Összevont szemöldökkel figyelem, ahogy Chanyeol hatalmas mosolya mögül kapkodja tekintetét, hol a jelzőlámpákra, hol a táblákra, közben néha-néha a GPS-re pillantva. Ugyan, kívülről kifejezetten boldognak látszik, és nem is kétlem, hogy az lenne, de azért ennyire biztosan nem. Mióta meghalt a nővére, kifejezetten kerül minden vele kapcsolatos témát, kivéve, ha a fiairól van szó. Azaz, mától a mi fiaink, de ez így olyan idegen még nekem, hogy fejben sem nagyon megy a kimondásuk, és őszintén, félek is dologtól. Látom rajta, hogy nagyon igyekszik, mindent megtettünk már, hogy jó legyen a kicsiknek, de csak ezután lesz igazi kihívás, most, hogy haza hozzuk őket. Eddig háromféle hivatalos személy, meg miegyéb járt a házunkon, hogy ellenőrizzék, biztosan elég gyerekbarát-e a környezet, minden biztonságos, nem rejtenek veszélyt, stb… Az egyik még a kiscicámat is ki akarta paterolni, de ott telt be a pohár, és mondtam, hogy őt tutira nem! Tehát ja, szerencsétlen azóta volt állatorvosnál, oltásokat kapott és minden szirszart, nehogy már baj legyen belőle…
Nem tudom pontosan eldönteni, hogy Chanyeol tényleg azért ilyen, mert izgatott, hogy két lurkóval többen leszünk, vagy, mert meg akar felelni a halott nővére elvárásainak, de bármelyik is, kezd zavaró lenni. Az ágy, az asztal, s tulajdonképpen minden bútor sarkát ilyen gumi akármik fedik, hogy, ha elesnek, ne törjék össze a fejüket. Több helyre került szőnyeg, mint amekkora felületet kitesz a parketta. Minden kisebb dolgot, tárgyat felpakoltunk a szekrényekbe, miniatűr játszódolgok tarkítják a nappalit, ráadásul a szobájuk akár egy zsúfolt játszótér.
Ahogy leparkolunk a hatalmas épület előtt, én már pattanok is ki, alaposan körül nézve. Ez a belváros, így kifejezetten zsúfolt, zajos, koszos és minden, amit én nem kifejezetten szeretek.
- Készen állsz? - szélesedik mosolya, ahogy még megtartva a baráti távolságot, mellém áll.
- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled - mérem végig az elméletileg férfi embert, bár jelen pillanatban, inkább egy rossz kamasz, ahogy a toporgást befejezve elindul befelé.
A telefonban közölték, hogy a második emeleten egy bizonyos Kim Haneult kell keresnünk, így a lépcsőt megcélozva, felbaktatunk, s onnan már nem is kell sokat kutatnunk, hamar megvan az ajtó, a rajta függő névtábla segítségével.
- Nem akarsz előre menni? - mereszt rám boci szemeket az imént még igen határozott Chan, szándékosan fél lábbal a hátam mögé lépve.
- Felejtsd el! - térek ki előle és lapockán paskolom, hogy induljon meg szépen. Nem ám, még én csináljam, mikor ő van úgy bezsongva! Minden bátorságát összeszedve emeli kezét kopogásra, de miután fél perc múlva sem történik semmi, bekopogok én, majd egy “tessék”-et követően be is nyitok. Illedelmesen meghajolunk mindketten és az asztal előtti széken helyet foglalunk, hogy kezdetét vegye egy hosszadalmas beszélgetés.
Ezt a pénteki napot mindketten kivettük, hogy el tudjunk jönni megtárgyalni a dolgokat, aláírni a papírokat és főleg, elhozni a gyerekeket. Míg folyt a végrendeleti ügy, temetés, s minden más, addig az ikreket ebbe az otthonba helyezték, így nekünk is volt kellő időnk felkészülni a fogadásukra. Figyelmesen hallgatunk mindent és válaszolunk az összes kérdésre, majd ezt követően felállunk, hogy egy másik helyiségben találkozzunk végre velük is.
- A vezetéknevük át lett íratva Park-ra, ez a szülők kérése volt arra az esetre, ha önhöz kerülnének - magyarázza Chanyeolnak a nő, aki feltűnően flörtöl is az ÉN párommal, de inkább nem szólok, csak csendben kullogok utánuk.
Ugyan ezen az emeleten, csak a folyosó végén egy másik ajtón lépünk be, hol rögtön egy kisebb szoba fogad minket, benne apró asztallal, szőnyeggel, plüssökkel, lapokkal, ceruzákkal, valamint oldalt pár székkel, melyek egyikén egy feltűnően fiatal lány ül, látszólag a kicsikre felügyelve.
- Sziasztok - lép rögtön az asztalhoz Chan, mellőzve mindennemű köszönési formát az itt tartózkodó személynek, én azonban még meghajolok, mielőtt csatlakoznék hozzájuk. - Hogy vagy? - simít az egyik srác fejére, aki az érintésre hatalmas szemekkel felnéz rá. Hagyom őket ismerkedni, addig elmegyek a két méterrel arrébb, a földön játszó gyerkőchöz.
- Mit csinálsz? - guggolok le mellé, a kezeiben tartott plüssökre mutatva.
- Öh - emeli fel fejecskéjét és a bal kezében lévő nyuszi szerű izét felém nyújtja.
- Azt szeretnéd, hogy játsszak veled? - veszem el, ő pedig bólint. - Rendben, és mit? - foglalok helyet és kezdem el mozgatni a szőnyegen a tapsifülest, alsó két lábain ugráltatva.
… így kezdődött el a közös jövőnk a kicsikkel, mit én egyre jobban élvezek.
Míg rólam minden mennyiségben táskák, szatyrok és egyéb cuccok lógtak, ő a gyerekeket vitte kézben le a kocsiig, ahol, miután bepakoltam a csomagtartóba, én kaptam meg egyikőjüket, hogy beültessem magam mögé a gyerek ülésbe. Esküszöm, ez a vacak bonyolultabb, mint a papa viccei szoktak lenni. Mindketten legalább öt percig vacakolunk, hogy a hevederek és a csatok is jól álljanak, majd saját helyeinkre beülve, már indulunk is hazafelé.
- És, hogy fogjuk megkülönböztetni őket? - teszem fel az első aggasztó kérdést.
- Hát… Minjunon kék póló van, Minjaen pedig a fekete, macis - magyarázza, s vigyora még mindig levakarhatatlan. Bármennyire is az útra koncentrál, azét látom ám, hogy sűrűn lesi a kicsiket a visszapillantóból.
- Azt nem mondtad, hogy sosem fognak mosdani, átöltözni, vagy úgy egyébként nőni. Akkor sok dolgunk nem is lesz igazából - veszem lejjebb a hang erőt, ugyanis elaludtak a törpék.
- Nem tudom, Baek. Az elején még kitalálunk valamit, később meg már simán menni fog.
- Igazad van - hagyom ennyiben a dolgot, mert most akármekkora is a feszültség, nem szeretnék veszekedni.
Amint Chanyeol talált egy parkolót a környéken, neki állunk szedelőzködni. Mivel nem szeretnénk felkelteni a srácokat, eldöntöttük, hogy két körbe oldjuk meg a dolgokat, s én felviszem Junt, ő addig Jaet, majd én fent maradok velük, ő pedig lejön a cuccokért.
Kisebb verekedés árán kicsatolom az ülést és egyik kezemet a kicsiny térdei, másikat a lapockái alá vezetem, és úgy emelem fel, hogy ne bukjon hátra a feje, majd lábbal betolom a kocsi ajtaját.
- Olyan aranyos - nézi karjai közt a törpét, de olyan csillogó szemekkel, hogy egyre biztosabb vagyok benne, megéri a nehézségeket, ha ennyire boldog tőle. Valószínűleg lesznek problémák az elején, talán még nem érettünk meg a gyereknevelésre, de, ha a sors így akarta, talán nem kellene annyira aggódnom.
- Tényleg az - araszolok hozzá közelebb és hajolok kicsit Minjae fölé, aki édesdeden szunyál, enyhén szétnyílt ajkakkal. Azt a fél sarkot, amit mennünk kell, a két gyermek nézegetésével töltöttük, míg el nem érkezett az első akadály.
- Hagyd, majd én nyitom - emeli fel bal lábát és térdére helyezve a kicsi fenekét, gyorsan beüti a kódot, és már szabad is az út. Mivel a három emeletes földszintjén lakunk, nem kell ezzel is szenvedni, mondjuk, a lakás kinyitása sem ígérkezik könnyűnek.
- Hol a kulcs?
- Itt, elől a zsebemben - tolja felém csípőjét, s a Jun fejét tartó kezemet jobban kinyújtva előhalászom a keresett tárgyat, hogy aztán némi bajlódás árán a zárba dugjam és elfordítva, bejussunk. - Hess - tologatja arrébb lábával Krist, amint beérünk, ki épp üdvözölni jött engem.
- Na! - rivallok rá halkan, mert tudja, hogy mennyire utálom, ha “bántja” a macskámat. Oké, Kris ki nem állhatja Chant, de felnőttként legyen már annyi esze, hogy kikerüli, vagy mit tudom én!
- Nyugi már, semmi baja - löki be halkan a gyerek szoba ajtaját, és a jobb oldali matracra lepakolja saját hozományát, így én a balra helyezem az enyémet. Mivel még nagyon kicsik, nagy és vastag matracokat kaptak ágynak, hogy ne essenek le róla és könnyen tudjanak közlekedni.
- Inkább menj… - morgom magamnak, s kifele menet még felkapja a fújtató cicámat, majd pont elkapom, ahogy a kanapéra dobja, míg behúzza az ajtót, hogy ne jöjjön be. Krisnek tabu ez a hely, kezdve azzal, hogy félhosszú szőrű, s bár tavasz vége van, még mindig vedlik a drága.
Csendben merengek a félhomályban, s nézegetem a falakat, melyen mindenféle mese figura és színes, fiús dolgok díszelegnek. A lámpa tekerős, így a fény erősségét mi állítjuk be, de olyan magasságba van, amit ők is elérnek, így nekünk görnyednünk kell hozzá, főleg Chanyeolnak.
A nagy szekrény tele van kapott, öröklött és vett ruhákkal, mik jelentős része csak később lesz jó rájuk, de azért reméljük, van olyan is, ami már most a méretük. Autós szőnyeg, rendes szőnyeg, bili a sarokban, kis asztal, kis székek és rengeteg törpe dolog. Igyekszünk nem elhatárolni őket egymástól, de azért mégse nőjenek össze annyira, ami bizonyos fok után már lehetetlen, elvégre ikrek.
- Anya - nyöszörög valaki, s a hang forrását keresve meglátom, ahogy Jae próbál felülni, ígyhát oda sietek.
- Szia, picur - fogom meg kis kezeit és húzom fel. - Mit szeretnél?
- Anya - ismétli meg csendesen, szemeit dörzsölgetve.
- Anya most nincs itt - próbálom könnyeden kezelni a helyzetet, de, hogy mondod el egy ekkora gyereknek, hogy az anyját már soha többet nem láthatja? - Gyere, ezt vegyük le - nyúlok lábához és kicsatolva a tépőzárakat, lehúzom a cipőit.
- Anya - vág fájdalmas grimaszt és már kezdenek megjelenni az első könycseppek, mire felkel Jun is. Na, most mit csináljak? Testvére hallatára felsír, én meg mozdulok, hogy ide hozzam, vagy megnyugtassam, vagy nem tudom, de nagy igyekezetembe megbotlok a két matrac közt, majdnem orra esve. Hirtelen abba marad a hiszti és apró mosoly bujkál szája szélén, látva szerencsétlenkedésemet, így új tervet kieszelve, egyszerűen csak hasra esek. Ezt még gyakorolnom sem kell, a véremben van! A két kicsi kacagva közelít meg engem, s Jae kegyetlenül a hátamra vetődik, Jun pedig a tehetetlenül magam elé helyezett karjaim közé fészkeli magát, egyenesen az arcomba.
- Hát, ti…? - választja Chanyeol a legjobb alkalmat a vissza térésre, majd pár pillanat értetlenkedés után elvigyorodik. - Legyőztétek Baeket? - pakolja le a cuccokat és siet mellém, de nem ám, hogy nekem segítsen, hát hogy is gondoltam?! Megsimogatni a gyerekek okos buksiját! - Na, gyere, pöttöm, vetkőzzünk - kapja le hátamról Jaet.
- Chan, szerintem ő bekakilt - mondom ki azt, ami már vagy három perce az agyamban motoszkál, de főleg inkább az oromban.
- Hát… akkor hajrá - áll fel mellőlem gyerekkel a kezében.
- Mi hajrá? - nézek utána riadtan.
- Cseréld ki a pelenkát, szerinted mégis mi?
- ...én? - mutatok magamra.
- Aha.
- Biztos rám céloztál? - próbálkozok tovább, noha tudom, ebből győztesen már sehogy sem kerülök ki.
- Még mindig.
- Chanyeol, én még sosem láttam gyerek se-... popót!
- Hát, akkor itt az ideje. Nem nagy dolog, majd bele jössz - kacsint rám és további akadékoskodásomat megelőzve, egyszerűen csak itt hagy.
- Ez egy olyan dolog, amibe nem hiszem, hogy bele akarok jönni… - dünnyögöm az orrom alatt és felkelek. - Gyere, megtisztogatlak - szólok kedvesen Junnak és én is elindulok kifelé. A pelenkázó az előszoba szélső falára van tolva, hogy ne tudják piszkálni este a benne lévő dolgokat, nem mintha nagy dolog lenne kijutni a szobából, ugyanis a zárat leszereltük, hogy ne ragadhassanak be. Amint mellém ér, már nyújtózkodik felfelé, így felkapom és háttal a puha szivacsra fektetem, ami körülbelül a mellkasomig ér. - Lábakat fel - mosolygok, játékos hanglejtéssel beszélve, s viszonozva ezt, kacagva megteszi, amit kértem. Megragadom nadrágja gumis korcát és lehúzom a térdéig, onnantól meg már a száránál fogva szabadítom meg tőle. Nálam valahogy sose így nézett ki egy pasi vetköztetése… Tehát. Letépem a pelenka két tapaszát, veszek egy mély levegőt, összefogom a két kicsi lábát, felemelem, kirántom alóla a használt anyagot, félre teszem, őt leengedem és lenyúlok, hogy felpattintva a doboz tetejét, magamhoz vegyek pár nedves kendőt, hogy megtörölgessem. Igazán türelmes gyerek, egy szó nélkül viseli, pedig elég piros. Be kéne kenne? Merre töröljem? Szinte a nyakába vannak a lábai, de nem igen zavarja a dolog. Megtisztogatom, a használtakat az előbb arrébb tett pelenkába teszem, veszek fel egy kenőcsöt - fogalmam sincs melyiket a három közül, de, ha Chan ide tette, csak jó mind -, bekenem, igyekszem nem fujjolni, újra felemelem, alá csúsztatok egy tiszta pelust és becsatolom rajta. Leteszem őt a földre, össze hajtom, majd beragasztom a használt pelenkát és kifelé menet még bedobom a nadrágot a szennyesbe.
- Baekhyun, adj már valamit erre a gyerekre, ne hagyd így mászkálni! - kiált ki valahonnan Chanyeol.
- Miért? - nyögök fel, mert már most sok volt ez nekem mára.
- Mert te se szoktál egy szál bokszerba, flangálni - hallom meg közvetlen közelről, mire megugrok ijedtemben.
- És, ha mától az lesz?
- Nem lesz…
- Volt idő, mikor felöltözni sem hagytál! - vetem szemére, mert nem szeretem, mikor minden apróságba beleköt.
- Baekhyun…
- Igenis, apuci - sóhajtok fel lemondóan és elindulok felkutatni Jun-t. - Gyere, törpe, keresünk valami gatyát - fogom meg apró kezecskéjét és vissza vezetem a szobába. - Na, ez milyen? - emelek ki a szekrényből egy kék rövid nadrágot, de ő nem figyel. Akkor biztos jó… - Egyik láb - térdelek elé, s belekapaszkodva a vállamba, szépen bele mászik. - Remélem, örülsz - engedem szabadjára az előszobában a törpe terroristát.
- Ne legyél ilyen - simítja hatalmas tenyereit csípőmre, mire már el is veszi az eszem. Behátrál velem a konyhába és a falhoz döntve, csillogó íriszeit az enyémekbe fúrja. - Tudom, hogy te annyira nem rajongsz a dologért, de hidd el, meg fogjuk szokni, és én attól még ugyan annyira szeretlek téged, mint eddig. Mindennél fontosabb vagy nekem - hajol ajkaimra, ám pont mikor már kezdeném beleélni magam a csókba, elhúzódik. - Kérlek, légy egy kicsit türelmes - puszil még homlokon és megint magamra hagy.
Tudja, mivel tud leginkább levenni a lábamról. Túl jól, ismer ahhoz, hogy hagyjon sokáig haragudni, de igazából nem bánom. Lehet, tényleg kicsit mereven vettem a dolgot, de érthető, hisz egy bátyám van, fogalmam sincs hogy kell bánni a kisgyerekekkel. Mikor nagy családi összejöveteleken találkoztam a rokonok lurkóival, egész jól el voltunk, de ott csak pár óráról volt szó, sokkal kisebb felelősséggel. Szemem sarkából elkapom, ahogy halkan lépked a kövön a ház ura, így egy könnyed mozdulattal felkapom őt.
- Sok ez neked is, mi? - cirógatom meg az állát. - Este közösen kicsináljuk érte Chant, rendben? - nyomok csókot füle alá, mire megrázza a fejét.
- Hallottam ám!
- Nagyon helyes!
Leteszem Krist és most a mi szobánkba megyek, hogy átvegyem a cuccaimat valami kényelmesebbre. Magamra csukom az ajtót, mert tudom, gyerekekről van szó, de akkor se akarom, hogy lássanak. Tehát, gyorsan átöltözök, és már mennék vissza, mikor megakad a tekintetem a kis szekrényen lévő szalagjaimon. Nem is rossz ötlet… Levágok a pirosból egy hosszabb adagot, és, bár nehezen, de a kezemre kötöm. A másik négy színt megragadva, kimegyek a többiekhez.
- Ki szeretne ilyen szép karkötőt, ami nekem van? - mutatom fel a csuklómon lifegő vászon darabot, s Jae már a lábamon is lóg. - Melyik tetszik? - hajolok le, megmutatva a felhozatalt.
- E - mutat pöttöm ujjacskájával a kékre, én pedig levágva egy darabot belőle, lazán a jobb kezére kötöm.
- Jun? - közelítem meg a másik apróságot is, de ő csak megrázza a fejét, miszerint nem kíván ebben részt venni. Igazából, már ennyi elég lenne, hogy megkülönböztessük őket, de akkor már legyen neki is szép karkötője. - Oké, akkor nem. Chanyeol, te milyen színűt szeretnél?
- Sárgát! - mutat vigyorogva a narancsra, mire kap is belőle, szintén jobbjára.
- Én - rángatja meg valaki a pólómat, és már tudom, nyert ügyem van.
- És te melyiket választod? - nyújtom felé, de ő a kezemen lévőt fogja meg. - Pirosat?
A kölykök felcimkézése után némi nyugalom következett, ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy figyeltük, ahogy játszanak és néha becsatlakoztunk hozzájuk. Ezerszer könnyebbnek gondoltam ezt a dolgot, de konkrétan egy perc béke sincs mellettük. Ha valamelyikünk ki mer menni mosdóba, akkor ordítva követnek és püfölik a vécé ajtót. Akármerre járunk, valamire mindig rálépünk, vagy átesünk. Mégis… mégis jó érzéssel tölt el őket nézni, ahogy mosolyogva hozzák oda a dolgokat és a kezünkbe nyomják, jelezvén, hogy kölcsön kaphatjuk játszani.
- Szerinted, előbb vacsora és utána fürdés, vagy előbb fürdés és utána vacsora? - vázolja fel nekem legújabb dilemmáját óriásom.
- Teli hassal pancsolni, vagy koszosan aludni?
- Igazad van.
- Tudom, de akkor mégis melyiket választottad?
- A másodikat?
- Jesszus, Chan. Inkább menj, csináld a kaját, addig lefoglalom őket - csapom magam homlokon, majd nagyot taszítva oldalán, elzavarom főzni. Néha annyira logikátlan ez az ember!
- Miau! - kiált fel Jun, miközben próbál a kanapéra mászni, hogy megszerezze Kris idegesen mozgó farkát.
- Bizony, miau - simogatom meg kobakját és leszedem a háttámláról a macskát. - Gyere, simizd meg, de csak óvatosan - segítem fel fél kézzel magam mellé, majd másik oldalamra a testvérét is. Őszintén szólva, tartok Kris reakciójától, mert zsémbes egy dög, rajtam kívül senkit nem szeret, Chanyeolt pedig különösen utálja. Ahogy a piciny mancsok bundájába siklanak, néha néha meghúzva szőrét, farka heves járása nem csillapodik, de nem karmol, nem harap, nem tesz semmilyen hirtelen mozdulatot. Amint a törpék megunják a higgadt állatot és tovább mennek játszani, a fejemhez emelem és erősen orron puszilom, amire azért kapok egy karmok nélküli pofont. - Büszke vagyok rád, te bolond - rázom még meg kicsit, aztán szabadjára is engedem és kimegyek megnézni mit garázdálkodik a párom. - Azt megnézted, hogy mit ehetnek? - hajolok mellé, hogy jobban lássam mi fő a lábosban.
- Mi az, hogy mit ehetnek? - fordul felém.
- Az első pár évbe fel van osztva, hogy mikortól mit ehet egy gyerek…
- És ez mért csak most mondod?! - vergődik a kiakadás szélére. Oké, ez vicces.
- Azt hittem tudod.
- Ajj basszus! Kihoznád a gépem légyszi?
- Persze, apa~
Míg Chan új ételnek lát neki, én tűröm a nyúzást. Esküszöm, ennyi hajszálam még sosem menekült el tőlem egyetlen nap alatt. Ezek a szadista pöttömök azt élvezik, hogy nekem fájdalmat okoznak! Ha nagyok lesznek, tuti szétvernek majd mindenkit az iskolában, és rendszeres látogatói leszünk az igazgatóságnak. Remélem, nem így lesz azért. Nekem is voltak rossz korszakaim, de többnyire jó gyereknek vallom magam, tehát, ha jól neveljük őket, baj nem lehet.
- Kint, vagy bent? - Miért mindig tőlem kérdez ilyeneket?
- Nem hiszem, hogy az asztalnál megülnének, de bent mindent magukra borítanak - magyarázom újabb ésszerű felvetésemet.
- Tehát, sehogy sem jó.
- De, valahogy jó lesz.
Miután sikerül mindenkit az asztalhoz imádkozni, neki állunk etetni őket. Elméletileg én etetem Junt, Chan meg Jaet, de ez változó, eléggé össze vissza megy, mert mikor melyik melyikőnktől kéri a következő falatot. Szerintem, tetszik nekik, hogy mindketten csak rájuk figyelünk. A többi dologhoz képest ez eléggé zökkenőmentsen megy, ami meg is lep, de inkább nem említem, mert elmegy a szerencsénk.
- Szerinted, együtt szabad fürdetni őket?
- Én is fürödtem együtt a bátyámmal, mikor kicsi voltam - vonok vállat.
- És most nézz magadra… - mutat rajtam végig viccesen, de számomra már nem olyan mókás ez a dolog, mint hiszi. Idegesen fújtatok egyet és inkább nem mondok semmit, mielőtt el találnám átkozni ezekért a kedves beszólásaiért, így inkább a fürdőbe vonulok, megereszteni a vizet. - Na~, Baekkie, ne légy durci - ölel át hátulról, ahogy lehajolok ellenőrizni a hőmérsékletet. - Ha ilyen vagy, bünti lesz - lök egyet csípőjével, én pedig hátra lendítve a karomat, hasba könyöklöm, de ez ugye meg se kottyan neki, csak nevetve elereszt.
- Gyertek pancsizni! - szedem össze a lurkókat, hogy a fürdőbe tessékelve őket, neki kezdhessünk vetkőztetésüknek. - Zsupsz - teszem bele a kádba Jaet, kinek már ragadnak le a szemei, de azért még próbál ébren maradni.
- Itt megy a halacska - dugja kezét a víz alá Chan és kanyargózva közelíti meg Jun pocakját, hogy aztán hirtelen elkapva megcsikizze, mit a törpe kacagva fogad.
- Ö - mutat Minjae feléjük.
- Te is játszani akarsz? - mire bólint. - Oké - nyomok habfürdőt a vízbe és kicsit kevergetve azt, sikerül némi habot varázsolnom. Markomba veszek egy kisebb adagot, majd fújni kezdem, mire az száll mindenfelé, mivel lenyűgözöm a másik kicsit is. - Na, ti jöttök - emelek középre még egy adagot, tudván, hogy akkorát még úgysem tudnak fújni, hogy a másikra menjen. Hát… valójában, semekkorát. Azon kívül, hogy csupa nyál lett a kezem, sokminden nem történt.
- Melyik legyen? - emel ki pár könyvet a polcról, másik kezét végighúzva arcán.
- Hagyd, majd én - veszem el az egyiket a kezéből és kinyitva, leülök a szoba közepére a szőnyegre.
- Nem kell, én is tudok - foglal mellettem helyet és már nyúlna a tárgyért, de elhúzom.
- Nem, én mesélek! - parancsolok rá, mire már nem ellenkezik, csak fejét a vállamra döntve hallgatja felolvasásomat.
Jó fél órán keresztül mesélek, mire mindketten - hárman - elaludnak, s a kis helyiséget megtölti egyenletes szuszogásuk halk moraja. Ilyenkor annyira aranyosak! Vajon Chanyeol milyen volt kicsinek? Az ő rokonai, így lehet hasonló? Csak manó fülekkel. Ajj, imádom a manó füleit! Na, de… nem maradhatunk így, még vacsoráznunk is kell.
Óvatosan felébresztem, amit morogva fogad, majd megragadva kezét, felhúzom a földről és kivezetem a konyhába, ahol a székre ültetem. Melegítek két adagot a mai vacsiból és elé téve az egyiket, az ölébe huppanok, mire máris éberebb. Magam elé húzom a másikat és úgy helyezkedek, hogy jobb kezével ő is enni tudjon.
- Csak nem hiányzom? - puszil tarkómra két falat közt.
- De igen - fordulok el, hogy ne lássa, mennyire is zavarban vagyok. Még ennyi év után is ki tudja ezt váltani belőlem, ami azért nagy szó!
- Pedig ez még csak az első nap - motyogja teli szájjal.
- Tudom, de akkor iiiiis.
- Sajnálom, de nagyon fá-
- Ne aggódj, tudom, nem is kell. Nem várok semmit - ismerem be, hisz látom mennyire kimerült.
- Egy angyal vagy - nyom még egy puszit ugyanarra a helyre.
- Hm.
- Ha végeztél, zuhanyzunk, aztán alvás.
- Még csak fél kilenc - mosolyodom el. Leghamarabb hétköznap is éjfél körül keveredünk ágyba.
- Ez van - öleli át derekamat, mitől máris elmegy az étvágyam, de persze jó értelemben. Amúgy sem voltam túl éhes, ebédnél rendesen belakmároztam.
- Akkor, részemről mehetünk - mászok le. - Csak várj még egy pillanatot - lépek a hűtőhöz és tetejéről leveszek egy kis dobozt, melynek tartalmának egy részét a pult melletti tálba töltöm.
- Jajj, a macska - forgatja meg szemeit és vigyorogva előre megy.
- Kris az elsőszámú fiunk! - szólok még utána és vissza csempészve kajáját az előbbi helyére, utána sietek.
- Az hát - bújik hozzám, s figyelmetlenségemet kihasználva, lekapja rólam a pólómat.
- Aljas - húzom be a fürdőbe és magunkra csukom az ajtót.
- Azért ne zárd be, nem halljuk, ha felkelnek - nyitja ki résnyire, ezzel tökéletesen elvéve a kedvemet mindentől. Igaza van, de zavar, hogy a gyerekeket ennyire előrébb helyezi nálam. Azt hiszem, hozzá kell szoknom, hogy nekem bizony a harmadik hely jut. - Baek~
- Hagyd, nincs semmi - lépek el tőle és levetkőzve a kádba állok, hogy magamhoz véve a zuhanyfejet, beállítsam a vizet.
- Ma egész nap ilyen vagy - jegyzi meg, beszállva mögém.
- Lehet…
- De ne, mert nem szeretem - teszi állát a vállamra. - Majd én megcsinálom - veszi el tőlem a zuhanyt, én meg szótlanul tűröm, hogy bevizez mindkettőnket.
- Sajnálom - adom meg magam gondoskodó kezei hatására, mik épp a tusfürdőt dörgölik bőrömbe. Szembe fordulok vele és orromat csupasz mellkasába fúrom.
- Én is - puszil nedves tincseimbe. - Menni fog, csak még nagyon új ez nekünk - simogatja hátamat, s egy kis tisztálkodó szert nyomva tenyerembe, én is neki látok őt megfürdetni.
Végezve a mosakodással, erőtlenül dőlünk az ágyba, én kis híján ráfeküdve a párnámon sziesztázó Krisre.
- Hess - löki ki fejem alól a cicát, ki még pont keze után kap. - Nyamvadt dög - szitkozza állatomat, mire az morogva terül el mögöttem.
- Ő is szeret téged - kúszok ölelő karjai közé.
- Én is szeretném a sütőbe látni.
- Na! - pöckölöm orron és mosolyogva temetem arcomat a nyakába, tudva, ha együtt vagyunk, mindent meg tudunk oldani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése