsgálni.
- Neked nem - morogja, s szerintem kezd nála elszakadni a cérna.
- De igen és nem ez, hanem ő - helyesbítek mosolyogva.
- Ahh, Baekhyun hyung, végre, hogy megjöttél! Chanyeol éjt - nappallá téve csak felváltva verte és sírt, ami esküszöm, kibírhatatlan volt! Kérlek mondd azt, hogy nem mész el, mert én már nem bírom vele egy légtérben! - kezd ádáz panaszkodásba, de olyan módon, hogy abba még én is belepirulok, pedig egy részének semmi valóságalapja nincsen.
- Ya, ez nem igaz!
- Komolyan? - hagyja figyelmen kívül tiltakozásom, mintha jellemző lenne rám bármi ilyesmi.
- Persze, csak nézz szét, minden tele van zsepkendővel.
- Kitakarítottam…
- Oh, attól még ott van egy csomó - mutat az ágyam melletti szemetesre, meg pár mellé hullott darabra.
- Meg voltam fázva.
- Na persze - vigyorodik el, mire már csak egy gondterhelt sóhajjal tudok reagálni. - Szerintem jól megleszünk mi.
- Mármint kivel?
- Sehunnal…
- Velem? Mért? - mutat magára, egyre csak hagyva maga mögött az utcákat. De nevetnék, ha orra esne valamiben!
- Mert holnaptól osztálytársak vagyunk.
- Hogy mi?!
- Tessék?!
- Nem mondtam? Beirattak te a sulidba és már beszéltünk az igazgatóval is, valamint holnap kapom a könyveket - intézi felém szavait, de nekem mára túl sok az újdonságból, hogy ezt ténylegesen fel tudjam fogni.
- Az meg hogy lehet? Az elmúlt években nem is tanultál - hüledezem, bármiféle épkézláb magyarázatot találva rá, hogy ezek miért történnek most. Nem rossz, sőt! De akkor sem értem…
- De tanultam, csak más ütemben, na meg ezért küzdöttem az elmúlt két hónapban és a szintvizsgám sikerült, ezért beiratkozhattam.
- Előre félek - vág egy bizarr grimaszt a szöszi, pedig az ő félelme közel sem lehet akkora, mint az enyém. - Viszont most leteszem, mert megérkeztem. Ezer puszi, legyetek jók, dugjatok egy nagyot, rátok fér és minden szép - teszi le, megelőzve egy hasonlóak kedves búcsúbeszédet.
- Ez hülye - dobom a párnámra a telefonomat és hátravetődve nyújtózkodom.
- Pedig nekem tetszik az ötlet - fordul meg, hogy rámterülve tudathassa véleményét.
- Rögtön gondoltam - forgatom meg szemeim és kezemet tarkójára vezetve húznám közelebb egy csókért, ám pont ekkor nyit be valaki a szobába, Baeknak meg még éppen időben sikerül leugrania rólam. A pulzusom rögtön a falat súrolja a lebukás veszélye miatt, s ha kicsit meg is nyugtat, hogy csak Jimin az, akkor sem szeretném, ha akár ő tudna rólunk, akár anyáék.
- Hyung, játszol velem? Unatkozom…
- Jöhet ő is? - mutatok a paplanba temetkezett törpére, ki a hang hallatára szép lassan előbújik.
- Persze. Minél több, annál jobb - indul ki boldogan, én meg összekaparva Baekhyunt, kirángatom magammal, hogy megverhessem párszor.
És így ment el az egész délutánunk a tévé előtt ülve, mit még Jimin is megunt, tekintve, hogy tízből tíz menetet nyert Baek. Jó, én is alulmaradtam, de mindig csak egy hajszálnyit és hamar háború lett belőle, legyen szó autós, verekedős, kitalálós, felfedezős játékról. Az öcsém is nehezen viseli a vereséget, de eddig azt hittem, hogy nálam sokkal inkább, s mégis én akarom bebizonyítani a lehetetlent.
Észre sem vettem, de máris besötétedett, ami egyet jelentett a másik család távozásával. Mikor szóltak Baekhyunnak, hogy szedelőzködjön, rajtam szabályosan eluralkodott a pánik, hiszen bele sem gondoltam, hogy ennek valaha vége lesz, pedig így van értelme, nem?
- Channie, te sírsz? - pillant fel rám Baekhyun, ahogy a szobámba berángatva fordít magával szembe.
- Talán - ül már ki az arcomra is a fájdalom.
- De miért? - pislog rám nagyokat, nem értve azt, amit én se tudok.
- Itt hagysz - szipogok fel, már nem is küzdve ellene.
- Jaj, de butus vagy, hát nem örökre! Csak estére, de reggel már itt fogok állni és verni az ajtót - ölel át és állát megtámasztva szegycsontomon, kiskutya szemeket mereszt felém.
- Olyan vagyok, mint egy lány, aki minden miatt bőg - nevetem ki saját magamat, hevesen törölgetve az arcom.
- Dehogy vagy. Én örülök, hogy látom mennyire szeretsz - simogatja a hátamat és most sokkal inkább érzem érettnek magam, mint mikor még náluk voltunk.
- Sírnom kell, hogy megbizonyosodj róla?
- Nem, csak tényleg örülök.
Távozásuk után teljesen letörtem és kerestem bárminemű bizonyítékot rá, hogy valóban itt voltak és ez nem egy álom, de mivel nem találtam semmit, egyre inkább nyomasztott minden, s ennek fejében elhatároztam, hogy letusolok és elvonulok aludni. Ugyan nehezen ment, az éjszaka többször fel is riadtam, de a reggel hasonlóan csodásan kezdődött, mint még anno a nyáriak.
Feljebb húzva a takarómat kúszok egészen közel az engem simogató kezek tulajdonosához és lélegzem be édeskés, mégis férfias illatát, majd átkarolva húzom egészen közel, mire nyekken egyet. Kipattanva szemeim, először csak látatlanban próbálom kitapogatni hívatlan vendégem, azonban igazán csak körvonalazódása után jövök rá kilétére.
- Baekhyun!
- Hm?
- Mit keresel az ágyamban? - támaszkodok fel, még viszonylag erőtlenül.
- Apukád beengedett - bök magamögé az ajtó irányába.
- Jesszus, mennyi az idő? - mászok át rajta, hogy eszeveszett készülődésbe kezdhessek, mielőtt elkésnénk.
- Fél hét - ül fel, levágva maga mellé a földre a táskáját.
- Hogy mi? - torpanok meg a szekrényem előtt. - Mit keresel itt ilyen korán?
- Nem mondtad hányra jöjjek, látni akartalak és jobb előbb, mint később.
- Legalább még van időnk megreggelizni - folytatom kényelmesen a ruhák keresését. - Mellesleg… - fordulok felé, kirángatva egy farmert, meg egy sötét pólót. - Ez emlékeztet engem arra az időkre, amikor esténként belógtál hozzám aludni, bár olyankor reggelre mindig el is tűntél.
- Ilyen sosem volt! - vágja rá habozás nélkül, ezzel egy kisebb kacajt kicsalva belőlem.
- Azt hiszed nem kelek fel rá, ha mellettem ficegsz? - sétálok felé egy győzedelmes mosollyal ajkaimon.
- És így sem zavartál el…?
- Mert cuki voltál és azt éreztem, hogy szükséged van rám - kapom le minden szégyenlősködés nélkül a pólót és felhúzva a másikat, a bokszert is. - Ew, nem vettem elő másikat - battyogok vissza a szekrényhez, de Baekra pillantva már csak lesütött tekintetével találom szembe magam. - Ilyen csúnya lennék? - veszem fel az alsót, mert minden bizonnyal ez zavarja.
- Nem csak…
- Csak? - tornázom lábaimra nadrágomat is, ezzel már majdnem elkészülve.
- Csak minden téren hiányoztál…
- Ohh - világosodom meg. Tehát a pöttöm kanos. - Ezen könnyen segíthetünk, ha jól teljesítesz a suliban - puszilok homlokára.
- Tehát zsarolsz? - kapja felém a fejét, s megragadva táskáját, követni kezd a konyhába.
- Nevezzük kompromisszumnak. Mit kérsz enni?
- Mit lehet?
- Hát, van… - pillantok be a hűtőbe, de mivel a felvágottak a napközbeni szendvicseinkbe lesznek, azt már fel sem ajánlom. - Tojás, virsli, joghurt, szalonna.
- Virslit!
- Polipocskákba?
- Még szép - mászik fel a tűzhely melletti pultra, ami lényegesen magasabb, mint ami náluk volt, így kicsit meg is gyűlik vele a baja. Kivéve a zacskót, pont elkezdem vagdosni, mikor megjelenik a még pizsamában ténfergő, kócos öcsém.
- Nekem is csinálsz?
- Persze - veszek még ki hármat. - Csomagoljak neked ebédet?
- Megszállt a konyhatündér, vagy mi? Hyung, kérlek költözz ide, te vagy az én megmentőm - megy az asztal sarkához, hogy onnan egy széket Baek közelébe húzva ülhessen le mellé.
- Nagyon vicces vagy… Akkor kérsz, vagy nem?
- Kérek…
Míg én főzök, ők a videójátékokról beszélgetnek, mert Jimin mindenképp játszani szeretne vele, hogy tanulhasson valamit és leverje Taehyungot - amire valljuk be, nincs sok esély. Ezt még evés közben is fojtatják, mitől némileg kizárva érzem magam, de nem baj, nekem az is elég, ha csak láthatom őt.
Lassan falatozok, fokozatosan elkészítve a hat szendvicset, egyesével becsomagolva és kettesével bezacskózva, hogy mindenki mellé letehessem az adagját. Végezvén az evéssel, besuvasztom a táskámba a tankönyveim, magamra kapok egy pulóvert, illetve a kabátomat és a bakancsomat, majd már indulhatunk is. Életemben nem volt még ilyen boldog sulikezdésem…
- Van bérleted? - lépkedek ráérősen a nézelődő Baekhyun mellett, elvégre előbb indultunk, hogy legyen mindenre időnk.
- Van.
- Jó, mert busszal megyünk - mutatok egy tőlünk nem messze lévő megállóra, amint befordultunk a főútra. - Izgulsz?
- Nem, mert ott lesz velem Sehun.
- Csak Sehun miatt? Én nem is számítok?
- Kicsit - ölt rám nyelvet.
- Jólvan ám, ezt megjegyeztem - játszom a sértettet, megállva a fedett részen.
A busz megérkeztével felszállunk, de elég tömött, ezért csak egy szélső helyet találtunk, hova leültetem Baeket, én meg mellette kapaszkodva figyelem őt, mire fejét a hasamra döntve pihen. Nekem kicsit feszültnek tűnik, de tudom, hogy úgysem mondaná el, idekint meg nem tehetek semmit, amivel oldhatnám a feszültséget, azon kívül, hogy mellette vagyok és vigyázok rá minden esetben.
Szerencsére majdhogynem a suli mellett tesz le a busz, ezért onnan már nincs sok hátra, de még mielőtt bemennénk, a mellette lévő kisbolt felé veszem az irányt. Ilyenkor itt is nagy a nyüzsgés, a diákok bevásárolnak a napra, bár ez szünetekben sem különb.
- Mit innál? - válogatok az üdítők közül, magamnak levéve egy kis kólát.
- Kakaót!
- De az megromlik…
- Majd gyorsan iszom - ragaszkodik hozzá, így nincs mit tenni a hűtős részhez megyünk, honnan választ magának egy neki tetsző kakaót.
- Szeretnél még valamit?
- Nem, köszönöm.
- Akkor irány - indulunk a kasszához, de én még útközben megfogok egy extra csokis táblacsokit ennek az édességbolondnak, s kifizetve a dolgokat, az ő cuccait elteszem a táskájába, az enyémet meg csak betolom az oldalsó üvegtartójába. - Készen állsz? - állok meg vele a hatalmas épület előtt, hogy fel tudjon készülni az esetleges dolgokra.
- Nem hiszem.
- Ez a beszéd! - nevetek fel és már lépnék közelebb, mikor valaki erőből a hátamnak csapódik.
- Yeol! - karolja át a hátam egyik legjobb barátom és egyben osztálytársam.
- Oh, hyung!
- Nem, Oh ott totyorog még - mutat maga mögé, hol tényleg a szőkét vélem felfedezni a tömegben.
- Hyung, hadd mutassam be neked Baekhyunt - hajolok ki a képből, figyelmen kívül hagyva reggeli fárasztását.
- A macskás srác, igaz? - tér hozzá közelebb, én meg oldalba bököm a “macskás” kifejezés miatt. Nem szeretném, ha lelombozná már rögtön az első nap Lulu emlékével.
- Byun Baekhyun - nyújt kezet a pöttöm, látszólag jólviselve az előbbit.
- Zhang Yixing vagyok és örülök, hogy végre találkozhattunk. Sokat hallottam rólad - szorít rá határozottan, mégsem vehemensen.
- Miket?
- Ójaj, inkább haladjunk - tolom előre, ugyanis ezt pont nem itt kellene mindenki előtt.
- Kösz, hogy megvártok - ér be minket egy haragos Sehun is.
- Itt vagy, nem? Akkor mit fújsz? - nyitom ki nekik a nagy kaput és miután mindenki áthaladt, követem a kis csapatot.
Jelzőig mind felkóvájgunk a másodikra, ahol nem túl messze ott van mindkét osztály, amik kellenek számunkra.
- Ne aggódj hyung, vigyázok a pöttömre - karolja át Baekhyunt Sehun, ki kelletlenül lerázza magáról.
- Mondtam már, hogy neked nem vagyok pöttöm!
- És nekem?
- Neked talán - mosolyodik el incselkedően, ezzel szándékosan húzva az én idegeimet.
- Nem, hyung neked sem, csak nekem!
- Ejj, de kis harcias lettél Yeol - nevet arcba. - Na de gyere, hagyjuk őket érvényesülni.
- De-
- Nincs de, irány - fog táskám pántjára és húzni kezd.
Elfogadva a sorsom, csupán intek Baeknek és hagyom, hadd vonszoljon be a terembe, hol leülve már inkább az óra végét várom, mint a tényleges kezdetét. Fogalmam sincs melyik tanárral leszünk, de pont nem is érdekel, csak minél inkább az időt lesem, annál lassabban telik.
- Chanyeol, hiába lesz szünet, nem mászhatsz a nyakára. Egyedül kell felfedeznie a dolgokat, hogy meg tudjon állni a lábán - hajol közelebb hyung, hogy csak én hallhassam szavait.
- Tudom - hajtom le a fejem a padra. Eddig ebbe még bele sem gondoltam igazán.
- Nem lesz baj, ha akar valamit, majd keres.
- Lehet igazad van…
Ezután már kevésbé vártam a csengőt, minek eljövetele inkább lett keserédes, mintsem kellemes. Ennek ellenére összepakolom a cuccaimat és kitántorgok a teremből, mert ide be úgysem jönne a nagyok közé, mondjuk belőle bármi kitelik.
Kicsit aggódom Baekhyun első napját illetően, hisz addig rendben, hogy ez a suli nem túl veszélyes, ráadásul ott van vele Sehun… najó, talán pont ez aggaszt a leginkább. Lehet fel kéne készülnöm a csúfos szakításunkra, amit majd a pöszének köszönhetek? Akkor biztos, hogy elásom…
Unottan nézelődök a folyosón, mert szándékosan távol szeretnék tőle maradni, hogy be tudjon illeszkedni, legyen lehetősége barátkozni. Rengetegen vannak itt, de nem zavar, jobb szeretem a nyüzsgést, mint a csöndet. Az újoncok ilyenkor az első pár hónapban tapasztalják ki a rend határait, míg kedvenc osztálytársaim pedig valahol csatangolnak. Idén is számítani lehet a gólyák szivatására, de kivételesen óra előtt bejelentettem, hogy “részt veszek”, ám most nem mint néző, hanem inkább, mint aki félti is vigyáz a saját törpéjére. Persze a haverok tudják, hogy van akit nem szabad, de még nem is ismerik… Sehun meg nem számít, ő tud magára ügyelni.
A közel sem nyugodt légkört egy hatalmas kiáltás szeli ketté és a tömeg, mint a hullámok, úgy ugranak szét valaki érkezésére.
- Chanyeoool - visít gondolataim főhőse, figyelmen kívül hagyva a kíváncsi szempárokat. Páni félelemmel nézem, ahogy szaladva közelít és egyszerűen csak mögém bújva fog derekamra, hogy esélyem se legyen ellépni. - Védj meg!
- Mi történt? - dermedek le, érkezése irányába lesve, hogy meglássam ki elől menekül, mondjuk lényegtelen, bárki is legyen, biztosan nem fogom hagyni, hogy bántsa az én pöttömömet!
- Ki fog nyírni! - mutat remegő kezekkel a még mindig minket kémlelő sokaságra, s tekintetem megakad egy erre közeledő alakon.
- Csak nem…? - kérdem csupán magamtól, egyre nagyobb vigyorral a képemen. - Hello hyung! - intek boldogan és csakhamar az is leesik, hogy miért jött ide. - Ó, hát Baek sajnálom, de ha egyszer Minseok hyung akarja ellátni valaki baját, az bizony nem ok nélkül történik - rángatom elő a törpét és vállait megfogva, magam elé tolom.
- Chanyeollie - virul fel hyung is a viszont látásra. - Rég volt - nyújt kezet én pedig lepacsizok vele.
- Rég bizony. Mit csinált Baekhyun, amiért dorgálást érdemel? - tolom még közelebb a vonakodó srácot, ki már most úgy remeg tenyereim alatt, hogy alig bírom vissza tartani nevetésemet.
- Hozzád tartozik?
- Bizony - rántom magamhoz és átölelem a nyakát. Igazából így is elég barátian festünk, de hyung előtt amúgy se titkolnám el, mert tudom, megértené… Vagy legalább nem fordulna el tőlem emiatt. Régóta ismerem és nagyon jól kijövünk. Igaz, két évvel idősebb nálam, de viselkedésben egyáltalán nem látszik meg, bár azért tud komoly lenni, ha kell.
- Ne aggódj, nem történt semmi - lép közelebb és játékosan Baek vállába bokszol, ő pedig még inkább nekem simul riadtában.
Ha szeretnél több dolgot megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése