- Chanyeol - fordulok meg nyögve, hogy elérjem a karját, mire párat paskolok annak reményében, miszerint ő most felkel és lenyugtatja a kicsiket. Hát, nincs így. - Chan, sírnak a fiúk… - rázogatom meg, de ő csak morog valamit. - Ó, hogy nem… - sóhajtok egyet, s kitornázva magam a matrac szélére, csukott szemmel indulok neki az útnak, minek eredményeként véletlen Krisbe rúgok, aki ezt nem kifejezetten szereti. - Bocs - mondom reflexből, majd végigsimítva arcomon, nehéz léptekkel benyitok a gyerekekhez, hol mind a kettő az ágyban sír. És most mit csináljak velük? Ah, annyira nem akartam ezt… - Mi a baj? - kérdem lágy hangon, Junhoz menvén - vagy legalábbis gondolom, hogy ő az, de jelenleg még magamban sem vagyok biztos -, és felvéve őt, áttelepszünk a másik oldalra. A kicsik sírnak, én álmos vagyok, és tökre Chanyeol akarta ezt az egészet, az ő rokonai, mégis egyedül kell megoldanom a helyzetet. - Gyere - nyújtom ki Jae felé a karomat, aki az ölembe mászva mereszt rám hatalmas, könny áztatta szemeket.
- Anya - nyögi fájdalomtól eltorzult vonásokkal, mire mindjárt én is elsírom magam. Tisztában voltunk azzal, hogy ez lesz az elején, és hogy nem tudjuk helyettesíteni a szüleiket, de hajnalban mégis mivel nyugtassam meg őket?
- Anya most nincs itt, ellenben velem… Akarjátok, hogy mesét olvassak? - várom a nagy reakciót, de az összesen annyi, hogy Jun sírása kissé alább hagy. - Vagy játsszunk? Bármit? - nyögök kétségbeesetten, ugyanis aludnék már. - Oh, neked tele a pelus - paskolom meg finoman Jae combját. - Gyere, kicseréljük - ölelem magamhoz, közben Junt letéve, hogy fel tudjunk állni, de amint útnak indulok, ő jön a nyomunkban. Lefektetve a pelenkázóra, felnyomom a mellettünk lévő villanyt és lehúzom róla a nadrágját, hogy hozzáférjek. Kibontva a csomagot, rá kell jönnöm, hogy nekem most mindenre szükségem volt, csak erre nem, de igyekszem szabályozni a vonásaimat, sőt, valami mosolyfélét is sikerül kierőltetnem. - Kaka király vagy - emelem meg a lábait, hogy kihúzzam a pelenkát, de ő már csak csendben nézelődik, míg testvére a lábamba kapaszkodva motyog, vagy tudja a fene, mit csinál. Alaposan megtörölgetem, bekenem, mert piros a feneke, majd a kendőket is becsomagolva teszem le a koszos dolgokat, mire egyből rá is startol Jun, amiért kénytelen vagyok másik helyet keresni neki. Gyorsan adok Jaera egy tiszta pelust, visszahúzom a nadrágját és leteszem. - Van még teátok? - térek vissza a szobába, hogy ellenőrizzem a cumikat, amik mind üresek. - Csinálok - hajolok le értük és a két gyerekkel kibattyogok a konyhába, hol a vízforralóból öntök a kis üvegekbe, megmelegítem, ellenőrzöm a hőmérsékletet, teszek bele olyan baba tea port, felkeverem és a kezeikbe nyomom. - Menjünk aludni - terelgetem őket magam előtt, útközben minden villanyt leoltva.
A szobában visszafektetem az elcsendesült gyerekeket, mindenkinek adva egy “jó éjt” puszit, lejjebb veszem a fényerőt, éppen annyira, hogy lássak, majd a kezembe fogva egy mesekönyvet, középre helyezkedem. A betűk összemosódnak, néha véletlen sorokat is ugrok, de nem lényeg, a fiúk alig tíz perc alatt elaludnak, így én is visszatérhetek Chanyeol mellé, akit nappal még ki fogok belezni, amiért nemhogy nem kelt fel hozzájuk, miattam sem…
- Te vagy itthon a legnormálisabb - ölelem magamhoz Krist, aki ezt morgással ajándékozva mászik ki mellőlem.
Reggel még éppen csak észlelem, hogy világos van, de én még pihenni szeretnék, így a másik oldalamra fordulva ölelném magamhoz Chant, akiért hiába tapogatózok, nem találok, ellenben valami egészen mással. Nagyokat pislogva kezdem nyitogatni szemeimet, mire két gyerek látványa fogad ott, ahol elméletileg Chanyeolnak kellene feküdnie. Lehet én vagyok túl érzékeny, vagy nagyon korán van még, de felhúzva magam kelek ki és csörtetek állítólagos párom megkeresésére, akivel egy rohadt nyugodt éjszakát nem lehet eltölteni, és mertem remélni, hogy reggel lesz rám ideje, ám ehhez képest csak rosszabbodott a helyzet. Hamar meg is lelem a konyhában, amint nekem háttal állva ügyködik valamin.
- Mit csinálsz? - térek közelebb, immár látást nyerve a virslikre, amiket szeletel és polipokra vagdos.
- Baek - fordul felém hatalmas mosollyal, s nyom egy puszit a homlokomra, ami - sajnos - könnyedén visszaveszi a haragom, és máris nem akarom leszedni a fejét. - Reggelit. Neked tojást, ahogy szereted, csak kevesebb fűszerrel, valószínüleg az enyémből kérni fognak, meg nekik virslit.
- Mm… Kell valamiben segíteni?
- Rendet tennél a nappaliban? Nemsokára jön hyung, meg talán Hunnie is, és nem akarom, hogy rögtön azt lássák, mennyire nem megy nekünk a gyereknevelés.
- Megetettet a cicát?
- Uhm… ott ül a tálnál már egy órája - mutat rá a békésen nézelődő Krisre.
- Pont ezért kérdem. Éhes.
- De, ha odamegyek, nekem ugrik, ráadásul még főzők és szőr menne a kajába.
- Attól, hogy leemeled a tápot, öntesz a tálba és visszateszed? Jól van, Chanyeol, megint… áh, hagyjuk. Leszarom - teszem meg ezt a roppant macerás procedúrát, amit ő nem képes. Máskor nem baj, ha az asztalon mászkál, mikor eszünk?
- Baekhyun - lépne hozzám, de gyorsan távozva hagyom magára, mielőtt olyat találnék mondani, amit később megbánok.
Szeretem őt, ez nem is kérdés, ám nekem ez így hirtelen sok. Aranyosak a srácok, biztos jól megleszünk, csak ezt nem ebben a formában kéne kivitelezni. Tényleg nem lesz egy szabad órája sem rám, és mától minden a gyerekek érdekeit fogja képviselni? Szerintem, természetes, hogy zavar, de Chanyeolért valahogyan megbékélek vele.
Míg ő reggelit csinál, én pakolászok, és a fiúk körül sündörgök, hogy ha felkelnek, rögtön mehessek, ami igen hamar be is következik.
Be kell vallanom, a kora reggeli, álmos babák aranyosak, de ez nem nyomja el a bűzt, ami belőlük árad. Azt hittem, Kris almozása mellett igazán semmi lesz a kicsik pelenkázása, de mikor szembesülök vele, hogy az egyik a háta közepéig szaros, máris értékelni tudom, hogy a macska esetek többségében a helyére talál, az a pár adag meg, ami a doboza falára sikerül, piskóta ehhez képest. Emellé pedig, hiába van két kezem, két gyerekre egyszerre lehetetlen vigyázni, mikor lényegesen éberebbek nálam.
Mosás, mosogatás, törölgetés, takarítás. Amíg csak mi voltunk itt, ez heti rutin volt, de nagyon úgy fest, hogy napi szokássá növi ki magát, sőt, egyes dolgokat pár óránként kell ismételni. Alig hogy összeszedem a földről a játékokat, a kaja maradékot, az érthetetlen módon oda varázsolt tárgyakat, máris újak kerülnek a parkettára, a szőnyegre, mindenhova.
- Gyere, piroska, megkeressük a cicát - foglalom le az egyik elkapott, rohangászó pokolfajzatot.
- Ne hívd piroskának - emeli fel a másikat Chan, hogy megszüntessük ezt a káoszt.
- De elfelejtettem, ő melyik - ölelem magamhoz kicsiny testét, másik kezemmel a felsőjét igazgatva, hogy ne lógjon ki a dereka.
- Jun…
- Oké. Jun, megkeressük Krist, jó?
- Óvatosan.
- Csak téged utál…
- Akkor is.
- Jól van már, apa - hagyom ott az előszobában, s a hálónkba menve teszem a kicsit az ágyra, hőn szeretett macskám mellé. - Finoman, emlékszel? - húzom az ölembe Krist, hogy simogatni tudja.
Egy ideig egész jól megy, minden durvább érintést hárítani tudok, ám egy pillanatra nem figyelek és máris a bundájába markol, amit természetesen nem tetszik a jószágnak, így a kezébe kapva éri el, Jun ordítva sírjon, ezzel mindkettőnk halálát kiharcolva.
- Mi történt? - rohan be Chan, az ágy mellé guggolva, hogy egy magason legyen a gyerekkel, aki a kezét mutogatja. - Baekhyun - fogja meg a karját, hogy jobban szemügyre vegye a rajta lévő, hosszú karcolást.
- Hát, most, na! Valahogy meg kell tanulnia, hogy nem bántjuk a macskát - mentem a menthetőt, de Chanyeol tekintete alapján, inkább csak vágom magam alatt a fát.
Miközben mi közös erővel vigasztalni próbáljuk Minjunt, Jae hozzánk tipeg, kiharcolva magának is némi figyelmet, amit mindaddig működik, míg nem csengetnek.
- Baek, nyisd ki.
- Igen is - állok fel, magamhoz véve Jaet, mielőtt megszólhatná, hogy a nyakára hagytam őket.
- Nem parancs volt! - szól még utánam, túlkiabálva a sírást, de már egyáltalán nem érdekel.
Az ajtóig kiérve, nagyjából emberi alakot öltök, a kicsit is eligazgatom, majd valami gyenge mosoly félével köszöntöm egyik legjobb barátunkat az ordítás közepette.
- Hyung, szia.
- Nem semmi, hallom, jól bírjátok - vigyorog ezerrel, két kezét Jae elé tartva, hogy megnézze, mit reagál rá.
- Úgy nézek ki, mint, aki jól bírja? - lépek arrébb, hogy beengedhessem.
- Nem igazán…
- Na, ugye - csukom be az ajtót, s amint kibújt a cipőjéből, a kezébe nyomom a gyereket, hogy babázhasson kicsit. Minseok amúgy is szeret mindent, ami mozog, jelenleg nagy szükségünk van rá.
- Szia, te aprólék - cirógatja meg az arcát, mosolyra bírva Minjaet. - Mondd csak, mért sír a tesód? - gügyög neki, és tényleg úgy fest, mint aki választ vár tőle.
- Kris megkapta - indulok az előszobába, hol Chanyeol a kezében Junnal mozgatja fel és le, miközben csitítgatja.
- Ez mondjuk nem meglepő.
Teljes csend itthon a következő tíz évben már egészen biztosan nem lesz, de amint alább hagy a bőgés, elszabadul a pokol. Az egyik kölyök Minseokra tapadt és mindenképpen az ölében akar ugrálni, a másik meg fél tőle és óbégatva menekül, amiért követni kell, ráadásul Chan mérges Krisre, ezért mindenhonnan elüldözi, ha szembe jön, amiért meg én vagyok ideges.
Ebédet kell főzni, de persze, nem nekem, mert nem akarunk senkit megmérgezni, ami által természetesen rám maradt a gyerek hajkurászás és a vendég szórakoztatása, ám a kettő hogy menne egyszerre, mikor a Jun menten elsírja magát Minseok láttán? A mese nem használ, a játékok nem kellenek, szerencsétlen macskám az ordibálástól az ágy alatt dekkol, az idegeim pedig pattanásig feszülve. Van az a pont, amikor elég volt. Nos, azt már rég túlléptük, hamarosan én is beállok sírni, hátha valaki megszán és örökbefogad.
- Csengettek! - kiabálok ki, kergetve a kicsit. Ha mától minden napunk így fog telni, világgá megyek…
- Hellósztok - tér be Sehun, már előre fancsali képet vágva a helyzet láttán.
- Hunnie! Gyere, nézd meg milyen ennivalóan aranyos ez a baba - integet neki Minseok, esélyt sem adva a fiatalabbnak a menekülésre.
- Azért ne edd meg, ha lehet - támaszkodik mosolyogva Chanyeol az ajtófélfának, onnan figyelve az eseményeket.
- De, kérlek, edd meg… - kapom fel Junt és Minseok megüresedett ölébe teszem, már nem is érdekelve, hogy sír. - Megkeresem az első gyerekünket, nehogy bestresszeljen.
- Baek, hagyd már azt a nyamvadt macskát, a srácokkal foglalkozz.
- Kris nem nyamvadt, jó?! Pont azért utál, mert ilyen vagy vele! - vágok vissza idegesen, amiért állandóan leszólja a cicámat.
- Nem vagyok vele semmilyen…
- Tényleg igazi család lettek - néz minket kedélyesen Sehun, Jaet lovagoltatva a térdén.
- Tudod mit?! Inkább menj, csináld a kaját - intek a konyha felé idegesen, majd levágódok a kanapéra Minseok mellé, hogy valahogyan megnyugtassam Junt. Ver az ég…
- Azért lehetnél kicsit megértőbb is, hyung.
- Ő is lehetne, mégsem teszi!
- Igaza van Sehunnak, hiszen mégis csak most vesztette el a nővérét - kezdenek a támadásomba, amint Chanyeol eltűnik a láthatárról.
- Próbálkozom, minden tőlem telhetőt megteszek, de ezt nem lehet ép ésszel kibírni - kelek saját védelmembe, nem mintha lenne értelme. Én is tudom, hogy min megy most keresztül, sőt, jobban, mint ők, de hatalmas feladat a két kicsire vigyázni.
- Menj, beszéljétek meg. Nem jó a gyerekeknek sem, ha feszültség van köztetek - noszogat Minseok, lágyan simogatva a már csak szipogó babát.
- Jó - törődök bele a sorsomba, s felállva, elveszek egy zsepit a szekrényről, oda adom neki, majd kibotorkálok a konyhába, hogy átöleljem a nekem háttal álló Chan derekát. - Figyelj, sajnálom - kérek bocsánatot megint, mert újból én voltam a hülye. - Ezentúl akkor foglalkozom Krissel, amikor a fiúk alszanak - döntöm arcomat a lapockáig közé, ám ő elkapva az egyik karomat, megfordul.
- Nem kell elhanyagolnod a cicádat, Baek - dönti a csípőjét a pultnak, és magához húz. - Tudom, mennyire szereted. De légyszíves, ne menekülj hozzá, ha nehéz valami. Itt vagyok neked én, ketten megoldjuk - puszil a homlokomra, igen hamar megbocsátva nekem, már ha egyáltalán mérges volt. Velem ellentétben, ő nem sértődékeny, de hogy kompenzálja, rengeteg idegesítő szokással rendelkezik.
- Jó. Szeretlek - fúrom arcomat a vállába, és néhány meghitt pillanatig még ölelem őt, ám aztán kénytelen vagyok elengedni, hogy folytathassa a főzést.
Az ebéd ekkora létszámban nem is annyira vészes. Alap, hogy nem erőszakoljuk a srácokat a vendégekre még ekkor is, de ettől függetlenül Minseok eteti a Chan ölében ülő Junt, Sehun meg szórakoztatja Jaet, amíg én eszek, így nem kell megvárnunk, míg elalszanak. A kosz természetesen nagyobb utánuk, mert szörnyen jó buli szétdobálni a kaját, azt azonban hipp-hopp fel lehet takarítani. Nem mellesleg, engem ér a szerencse, hogy megcsinálhatom, viszont legalább Chanyeol addig pelenkáz, megkímélve engem egy újabb kaki támadástól, amit egyelőre még nehezen tolerálok.
Teli has, tiszta pelus, vendégek elfoglalása; minden adott, hogy szunyáljanak egy nagyot, amíg mi, felnőttek beszélgetünk. Anno sűrűn összeültünk többesben, de valószínüleg innentől nekünk nem sok lehetésünk lesz a találkozók megejtésére, hát, még szórakozni…
- Szüleid? - vezeti tekintetét Minseok az ölében alvó babáról Chanyeolra.
- Nem nagyon beszéltünk a temetés óta, de jövőhét hétvégén letervezek utazni hozzájuk.
- Igen? - lepődök meg a friss információk hallatán. - És ezt velem mikor akartad tudatni? - teszem fel ártatlan kérdésem, a lehető legkevésbé éreztetve sértettségem.
- Pénteken - villantja ki fogait, valami idétlen mosolyt erőltetve magára.
- Ott is alszunk?
- Aha.
- Ki fog vigyázni Krisre? - emelek ki egy fontos részletet, amibe egészen biztosan nem gondolt bele.
- Mért kell rá vigyázni? Ő a mi házőrző cicánk - győzköd engem, szerinte túlzott féltésem ellen, pedig mindketten tudjuk, utálja Krist. Kris meg őt…
- De etetni is kell.
- Teszünk ki neki egy nagyobb tálba, két nap alatt nem fog éhen halni…
- De-
- Oké, akkor visszük. Jól ellesz a kertben a kutyával.
- Na, még mit nem! Aztán majd eltűnik.
- Átjöhetek megetetni, ha úgy jó nektek - ajánlja fel segítségét a legidősebb, ezzel megnyugtatva engem és érvényesítve Chanyeol akaratát.
- Jonginnak mondtátok már a babákat? - szólal meg az eddig csendesen szemlélődő Sehun.
- Még nem, de tervben volt.
- Imádja az unokaöccsét is, egészen biztosan oda lesz értük.
- Ráadásul hasonló korúak, ha jól tudom.
- Ja, a kicsi Chang nemrég múlt kettő.
Ahogy telik az idő, szép lassan kivesézünk minden aktuális témát, meghallgatva az ő véleményüket a gyereknevelést illetően. Mindketten szeretik a kicsiket, mint általában a normális emberek, csak én vagyok az apró emberek ellen, bár hozzájuk már most kötődöm, gondolom, Chanyeol miatt. A lényeg, hogy felajánlkoztak bébiszitternek, ha szükségünk lesz rájuk valamilyen okból, bár Chan már most annyira félti őket, hogy kétlem, miszerint erre sor kerülne a következő néhány évben. Eleve nem tudom, hogyan éljük túl a hétfőt, mely az első bölcsis napjuk lesz a srácoknak. Hiába, nekünk dolgoznunk kell, a feltételnek pedig megfelelnek, hogy felvegyék őket, ugyanis mindketten szépen totyognak már, kergetőzésben nem lesz hiány.
Négy óra tájt Minseok és Sehun is elköszönnek, átadva nekem a lehetőséget, hogy bevigyem hozzánk a babákat, hagyva őket aludni még egy kicsit, miközben Chanyeol kikíséri a vendégeket. Mivel egyikőjük sem kelt fel, csak Jun megébredt kissé, befekszem melléjük, óvatosan simogatva a pociját, de annyira fárasztó volt az este, a reggel, meg úgy az egész nap, hogy engem is elnyom az álom, bármennyire tiltakozom ellene.
A békés pihenés nem tarthat soká, elvégre az ikrek kialudták magukat, mégis egyedül kelek, a nappaliból beszűrődő kiabálásokra és kacajokra. Szívesen szusszannék még egyet-kettőt-sokat, ám nem szeretném Chanra hagyni egyedül a vigyázást, hiába terveztem megtorolni az éjszakait.
- Mi jót csináltok? - botladozom ki álmosan közéjük.
- Gyere, szerelmem - nyújt kezet a földről, boldogan mosolyogva, hogy üljek le mellé, mit egy szó nélkül teljesítek. - Éppen játszunk.
- És mit? - veszem kezembe az előttem heverő plüssállat kupacból az egyiket, ami leginkább egy disznó-sárkányra emlékeztet, aztán lehet, valami egészen más.
Mielőtt Chan válaszolhatna, Jae felsikít és a nála lévő kutyát a kupacba vágja, majd nagy büszkén feláll és tapsikolni kezd.
Tehát, plüss háborúval telik a délutánunk nagy része, egészen, amíg el nem kezdjük a vacsora készítését, pontosan úgy csinálva mindent, mint tegnap, hogy rendszerhez szokjanak. Ugyan tervben volt még lemenni sétálni, de egyikünknek sincs hozzá ereje, és féltjük is a kicsiket, nehogy elszaladjanak, vagy akármi. Nos, még bele kell rázódnunk.
A vacsorát a fürdés követi, azonban mi hiába találjuk ki, hogy mikor mi legyen, ha a babák nem álmosak, nem álmosak. Őrjöngés, visongás, Kris kergetése és a játékok széthordása, amit nehezen visel mindkettőnk, ezért leülünk velük mesét nézni, minden lehetséges módot megpróbálva az egy helyben tartásukra. Szerencsére ezek a szörnyen unalmas, lassan mozgó, színes, zenélő figurák a tévében lekötik őket, de sokáig ezt sem csinálhatjuk, mert fő a következetesség és a határozottság. Vagy mi…
- Alvás van, szemeket becsukni - kuporodik le Chanyeol a két ágy közötti szőnyegre, kezében egy mesekönyvvel.
- Nekem is, ugye? - mutatok magamra.
- Nem, te gyere ide - emeli maga mellé a könyvet, míg az ölébe ülök, majd nekilát az olvasásnak.
Imádom a hangját. Tulajdonképpen mindenét, de ezt napestig el tudnám hallgatni, mondjon bármit. Kivéve, ha a cicámat szidja, azt utálom, de mázlimra Chan sokkal tapintatosabb nálam, ezért ez ritkán fordul elő.
Egy meghittnek éppen nem mondható, de kellemes fürdés, közös vacsi, és mi is elvonulunk a saját ágyunkba, az alvás azonban még várat magára, van mit megbeszélnünk.
- Te nem aggódsz, hogy miattunk, amit látnak, a saját nemükhöz fognak vonzódni? - hozakodom elő a témával, ami már az idekerülésük felmerülése óta aggaszt. Nem szeretnék rossz példát mutatni, de azt főleg nem, hogy a saját otthonomban el kelljen távolodnom a páromtól. Bőven elég ez kint.
- Ez nem törvényszerű.
- Hiszel benne, hogy genetika áll a háttérben?
- Őszintén? Nem igazán - simítja tenyerét az arcomra, lágy, mélybarna tekintetét az enyémbe fúrva. - Amíg nem találkoztam veled, csak a lányok érdekeltek.
- Ezek szerint, simán lehetnek még melegek.
- És ha azok lesznek, miért baj?
- Mert nehéz így élni. Sok szenvedés és lemondás. Persze, megéri, de ha már lehet, inkább legyen nekik könnyebb.
- Elég erősek lesznek, döntsenek bárhogyan. Ők a mi fiaink. Tizenévesen sorra hozzák majd haza a csajokat, mi meg nem győzzük felvilágosítani őket a mindenféle betegségről és szerek mellékhatásairól - mosolyodik el, de tudom, hogy csak miattam, mert egyáltalán nem vidám ez az egész. Chanyeol sokat szenved, de nem mutatja. Magába fojtja a nővére halála okozta fájdalmát, az aggályait, mindent, és én ezt nem szeretem. - Na, ne légy durci. Legalább nem lesznek előítéletesek - kúszik hozzám közelebb, hogy magához tudjon ölelni.
- Együtt fognak felnőni a mi csodálatos cicánkkal. Mekkora szerencse, hogy olyan sokáig élnek - nyúlok magam mögé, amint megérzem süppedni az ágyat, s helyet csinálva, beemelem közénk Krist.
- Igen, nagy szerencse - fog a már előre morgó jószág alá és finoman azért, de ledobja az ágyról.
- Suttyó vagy…
- De így szeretsz - simít a csípőmre, hogy visszahúzzon magához.
- Még meggondolom - játszom a nehezen kaphatót, kiélvezve Chan töretlen figyelmét.
- Ne gondolkodj feleslegesen, csak megfájdul az a szép kis fejed - nyom puszit nevetve az arcomra. - Amúgy, én még nem vagyok álmos. Nézünk filmet?
- Azért nem, mert nem te keltél hajnalba a fiúkhoz.
- Miért, te igen? - mereszt rám meglepett szemeket, mintha nem próbáltam volna felkelteni őt.
- Képzeld el, igen…
- De kis cuki vagy.
- Jó, mert ez a kis cuki végig szeretné aludni az éjszakát, úgy filmezzél.
- Imádlak!
- Ne imádj, kelj fel a kölykökhöz.
- Úgy lesz - biztosít egy mosollyal, mielőtt nekiállna filmet keresni, de, hát madár vagyok, hogy higgyek neki?
És nem, természetesen nem kelt fel ezúttal sem, mert Chanyeol mellett akár bombát lehetne robbantani, úgy alszik, mint akit fejbe vertek. Nem lesz ez így jó hosszútávon…
