- Vérzik - kerekednek el a szemei, ahogy tekintete a vergődő állat hátsó felére téved. Lehet még ennél is rosszabb…? Inkább ne, nem akarom tudni.
- Ellik, Chanyeol, ellik… - ingatom a fejemet és egy mély lélegzetet véve, ujjaimat össze szorítom és felnyúlok, mire még jobban ledöbben. Még jót is nevetnék rajta, ha nem állna fent ennyi és ilyen mértékű veszély, ám így csak a marhára próbálok koncentrálni. - Megvan - markolok rá a végtagra és kihúzom az első lábát, amire rögtön kötelet is kötök.
- Baekhyun, fájni fog neki! - térdel mellém, nem foglalkozva vele, hogy lassan átázik az alattunk lévő föld.
- Inkább fogd - nyomom a kezébe a végét és újra benyúlok, hogy kihúzzam a másik lábát is, mire szintén kötél kerül.
- Nem mozog - nyekereg tovább, pedig így is elég feszélyezett vagyok. Előbb őt kell megnyugtatnom, mert addig én sem tudok csillapodni, na meg a marha is egyre jobban mocorog.
- Nincs semmi baja, nézd - tolom fel a bőr részt, ahol kibukkan a boci orra, aki a levegőt megérezve, elkezdi kifelé nyújtogatni a nyelvét.
- Istenem, ez rohadt aranyos - ámul el. Én is szeretem ezt a pillanatot, csodás dolog a születés, de még jobb lenne, ha ki is tudnánk élvezni.
- Az, viszont most menj hátrébb - húzódom jó fél méterre el és lábamat megtámasztva az üsző medencéjén, izomból húzni kezdem a két kötelet. Mindent bele adva feszítem, de alig jön centimétereket, amit ha elengedek, hogy szusszanjak, vissza is csúszik. - Nem fájh nekih… neh aggódhj… - bukik hátra a fejem, hogy felnézhessem az óriásra.
- Had segítsek - teszi vállamra hatalmas mancsát, mire felrémlik bennem legutóbbi érintése és menekülni akarok, de nem tehetem.
- Jó - állok fel és a kezébe adom a bal kötelet. - Háromra húzd, ahogy csak bírod. Egy… kettő… három! - feszülünk neki egyszerre, ugyan nagy erőfeszítések árán, de szép lassan kitűnik a borjú egész lába, majd a feje. Őzbarna bundáját kisebb fehér foltok tarkítják, ezzel tovább fokozva állataink színskáláját, azonban ez még fog bőven változni, mire felnő. - Na még egyszer - mondom, miután kifújtuk magunkat. - Egy… kettő… három! - veselkedünk újra a feladatnak, s most egészen a boci medencéjéig jutunk, ott azonban elakadt. Szerencsére nem túl nagy, de a széles csont így is könnyen szakadást okozhat a kicsi üszőnek, ám nincs mit tenni, nem hagyhatjuk így… - Ha jól csináljuk, ez lesz az utolsó menet, de remélem még nem fáradtál ki, mert még a neheze hátra van.
- Nem - néz rám elszántan. Aranyos, hogy a csillogó idol fiú épp próbálja nem elsírni magát, amiért fáj a borjúnak a születés és mindenképp segíteni akar. Ha bika lesz, tuti róla kap nevet, csak aztán nem tudom hogy fogom elmagyarázni, hogy:”Bocsi, Chanyeolt eladtuk, de ha szerencséd van, valamelyik boltba találkozhatsz vele, mondjuk az már sosem derül ki”. Nem kicsit akadna ki…
- Akkor hajrá - dőlök hátra és fogaimat össze szorítva igyekszem nem rángatni, hanem egyenletesen húzni, majd kecsesen hátra esek a hirtelen engedéstől. Fasza. Kifújva a levegőt ernyesztem el izmaim és sziesztázok kicsit, de sajnos sokáig nem hagyna.
- Baek, kelj fel, nézd, megszületett - siet oda a colos.
- Látom - dünnyögöm, tekintetem az elhaladó felhőkön tartva.
- Na~, gyere ide - toporzékol. Nyögve kaparom össze magam és simogatva beütött vállamat, a tisztes távolságban álló sráchoz megyek, aki rökönyödötten bámulja a mocorgó borjat.
- Ideje levegőt kapni - vetem le magam előtte térdre és pólóm alját megfogva, felemelem a fejét, hogy megtörölgessem az orrát. Az állat él, lélegzik, nincs baj. - Akkor most húzd az anyja elejéhez, hogy elérje - adom ki az utasítást, levéve lábairól a követel.
- Parancsolsz? - fagy le.
- Mondom-
- Hallottam. Mégis hogy és mi?
- Talán ha harminc kiló, még csak fel emelned se kell. Fogd meg a mellső lábait és húzd oda.
- De mért én? - meg van veszve értük, de azért fél tőle. Igaza van, biztosan leharapja az ujjait. Mintha erről már beszéltünk volna az elején…
- Mert nekem még dolgom van - mászok vissza és hezitálás nélkül nyúlok be újfent.
- Mit csinálsz?
- Mégis minek tűnik? - szöknek szemöldökeim a magasba, ahogy koncentrálni próbálok, hogy megnézzem, van e még bent valaki. És van… - Ne tökölj már, az anyja itt óbégat, vidd oda azt a dögöt!
- Jól van, bocsánat - tartja fel kezeit és nagyon óvatosan a borjú mellkasa alá fog, hogy felállítsa. Chan, alig három perces, mit vársz? Erre csakhamar ő is rájön, mert a jószág nem marad állva, így felemeli és leteszi az anya feje alá, majd megsimogatja és vissza sétál hozzám. - Mi a baj?
- A borjú… fordítva van.
- És az mit jelent? - Biosz egyest neki! De minimum kettőt! Jobb, ha nem én sötétítem fel, főleg nem most, mert ha bepánikol, én is be fogok. Így is remegek az idegtől. Basszus, újra meg fog ismétlődni, el fogjuk veszíteni őket! Basszus, basszus, basszus!
- Semmit, csak, hogy siessünk - húzom ki lábait és már a kötél rajta díszeleg, mi meg egyszerre feszülünk hátra. Az anya nem foglalkozik a kicsivel, helyette oldalára dőlve ordít, mint akit épp vágnak. Alig mozdul valamit kifelé, nekem meg már szörnyen fáj a karom.
- Pihenj egyet, addig próbálkozom - veszi ki ujjaim közül és könyökével tol arrébb, hogy egyedül kezdje el húzni.
- Nem! - nyúlok az elbitorolt részemért, ő azonban nem enged, nem hagyja elvenni. Mivel azzal csak hátráltatom a műveletet, ha ellene küzdök, míg ő húz, átmozgatom végtagjaim és szusszanok párat, hogy aztán vissza kapjam kötelem.
Amint kilátszik a feneke, az esélyünk nő, de az idő ellenünk dolgozik. Sokat bajlódunk, mire átjutunk a medencéjén, s még semmi sem kizárt, de eddig mákunk van, hogy nem szakadt át a gát. Mondjuk attól még nem dől össze a világ, de jobb elkerülni.
Chanyeol sokkal higgadtabban kezeli, de mi lesz, ha oda vesznek? Én elfogadom, maximum megrendít kicsit, de ő? Össze fog törni, ha végig kell néznie a marhák halálát. Meg akarom kímélni…
Mire eljutunk a válláig, majdhogynem biztos vagyok benne, hogy ezt a borjút már elvesztettük. Nem mozog, a színe sincs rendben, az időnk is fogy.
- Chan, innen menni fog, megnézed a másikat? - nyúlok az ő köteléért, de elhúzza a kezét.
- Nem. Megvárom, míg ő is megszületik! - makacsolja meg magát, határozottan kijelentve óhaját.
- De-
- Nincs de! Inkább húzd, már alig van hátra - feszülne neki, de nem mozdulok. Nem megy… Egymaga rángatja ki az állat fejét, majd onnantól már könnyen kijönnek a lábai. Hatalmas mosollyal az arcán szökell hozzá és guggol le, hogy megnézze, de tekintete hamar rémületbe vált át. - Baekhyun…
- Látom…
- Baekhyun, csinálj valamit - csuklik el a hangja. Istennek néz, vagy mi van? Össze kell szednem magam és cselekedni! Ha mást nem, Chanyeol miatt megpróbálom, mert ugyan csekély, de valamicske esély van…
- Menj hátrébb - hessegetem el a síró óriást és megragadva az állat két hátsó lábát, felrántom, majd lendületből megforgatom és bár kicsit erőszakosan, de a földre teszem. Orrlyukait kitisztítva emelem fel szemhéját és ellenőrzöm reflexeit. Lassú, de van… Kifújva a bent melengetett oxigént, megpaskolom a még mindig nem túl élénk borjú oldalát és Chanra pillantok. Ez már nem sírás… ez zokogás. Jó két méterre innen guggol és térdeibe temetkezve bömböl, akár egy rossz kisgyerek. Nevetnem kell rajta, de nem teszem… csak egy picit. Halkan odasétálok és megkocogtatom a vállát, mire felemeli könnyáztatta, meggyötört arcát. - Él - jelentem ki, de még feleszmélni sincs időm, olyan hévvel pattan fel és ölel át, hogy egy pillanatra azt hittem felborulunk. Hagyom, hogy egy ideig had szorongasson, aztán elvállva tőle, a másik borjat is az anyja mellé húzom, hogy meg tudja tisztogatni. A szeme már nyitva, a fejét nem nagyon emeli, ki kell jönni majd nézegetni őt, de talán rendben lesz.
- Olyan aranyosak - szipog és melléjük ülve, simogatja őket felváltva.
- Te vagy a legnagyobb borjú - szedem le a köteleket. - Majd egy pár óra múlva vissza kell jönni, hogy rásegítsük őket a szopásra, de míg a marha fekszik, addig nem lehet. Meddig maradsz?
- Addig tuti…
- Na, az jó… Nézd - huppanok mellé. - Puha a patája - fogom meg az egyik legközelebb felém lévő végtagot és finoman megnyomkodom a kissé átlátszós részt.
- Tényleg - csillannak fel szemei, de a könnyek még mindig ott lapulnak azért.
- Add az ujjad.
- Mi? Mér’? - nyel egyet. Szerintem most leforgott előtte, ahogy leharapja a kicsik anyja.
- Csak - fogok mutatóujjára és az első borjú szájába nyomom, ki rögtön rá is kezd a szívásra. Ez jó jel…
- Szopizik - vinnyog fel és olyan érdesen vigyorog, hogy komolyan, rá kéne kötni egy bocit, hogy mindig így nézzen.
Eddig egyáltalán nem volt időm őt megnézni, pedig elég szembetűnő, hogy körülbelül olyan piros a haja, mint ami most jött ki abból a szerencsétlen marhából, ráadásul rövidebb is. Jól áll neki, csak elég természetellenes, főleg ebben a közegben. Illik hozzá ez a világos, élénk szín, mert ő is ilyen. Vigyora le nem hervad, ahogy a kicsiket pesztrálja…
- Felhívom apát, hogy tudassam vele a hírt - közlöm és kezemet a nadrágomba törölve, előveszem a telefonomat, s már tárcsázom is. Bele telik egy kis időbe, mire felveszi, de gondolom leállítja a traktort, hogy halljon is valamit, vagy arrébb megy tőle.
- Na helló
- Szia apa. Megvannak a borjak. Ikrek lett.
- Attól a kicsi üszőtől? - tisztán hallható, ahogy meglepődik. - Nem lett baja?
- Nem, mind a hárman rendben vannak.
- Hívd át Luhant és tereljétek be a gulyát, addigra én is beérek.
- Luhan nincs otthon, de Chanyeol itt van, ő segített elletni is - neve hallatára az említett nagy szemekkel mered rám, majd a mobilra és gondolom épp azon töri cseresznye buksiját, hogy kitalálja kivel beszélek, ezért eltátogom neki, hogy “apa”.
- A magas gyerek.
- Igen, a magas gyerek - mondom vigyorogva.
- Akkor tereld be vele, de én megyek. Ha valami van, hívj - meg sem várja a válaszom, csak leteszi.
- Mi a helyzet? - áll mögém a Kobold, ezzel kis híján szívrohamot hozva rám. Teszek egy lépést előre, hogy kicsit nagyobb távolság legyen köztünk, mert úgy kényelmesebb és szembe fordulok vele.
- Be kell vinnünk a marhákat - csúsztatom vissza zsebembe a készüléket.
- És hogy? Ők még csak most születtek - mutat az épp mosdató félben lévő kicsike.
- Tudom. Én hozom a borjakat, te az anyát - indulok meg előre, hogy össze szedjem a legelésző társaságot.
- És ezt mégis hogy képzelted el? - jön utánam panaszosan, akár egy kisgyerek, akit elhagytak a plázában és a mamáját keresi.
- Én felkapom a kölyköket, te az anyjukat - vonok vállat.
- Hát te nem vagy normális - jelenti ki egyszerre sértődötten és kissé nevetve.
- Akkor már nem is tetszem? - fékezek le, hogy szemeibe nézve, nyomatékot adjak iménti kérdésem súlyának, ami nem mellesleg csak vicc, de érdekel a reakciója.
- Hogy? - hökken meg, ám hamar túllendül rajta és ahogy egy pimasz mosoly kúszik ajkaira, már saját vesztemet érzem. - Baekkie, nekem mindenhogy tetszel - ejti ki olyan egyszerűséggel, mintha csak azt mondta volna, hogy süt a Nap.
- Aish - morgom magamnak és inkább tovább haladok. - Fogj egy botot és kezd onnan - bökök a túl végére, felé sem nézve. Csak a hülyéjét járatja velem, ebbe biztos vagyok, de mégis zavar, mert az a csók…
Meglep, hogy kérdés nélkül teljesíti, pedig tudtommal fél a marháktól, de annyira azért nem is foglalkoztat, így teszem a dolgom és össze terelem a gulyát, majd a kis családhoz megyek. Végigropogtatom a gerincemet és egy sóhajt megeresztve, lehajolok, hogy a vállamra kapjam a világosabb borjat. Lábait elől össze fogva tartom meg, s tekintettem a colost keresem, ki pont most ér be engem oldalról.
- Te most tényleg komolyan gondoltad, hogy én azt cipelni fogom? - mutat dacosan a még mindig fekvő tehénre.
- Dehogy. Fogd meg a másikat és induljunk.
- De te hogy fogod már ezt a szerencsétlent?! Add, inkább viszem én, ha már ő a beteg - nyúl érte, én meg hagyom, hogy levegye, nekem úgyis mindegy.
- Te vagy már a beteg - kuncogok fel és össze kaparom a másikat is, hogy ugyan abba a pozícióban felkapjam.
- Nem tudnád emberségesebben hozni?
- Bocs, de mivel még nem áll, nem tudtam alá hajolni, de ha ennyire zavar, tedd ide a hátsó lábait - tartom bal kezem a vállamhoz, Chanyeol pedig a borjú hátsó felét is rám teszi, csak mert bántja a szemét a dolog. - Ha így fogod, hamar el fogsz fáradni. Huszonöt, harminc kilós, nem egy öleb - mérem végig a párost. Hasát fogva szorítja magához a már egészen megtisztítgatott állatot.
- Bírni fogom. Vele mi lesz?
- Mi lenne? Felkel, ha indul a gulya, na meg a borjait nem hagyná magára, csak vigyázni kell, nehogy megtámadjon - lépdelek oda hozzá, hogy lábbal kicsit megnoszogassam, de egy nagyon mérges tekintetű Chan arrébb tol tőle.
- Ne rugdosd! - rivall rám haragosan, én meg már inkább nem is mondok semmit, nincs értelme.
Én megszokáshoz híven ordibálok és bár a kezeim foglaltak, próbálom egyben tartani a marhákat, míg ő csendben kullog és simogatja, meg becézgeti a kicsit, mintha csak egy macska lenne. Csak háromszor akarok pofára esni a buckákban és csak kicsit nézek ki hülyén a pár száz kilós tehénnel mellettem, de az ilyen apróságok már igazán nem számítanak.
Amint a karámhoz érünk, beviszem az istállóba a borjat és lefeketetem a szalmára. Ide nem szeretnek bejönni, így nem igazán fogják zavarni őket, míg össze szedik magukat, hogy kijöjjenek.
- Gyere, menjünk fel enni - porolom le kezeimet és bezárom utána a kaput. - Később lejövünk még - veszem az irányt felfelé. Senki sincs itthon, így nyugodt szívvel baktatok a konyhába, hogy valami ételt nézzek, azonban nem találok semmit. - Mit készítsek?
- Olyan tojást - csillannak fel szemei, mire ha akarnék sem tudnék nemet mondani, így hát neki is látok. Kezet mosok, előveszem a szükséges dolgokat és tíz perc alatt elkészítem kettőnk adagját.
- Kérsz hozzá kenyeret?
- Te miért kaláccsal eszed?
- Mert így szeretem. Ha akarsz, kaphatsz hozzá azt…
- Oké - mosolyog rám aranyosan.
Mire végzünk, apa is beér, elmondok neki minden fontos dolgot és már megy is tovább anélkül, hogy újabb feladatot adna ki, úgyhogy maradt egy kis időm lepihenni. Elpakolom a mosatlant, össze szedem az itthoni ruhám és átöltözve térek be kicsiny szobámba, minek ágyán Chanyeol már elterülve pihen. Szemei csukva vannak, arca sima, gondtalan, mégsem hinném, hogy alszik. Nem tudom mennyit pihent és eleve úgy volt, hogy csak holnap jön, tehát szerintem nem sokat, ezért nem is akarom zavarni. Nagyon lassan és óvatosan felmászok matracom végébe és csendesen figyelem, ahogy mellkasa süllyed és emelkedik, hallgatom halk szuszogását és merengek a vele való kapcsolatomon. Jó ember ő, csak azt hiszi, hogy mindent megtehet, csak mert sztár, vagy mi a szösz. Sűrűn átlépi a határokat, de nem tudok rá huzamosabban haragudni, mert azért mégis itt van, ha szükség van rá. Ami ugye állandó, mert vele sokkal jobb a munka, de ezt hülye lennék bevallani neki, mert még a végén azt hinné, hogy tényleg belé zúgtam. Ehh, azt a csókot sosem fogom kiheverni. Miért smárol le egy pasi és másikat?! Fújj…
- Min gondolkodsz? - a hangra rákapom tekintetem, s Chan kíváncsi, mélybarna íriszeibe nézek, ahogy érdeklődve vizslat engem.
- Megfoghatom a hajad? - mondom az első szembejutó dolgot.
- Aha, de ha össze túrod, meg is mosod…
Ujjaimat az oldalra állított, tűz vörös tincsekbe vezetem, ám s várt lágyság helyett kemény és kellemetlen tapintású. Két kézzel kezdem bontogatni az összeállt részeket, így viszont már elég viccesen néz ki, ezért csak össze kócolom, hogy örüljön.
- Csábos - nevetek fel a végeredmény láttán.
- Én szóltam Baekkie~. Most meg kell mosnod, mert hülyén áll és vissza csinálni sem tudom.
- Miért nem?
- Mert nem hordok magammal hajlakkot?
- Adok törülközőt - támaszkodok fel, hogy elinduljak, azonban elkapja a csuklómat és kicsit megránt, mitől majdnem ráesek. Fújtatva tépem ki szorításából elbitorolt tagomat és hagyom ott, de nem kell aggódnom, mint mindig, most is hamar utolér. - Tessék - nyújtom felé a fehér anyagot, ám neki esze ágában sincs elvenni azt, csak sejtelmesen somolyog. - Most komolyan azt várod, hogy én csináljam? - vonom össze szemöldököm, mire egy bolintás a válasz. - Ehh. Nem foglak megfürdetni - eresztem meg vállaim és belépek a fürdőbe.
- Nem is várom el. Ott még nem tartunk - telepedik be ő is az apró helyiségbe, ezzel körülbelül kitöltve minden megmaradt szabad helyet.
- Hülye! - csapom meg a törülközővel. - Na hajolj oda, mielőtt bele talállak folytani - bökök mérgesen a kádra.
- Nem én leszek a-
- Inkább kussolj - markolom meg tarkóját és én nyomom oda. Jobb nemlévén a hátára dobom a törülközőt és elkezdem beállítgatni a hőmérsékletet, egy pillanatig azt is fontolóra véve, hogy biztosan díjazna egy jeges zuhanyt, de végül leszek oly’ kegyes, hogy nem teszem meg. Jobb kezembe fogom a zuhanyfejet és fölé tartom, míg a ballal a haját simogatom, hogy mindenhol kellően vizes legyen. Karjaival megtámaszkodik a kád peremén és a megszokottnál hangosabban lélegezve szorítja össze szemeit. - Nem tudom te milyen megahiperszuper sampont használsz, de nekem olyan nincs.
- Nem baj, jó olyan, amit te használsz.
- Jó - fogom ujjaim közé a flakont és tenyerembe nyomva egy jókora adagot, belemasszírozom tincseibe, közbe még mindig szétszedegetve összeállt részeket. Egy gyors öblítést követően még vagyok annyira jófej, hogy én töröljem meg, aztán otthagyom, hogy az előszobába gyorsan felöltözzek, míg ő a külsejével van elfoglalva. - Így jobban tetszik - bólintok elismerően, mikor kilép, majdnem ugyan úgy beállítva a haját, csak most kuszább és nem tartja ott semmilyen anyag.
-Hova megyünk? - húzza magára cipőjét.
- Megszoptatjuk a borjakat.
- Ejj Baekkie, ez-
- Fogd be - ajándékozom meg egy tockossal és kivonulok a fülledt melegbe. - Rá kell segíteni őket a szopásra, mert maguktól nem mindig sikerül - állok meg a benti istálló mellett, ami a ház és a bika karám közt van. Előtte a nyúlbódék,szorosan ráhúzva a fa szerkezetre, benne meg jelenleg egy sérült, öreg tehén, aki már másfél hónapja fájlalja a lábát, mert valamelyik marha neki ment. Össze szedek egy fém vödröt, meg egy viszonylag tiszta, törlő rongynak kitett régi pólót és a slaghoz sétálok, hogy megtöltsem vízzel. Mivel már órák óta ide süt a Nap, a víz is elég meleg, ami igazából nem hátrány, így ki sem eresztem.
- Az minek?
- Majd meglátod - haladok és bemászva a tehenekhez, oldalt hátra sétálok, azonban a család már nem az istállóban van, hanem előtte.
- Apud amúgy hol van?
- Kiment elásni a placentát - teszem le a vödröt a tehén mellé és végiglapogatom az oldalát, a hasát és a lábát, hogy tudjon a jelenlétemről és ha egy mód van rá, ne rúgja le a fejemet.
- Nézd, már tud járni! - visít fel az esetlenül sétáló borjú láttán.
- Még jó… - mártom a rongyot a vízbe és elkezdem vele letisztogatni a marha saras, piszkos tőgyét. - Vezesd ide - intek magam felé, s figyelem, ahogy simogatva a bocit, próbálja győzködni, hogy arra menjen, amerre azt ő akarja, de ez nem igazán akar teljesülni. - Menj mögé és told meg a térdeddel - utasítom, mire először furán néz és már kezdene tiltakozásba, de szerencsére hamar rájön, hogy más mód nincs rá és ide hozza végre. Megfogom a jószág egyik emlőjét és oda nyomom a borjú fejét, ki erre szimatolni kezd és nyújtogatja a nyelvét. Tarkóját tartó kezemet állkapcsára vezetem és két ujjammal összenyomom a szája leghátsó részét, hogy ezzel kinyitásra késztessem, majd egyszerűen csak bele teszem. Elsőre kiköpi, másodjára már kezdi érteni, de kicsúszik, harmadik próbálkozásra viszont végre rajta marad és serényen eszik. - Akkor most keressük meg a másikat is - lesek körbe, de sehol sem találom.
- Ott van - bök a karám túlfelére.
- Fasza… - megyek érte, útközben elzargatva magam körül a kíváncsi marhákat és felkapom a borjat, majd az anyjához cipelve, ugyan ezt eljátszom vele is, csak a másik oldalt. - Legalább te normális vagy - paskolom meg az anya farát, örülve, hogy nem taszította el a kölykeit, de még megrúgni sem próbálta őket.
- Olyan aranyosaaaaak~…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése