Második rész

Szótlanul tűri, hogy az ágyra nyomjam, majd amint háta a puha matrachoz ér, kezei segítségével feljebb kúszik, s gyermeteg mosolya fokozatosan elégedett vigyorrá szélesedik. Hiába nem csinál egész nap mást, csak mosolyog, rengeteg érzelmet fel lehet bennük ismerni. Karakteres arcán folyamatosan más és más vonás ül, nem takarva előlem valódi gondolatait. Tény, hogy szeret beszélni, meg tulajdonképpen egész nap ordibál, mint valami rossz kölyök, aki fél egyedül a sötétben, de pont ezért vagyunk tökéletes pár. Én sem tudom lejjebb venni a hangerőt, csak míg ő a pillanat hevében magyaráz, nekem be nem áll a szám. Kivéve persze ha bármi értelmeset kéne mondani, mert akkor lefagyok.

- Mit szeretnél? - Kérdi buján, két karját maga mellé helyezve, amolyan incselkedő célzattal. Ajkait betámadva próbálom gyengíteni pajzsát és bár hagyja, hogy szájába férkőzzek, ő nem, hogy nem veszi át most az irányítást, de még nem is viszonozza. Szemöldökömet összevonva értetlenkedek és kicsit hátrébb hajolva méregetem őt. - Baek, ha kell valami, azt mond ki - neveti el magát, ezzel még inkább földbe tiporva önbizalmamat, ám ez most nem kifejezetten tud meghatni. Nem szalaszthatom el az esélyemet és olyannyira kívánom már, hogy lehetetlen lenne itt megálljt parancsolni vágyaimnak. Más stratégiára váltva, egy pillanatra felülök csípőjére, hogy megszabadulhassak pólómtól, mit egy hanyag mozdulattal száműzök a rideg padlóra, hogy utána teljes erőbedobással eshessek Chanyeol nyáltól csillogó, enyhén megtépázott párnáinak, egyik karommal a feje alá nyúlva, ujjaimat a tincseibe vezetve. Egyenetlen szuszogása folyton folyvást az orromnak csapódik, így juttatva tüdőmbe a világ legjobb illatát. Kapkodásom közepette többször sikerül hol a saját, hol párom ajkára harapnom, de nem teszi szóvá, csak tovább vigyorogva szórakozik magában esetlenségemen. Kimászva ébenfekete hajkoronájából, tenyeremet most hasára helyezem, mire megrezzen, azonban még mindig nem csinál semmit, így felfedező útra indulok, míg nyelvem már majdnem a torkában van. Ahogy telnek a percek, úgy leszek én is egyre kétségbeesettebb és bár tudom, hogy csak egy szavamba kerülne minden, makacs akaratom nem enged alább, pedig most lenne annak az ideje, hogy mindent kiadjak magamból. A kudarc kesernyés íze fokozatosan vesz erőt rajtam és hirtelen lepattanva róla, megszabadulok minden maradék ruhámtól, hogy végül teljesen meztelenül mászhassak vissza rá. Ágyékára ülök, mitől rögtön rájövök, hogy egyáltalán nem közömbös neki a műsorom, de ez nem túl nagy vigasz, így inkább kínzásában élem ki magam, minthogy esélye legyen megtörnie szilárd akaratomat. Hanyagul feljebb ereszkedek, hogy biztos rám látása legyen és jobb kezemet a halántékomra simítom, s onnan haladok át nyakamra, mellkasomra, majd egyre lejjebb. Szemében vad tűz szikrázik, tekintete minden mozdulatomra reagál és huncut félmosollyal engedi, hogy saját ujjaim fonódjanak férfiasságomra, onnan azonban tovább nem jutok. Talán mégsem olyan szilárd az akaratom, mert szinte felsírva dőlök rá, saját dacomból elszenvedett fájdalmamat érve, de ő esélyt sem ad szomorúságomra, rögtön feltámaszkodik és egy pillanat alatt gyűr maga alá. Kettőt pislogok és már hason találom magam, míg két hosszú kar a fejem mellett támaszkodik, a tulajdonosa meg lehajolva csókol tarkómra. - Hányszor mondtam már, hogy előttem nem kell semmit szégyellned? - Dorgál meg szelíden, azonban hangja a visszafojtott vágytól még mélyebb és rekedtesebb, mint általában. Túl vadító és szexi.

- Hányszor mondtam már, hogy nem szeretem ezt a játékot? - Vágok vissza, arcomat a paplannak nyomva, így még én is alig értettem, mit mondok, nem hogy még ő…

- Nem-e? - Távolodik el tőlem, mitől fedetlen hátamat megcsapja a hideg, a hiányérzetem olyan erővel tör rám, hogy érzem, nincs sok hátra, hisztérikus rohamba fogok kitörni, ha egy milliméternél messzebb kell tudnom magamtól. Többnyire nem vagyok ilyen, de most bárhogy is igyekszem reménykedni, csak az lebeg a szemem előtt, hogy talán most lehetek vele így utoljára és ez mindennél jobban aggaszt. Azonban amint egyik karja csípőm alá nyomul, hogy azt felrántsa, bennem reked a levegő. Hátam ívbe feszül és szinte fáj, de az istenért nem támaszkodnék fel. Sokszor én sem értem saját magamat, de tán’ ez így van rendjén.

- Chanyeol - sikítom, mikor megérzem síkos nyelvét farpofáim közt és olyan hirtelen pattanok négykézlábra, hogy kis híján beleszédülök. Felkuncogva jár fel s alá, ezzel heves zihálást kiváltva belőlem. Az előttem elhelyezkedő párnákért nyúlok és erőszakosan magam alá rántva őket, rájuk görbülök, így hozzájuk nyomva ágyékomat. - Chanyeol - nyögöm elfúló hangon és feje mozgásával egyenletesen előre lököm csípőmet, s engedem, hogy kő kemény hímtagom a puha anyagnak feszüljön. Olyan tempóba kezdek, minek tartása túl sok ideig nem kivitelezhető, de ez nem nagyon tud meghatni, az intenzív kéj érzete csak hajt előre, mígnem legnagyobb csalódottságomra Chanyeol abbahagyja. Felsője fejem mellettem landol és ujjai jobb csuklómra fonódnak, arrébb húzva kezemet, bár nem tudom, milyen szándékkal.

- Itt vagyok neked én - búgja fülembe és kihúzva alólam a párnákat, keze férfiasságomra simul. - Én kertelés nélkül elmondok bármit, akár a vágyaimról, akár az érzéseimről, akár a problémáimról van szó, te mégis zárkózott vagy előttem - suttogja fejem mellet, majd finoman fülemre mar, mitől csípőm automatikusan lök egyet forró tenyerébe.

- Ezt tényleg most kell megbeszélni? - Nyüszítem, vállam fölött felpillantva a még mindig derűs ábrázatú Chanra.

- Mikor, ha nem most? - Jegyzi meg vidáman, azonban nekem teljesen más értelmet nyer ez a mondat, mint neki.

- Igazad van - komorodom el és hirtelen még a kedvem is tovaszáll ettől az egésztől.

- Na, ne légy durci, mert különben… - Hosszasan elgondolkodik, közben elkezdve dolgozni hímtagomon, minek hatására csakhamar egy újabb nyögést csal ki belőlem. - Majd még kitalálom - puszil hátamra és visszafelé haladva, végigcsókolja gerincemet, fokozatosan felemelkedve rólam. Amint kiegyenesedik, halk cuppanást hallok, ami rosszat sejtet, s gyanúmat bebizonyítva, mutatóujja már feszül is bejáratomhoz. Befelé nyomulva, másik kezének tempóján gyorsít, szinte némán könyörögve, hogy ne fájjon nekem. Mindig nagyon óvatos és szörnyen vigyáz rám, akár egy becses kincsre, ami kifejezetten törékeny, de nekem most nem erre van szükségem. Nagyon nem. Fájjon, nem érdekel, csak érezni akarom. Lendülettel furakszom hátra, hogy rögtön elmerüljön bennem, mit hezitálásából ítélve nem nagyon tud mire vélni, de csak folytatja tovább tágításomat. Harmadik ujjánál már halk szűkölésem közepette markolom a takarót, de bármennyire is kellemetlen érzés, hátranyúlok, hogy kihúzzam magamból, rávezetve ezzel valódi vágyamra. Nem várat soká, majdhogynem azonnal megérzem nekem feszülő tagját. Szűk vagyok még így is, elakadó légzéséből ítélve talán fáj neki, nekem meg aztán főleg, de nem érdekel. Ezt is egy gyors lendítéssel lerendezem, amibe feljajdulok és mancsát leszedve már lassan égő hímtagomról, előrébb húzom, hogy kénytelen legyen rám ereszkedni.

- Gyorsan és erősen - szűröm fogaim közt, vigyázva, nehogy kicsússzon bármi olyan, aminek nem kellene.

- De Baek-

- Érezni akarlak - vágok közbe szentbeszédének, mert tudom jól, hogy nem szeretné, pedig azt ő is jobban élvezi, ha elengedheti magát. - Nagyon…

- Nem tudom

- De tudod! - Hangom ellenmondást nem tűrő, mégsem ez az, ami ráveszi, hogy teljesítse vágyamat. Nem én irányítok, ha akarja, semmi beleszólásom…

Szörnyen melegem lesz, ahogy testem minden izomzata minduntalan összerándul az első lökéseket követően, azonban szerencsére sikerül hamar megszoknom. Csutakos tincseim homlokomra ragadnak és egyre csak homorítok, hogy a lehető legjobban hozzám férjen.

- Szeretlek - nyögi fülembe, így ha nem lettem volna már így is száz százalékosan felizgulva, most százhúsz százalékon vagyok! Annyira kívánom, annyira szükségem van rá, hogy még így sem elég nekem! Soha nem is lenne elég belőle!

- Én is téh… thégedh! - Sipítom élesen, minden bizonnyal felzavarva az összes közvetlen szomszédunkat, de nem érdekel, szégyentelenül tudatom mindenkivel, hogy jelenleg nincs boldogabb ember nálam a Földön! - Chanyeol!

- Itt vagyok - puszil vállamra, hevesen lihegve, ahogy a megerőltetett mozgástól egyre csak fárad, számomra azonban ez a legjobb hang a világon.

- Erősebben! - Nem kell kétszer szólnom, felegyenesedik és derekamra markolva húzódik majdhogynem teljesen ki, hogy lendületesen merülhessen el bennem újra és újra, egyre hangosabban kiadva élvezetét. - Chanyheol - döntöm le fejemet a matracra nyomva és markolom a párnát. - Chanyeolh!

Életemben nem éltem át még ennyire intenzív és erőteljes érzést, mégsem ezt mondanám a legjobb szeretkezésünknek, mert bárhogy próbálok, nem tudok teljesen megfeledkezni bűnöm terhéről, amit még mindig nem én követtem el. Most viszont félre kell tennem, ha mást nem, szilárd akarattal, hogy csak és kizárólag minden figyelmemet a minket minduntalan a kielégültség felé hajtó páromnak szenteljem.

- Baekhyun - szegi fel állát, minek hatására tökéletesen kivehető nyakán kitüremkedő ütőere, mit ha kicsit kényelmetlen helyzetből is, de kényszeredetten figyelek.

Egymás nevével ajkainkon élvezünk el, csak én az időközben rám fonódott zsebkendőbe, ő pedig a hátamra. Mindig kifejezetten figyel a higiéniára, még helyettem is, mert tudja, ezek után én sosem vagyok képes kitámolyogni, lezuhanyozni, ágyat húzni és a többi. Míg tisztogat engem, én zihálva próbálom visszanyerni öntudatomat, s amint végez, hátamra vetődve húzom lábaim közé.

- Még…

- Komolyan mondod? -Mmér végig, száját megnyalva, vágytól ködös tekintettel, közben hitetlen mosollyal ékeskedve kifejezésén. Lehet, hogy máskor egy menet után is van mire nyavalyognom, de jelenleg ez még nem volt nekem elég!

- Még - meresztek kiskutya szemeket, mire két vádlimat elkapva, lábaimat a vállára helyezi és úgy hatol belém. Ideje sem volt lelankadni, ám csak magamban érzem igazán, ahogy teljes alakot ölt. Szinte ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Jobb szeretem így, mert láthatom az arcát, verejtéktől gyöngyös testét és gyönyörűséges íriszeit. Hosszú, nyurga alakja megbabonáz, a sok látványtól azt sem tudom, hova nézzek, egyszerűen csak meredek rá, éhezve, megigézve.

A második menetet még egy harmadik is követi, szintén ugyanebben a pózban, mert úgy tűnik, hogy mindkettőnknek megfelel. Nekem legalábbis biztosan. Életemben nem volt még ennyiszer egymás után orgazmusom és szörnyen remélem, hogy a nap végeztével is lehet ebben még részem, nem egyszer, nem is kétszer, hanem akár milliószor és nem mással, mint Park Chanyeollal!

- Kivettem egy napot, hogy el tudjalak kísérni - simítja hatalmas, forró tenyerét arcomra, miközben mellettem fekve, egy széles, boldog mosoly jelenik meg ajkain. Aish, Chanyeol, miért mosolyogsz mindig? Ebben most semmi vidám nincsen! Hogy tudsz állandóan hinni és bízni? És nekem ez miért nem megy?!

- Köszönöm.

- Ne köszönd, ez természetes. Sosem foglak cserben hagyni - Miért? Istenem, úgy fáj! Valaki szabadítson meg ettől az érzéstől, mert esküszöm, nem bírom már sokáig! - Jaj, Baek ne, kérlek, ne sírj - töröl le hüvelyk ujjával egy útnak induló könnycseppet, ám hiába, záporként követi a többi. - Kicsim, nézz rám, figyelj, itt vagyok - fog közre és “kényszerít”, hogy ráemeljem ködös tekintetem. - És mindig itt is leszek neked. Letudjuk ezt a vackot, rájönnek, hogy ártatlan vagy, aztán hazajövünk és megfőzöm neked a kedvencedet, rendben? - Alakul mosolya inkább reménykedőbe, mint boldogba. Erre most mit mondjak? Nem is lehet semmit, így csak bólogatok, mire szorosan magához ölel, én meg arcomat szinte lángoló nyakába fúrom. Talán lázam is van ettől a sok feszengéstől már. - Mesélek neked, míg el nem alszol - nyom csókot tincseimbe, ütemesen ringatva engem. Érzi a helyzet súlyát, mégsem kérdez. Tudja, hogy eleve rossz alvó vagyok, így meg szinte esélytelen lenne nekem pihenni is, így minden tőle telhetőt megtesz. - Egyszer volt, hol nem volt… - Kezd bele halkan a vak sötétbe intézve szavait. - …volt egy magas, nyurga és esetlen, Yodának csúfolt fiú. Egy nagyon fontos nap vette kezdetét számára azzal, hogy beléphetett az egyetem kapuján, és még közelebb juthatott az álmához, miszerint egyszer pedagógus szeretne lenni és gyerekekkel foglalkozni. Legalábbis akkor még ezt hitte, de később rájött, hogy az a bizonyos nap nem ettől lett igazán fontos. Már az első percben gúnyolni kezdték vékony alakja, kiemelkedő magassága és enyhén hegyes fülei miatt, minek köszönhetően kis híján sírva szaladt haza - mereng el a múlton, néha-néha felkuncogva. - A fiú mosdóban ülve nyalogatta sebeit, mikor belépett egy ismerős alak, valamelyik aznapi előadásról. Az alacsony, kedves természetű srác odasétált a pityergő szerencsétlenséghez, leült mellé és nem kért, vagy mondott semmi mást, csak, hogy mosolyogjon. Ekkor a Yoda azt hitte, bolond a kicsi és csak a hülyéjét járatja vele ő is, azonban idővel kiderült, hogy ez egyáltalán nem így történt. Onnantól kezdve mindig ott volt mellette és vigyázta mosolyát, hogy többé ne kelljen sírni látnia, mi még a mai napig kitart. Talán ennek is köszönhető, hogy Yoda barátunk beleszeretett a néha kissé zsémbes, és hisztis fiúba, de szíve mélyén tudja, hogy ez volt élete legjobb döntése...

Másnap Chanyeol ébresztett, jóval indulás előtt, hogy legyen időnk beérni tizenegyre. Együtt lezuhanyoztunk, segítettünk kiválasztani ruhát a másiknak és kézen fogva indultunk el. Többször próbálkozott már vele, hogy utcán így közlekedjünk, de sosem engedtem, ám most nem tudok neki ellenállni. Szándékosan nem taxival megyünk, pedig mindkettőnknek olyan jó a tájékozódási képessége, mint egy döglött halnak, de igazából mindegy, max kérdezősködünk. A szúrós pillantások és gúnyos megjegyzések most sem maradhattak el, de nem tudtam és nem is akartam rájuk figyelni. Talán tényleg ez az utolsó lehetőségem, hogy vele legyek? Ugye nem…?

A hatalmas, fényűző és már gusztustalanul csicsás épületbe érve felvezényelnek minket a harmadik emeletre, ott viszont el kell válnunk. Minseok hyung már várt rám, Chanyeolnak meg máshol van a bejárata.

- Várni fogok rád - fordít magával szembe és mindkét kezünkön összefűzi ujjainkat. Nem érdekli, hogy van itt más is, vagy hogy be van kamerázva az egész épület, finoman előre hajol és ajkait az enyémekre nyomja, mire azonnal reagálva, rögtön a szájába nyomulok. Hűvös nyála émelyítően keveredik az enyémmel, átfagyott, enyhén borostás arca szúrja a szám, de jelenleg ez a legnagyobb örömöm. Óvatosnak indult csókunkból erőteljes és szenvedélyes lett, levetkőztetve érzéseinket egymás előtt. Fél, remeg és kapkod, mégis mindent megtesz, hogy ne vegyem észre, és inkább az én nyugtatásommal foglalatoskodik, mintsem saját magával.

- Mindennél jobban szeretlek - pihegem elválva, és homlokom az övének döntve, mélyen sötétbarna íriszeibe nézek. Istenem, ez a szempár! Annyira tiszta és őszinte, hogy szinte belefulladok. Szó szerint, levegőt is elfelejtek venni ilyenkor néha.

- Én is téged - hint még puszit orrom hegyére, s elengedve engem, olyan nemességgel hagyja el a folyosót, mintha valami herceg lenne. Az én hercegem.

- Készen állsz? - Zökkent ki kezdetleges rosszkedvemből hyung és mellém állva, apró tenyerét a hátamra tapasztja.

- Azt hiszem - hajtom le a fejem, minden reményemet fokozatosan magam mögött hagyva.

Még be sem lépünk, de már megint bilincsek csillognak vékonyka csuklómon. Minseok hyung a türelmemet kéri, s végig mellettem marad. Ahogy befelé menetelünk a hatalmas tárgyaló terembe, az emberek dühödt és felbőszült hörgése kíséri minden lépésemet. Anyák, apák, testvérek, nagyszülők, ismerősök, érintettek. Emberek, akik most mind a véremre szomjaznak, holott semmit sem követtem el.

Egy kétszemélyes asztal mögé állítanak, de a fejem már annyira zúg, hogy alig észlelek bármit is, ami körülöttem folyik. Nem merek hátranézni, pedig most nagy szükségem lenne Chanyeol bátorítására, mert mentem elásom magam. A bíró folyamatosan beszél, de én nem tudom kivenni szavai jelentését, csupán az idősödő férfi szájának mozgásából tudom, hogy mond valamit.

Csend, leülés, vádak ismertetése, törvénykönyv ismertetése, rengeteg fogalom, miket még életemben nem hallottam. Moraj, dühödt fújolás, türelmetlen láb toporgás. Túl gyorsan telnek a percek, időm sincs gondolkodni. Minseok hyung beszél. Szó van az elmeállapotomról. Valaki hátulról közbeszól, de a bíró leinti.

- Baekhyun - bök meg könyökével, mire megrázva a fejem, ijedten meredek rá. - Válaszolj.

- Mire? - Suttogom kétségbeesetten.

- Elismered-e, hogy te voltál az elkövető…

- Igen, elismerem! - Szólalok meg hangosan és határozottan, mire a teremben egyszerre lesz hangzavar. Na, most már Chanyeol miatt sem merek hátranézni. Nagyon remélem, hogy hyung tisztázni fog, mert nem bírnám ki, ha Chanyeol is elítélne. Nem hiszi el, ugye? Ismer engem, tudja, hogy én sosem lennék rá képes!

Végül tényleg megkaptam a halál büntetést, mint amire számítottunk is, bár így nem ért nagy meglepetés. Még mindig van esély, hogy kijutok. Minseok hyung mindent megtett, hogy enyhítsék, de végül ezt kaptam, el kell fogadni.

Míg kifelé vezettek, teljesen magam maradtam, egy csapat idegennel körbevéve. Erőszakosan rángatták mindkét karomat, míg az ember tömeg egyre sűrűsödött előttem. Mindenki kérdésekkel bombázott. Szülők, riporterek, számomra rengeteg idegen, akik fenyegetést jelentenének, ha nem épp a kivégzésem ígérete lógna a levegőben.

Minél inkább takarva arcomat szaporázom lépteim, míg nem egy kocsiba nem találom magam. Újabb utazás…

Egy másik épületbe érve, hamar leesik, hogy hova is hoztak. Nem kell sokat agyalnom rajta, elvégre a rengeteg őr és rács egy dolgot jelentenek. Most tuti bőgnék, ha lenne még könnyem, vagy bármi érzelmem, ami nem oda vezet, hogy ez nekem sok. Szó szerint, túl sok, hamarosan bekattanok! A gúnyos megjegyzések és erőszakos bánásmód mit sem segít abban, hogy magamhoz térjek végre. Gyilkos lettem és én mocskoltam be a saját nevemet.

Mindenemet elkobozták és kaptam egy csinos kis narancssárga szettet, amire köteles voltam átöltözni.

Az egyetlen szerencsém, hogy mivel annyira veszélyes vagyok, egyedüli zárkát kaptam, tehát ez az egész kis lyuk, ahol nem fér el más, csak egy ágy szerű, kemény valami, meg egy íróasztal, mind az enyém. Nyílik a zár, leveszi a bilincset, belöknek és rám csukják a vas ajtót.

Se rés, se ablak, se szórakozás. Vezekelnem kellene? Arra kárhoztattak, hogy itt megbánjak mindent? Legalább egy könyvet hozzám vághatnának! Tiszta középkor ez az egész. Elfeküdve az ágyszerű izén, ujjaimat összekulcsolom a fejem alatt és csak meredek felfelé. Nem telik sok időbe, mire megpillantok pont magam fölött, a sarokba egy méretes nyolc lábú rabot, aki talán épp engem figyel és lehet tök ideges, hogy mit keresek itt. Hát haver, én is… Minden harmadik imám azért szól, hogy ne essen a pók a fejemre és egy centivel se jöjjön közelebb - ám amint megmozdul, előveszem nőket kenterbe vágó sikolyomat -, s az összes többi azért, hogy Chanyeollal minden rendben legyen és újra láthassam. Itt egy óra is szörnyen sok, hogy fogok kibírni négy hetet? Vagyok akkora mázlista, hogy az ebédet is ezen a szent helyen tölthetem, bár jobban szemügyre véve az ajtó alján lévő kis résen becsúsztatott tálcát, a rajta lévő tányért és annak tartalmát, azt hiszem egy életre elment az étvágyam. Minden fényemet egy kis lámpa nyújtja, ami a plafonról lóg, ráadásul annak a kapcsolója nincs is a szobában. Mintha gyerek lennék.

Éveknek tűnő órák múlva nyílik az ajtó, s lomhán felülve, bizalmatlanul méregetem a két belépő férfit, kik nem restek kevésbé hivalkodó helyen tartani pisztolyukat.

- Az ügyvédje beszélni kíván önnel - közli hűvösen. Azt hittem itt a szemét is többet ér nálam, ennek ellenére egész illedelmesre sikeredett ez a mondat. - Álljon ide és a kezeit emelje fel maga elé - Mivel Minseok hyungrol van szó, rögtön tettem is, amit kértek és egy szó nélkül tűrtem, hogy ezúttal ne csak a csuklóimat, de még a két bokámat is bilincsbe vágják, mik egy rövid lánccal össze kötve biztosították lassú és esetlen járásomat. A karomon lévőből egy pórázra hasonlító madzaggal rángat előre a zömökebb, s visszavonom az előbbi állításom. Nem gyerek, hanem kutya vagyok. Így belegondolva, ez teljesen logikus is. Megszabják mikor ehetek, mikor láthatok, de még azt sem tartom kizártnak, hogy a levegőt is meg tudnák vonni előlem. Mondjuk pont azt tervezik.

Egy rács előtt megállunk, majd egy átlagos, kis, fehér ajtón benyit, mely egy szobát takar, amit szintén egy rács választ ketté, középen egy asztallal. Jobban mondva egy elfelezett asztallal, mi mindkét oldalra ér egy-egy székkel.

- Hyung! - Örülök, meglátva szeretett hyungomat a helyiség másik oldalán. A pórázt leveszik rólam és az egyik őr megáll az ajtóba, a másik pedig a szék mögött. Helyet foglalok és pásztázni kezdem társam arcát, de látszólag ő sokkal kevésbé boldog, hogy láthat. - Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok - szusszanok fel, jókedvemet meg mintha elfújták volna.

- Baekhyun, nem jó hírrel jöttem - szólal meg búsan, mire szívem kihagy egy ütemet.

- Mi van Chanyeollal? - Kerekednek el szemeim, összekötött kezeimet felhelyezve az asztallapra.

- Jellemző - jelenik meg egy halvány mosoly szája szegletében. Minseok hyung alapjáraton egy vidám és önfeledt embernek tűnik, de csak most látom igazán, hogy ki ő és miken kell átmennie nap mint nap. - Magad miatt kellene aggódnod, de ha már szóba került, Chanyeol jól van, illetve fizikailag semmi baja. Mondjuk tökre nem kíváncsi most ránk, bezárkózott és nem enged be, de a telefont azért felveszi. Nagy vonalakban elmagyaráztam neki a helyzetet, hogy megnyugtassam, de semmi konkrétat nem mondtam.

- Nem utál engem? - Kérdem félve.

- Dehogy is! Miért utálna, te lüke? Csak az ő biztonsága érdekébe nem mondtam semmi olyat, mert ismerem annyira, hogy tudjam, rögtön kiverné a cirkuszt és abból ő is bajba kerülhetne. Nehéz lenne kettőtökkel pereskedni egyszerre - kuncog fel saját, viccesnek vélt poénján, nekem azonban annyira már nem fekszik a dolog, mint neki. Tudom, hogy az őrök miatt nem beszél az ügyről, de így sem nagyon nyugtat meg.

- Akkor miért jöttél?

- Hogy tudassam, megszületett a beteljesítés napja - süti le tekintetét.

- Máris? Hát az szuper, mert így tudom húzkodni a csinos cellám tégla falain a napok száma alapján a rubrikákat - húzom el a számat, ténylegesen elképzelve magam előtt a jelenetet.

- Szerintem ennyiért felesleges erőltetned magad… - jegyzi meg halkan. Jó, ezek szerint nagyobb szarban vagyok, mint hittem.

- Az egy is több, mint a semmi - most rajtam van a sor, hogy felnevessek a hihetetlen poénos megszólalásomon, mire ő csak még inkább meggörnyed. - Oké hyung, kezdesz megijeszteni. Mikor lesz?

- Most pénteken…

- Hogy mi?! - Pattanok fel, mire a két őr rögtön mozdul, így jobbnak látom szépen, csendben visszaülni.

- Baekhyun, szörnyen sajnálom, de én sem értem, mi folyik itt. Ennek egyáltalán nem így kellene mennie! - Emeli végre rám tekintetét, melyben olyan harag csillog, mivel még életemben nem találkoztam. - Hidd el, én minden tőlem telhetőt megteszek, de három nap. Három nap alatt nem biztos, hogy csodát tudnék művelni…

Várjunk, valahol megint lemaradtam. Péntek este boldogan néztem, ahogy párom épp vacsorát főz nekünk, mikor kopogtak. Ő nyitott ajtót, engem kerestek. A rendőrség volt. Egy szó nélkül bevittek, ahol emberölés vádjával gyanúsítottak. Majd elengedtek. Hazafelé rám támadt egy csapat férfi, hogy ők ölték meg azokat, akik miatt bevittek, de vállaljam magamra, máskülönben Chanyeollal is végeznek. Alig négy nap alatt meglett a tárgyalás, ahol fel is vállaltam a tettet és most itt vagyok azzal, hogy az életem csupán már csak HÁROM ROHADT NAP!

- Értem - hümmögök, a távolba révedve.

- Mellesleg, hívott anyukád.

- Ó, de jó - mormogom cinikusan, mert más sem hiányzott még. - És mit akart, valamint miért pont téged?

- Chanyeolt is hívta, de ő nem vette fel. Látta a tévében, hogy velem vagy, ezért engem. Ügyvédi titoktartásom végett nem mondhattam semmit.

- Jobb is…

- Baekhyun, ne zárkózz el. Még élsz, nem? De. Tehát még van remény is! Higgy bennünk, ki foglak hozni innen! - Mondja olyan meggyőződéssel, hogy nehezemre esne nem bízni benne.

- Lejárt az idő! - Szólal meg a mögöttem álló őr, mire felállok és mélyen meghajolok barátom felé.

- Köszönöm hyung

- Kitartást - int nekem és még előttem távozik a teremből.

Most, hogy megtudtam, az életem alig három napig tart még, az órák vészesen gyorsan kezdtek telni. Az első éjszakám hihetetlen rosszul telt. Egyedül onnan tudtam, hogy este van, mert lenyomták a villanyomat. Csak forgolódtam és Istenhez fohászkodtam kegyelemért. Sosem voltam vallásos, de esküszöm, ha innen kijutok, az első utam egy templomba fog vezetni!

Annyira megfeledkeztem a sok aggódásban magamról és a világról, hogy még Raviolival is összebarátkoztam. Ja, igen, Ravioli a pók és egy kicsit éhes voltam, mert az az egy darab felvágottas zsemle nem igazán nyújtott vigaszt a gyomromnak, amit vacsorára adtak.

Napi két sétáltatás volt előírva nekem, amit kettő őr felügyelt, míg én mehettem egy kört az intézmény hatalmas udvarán. Jó, több mint a semmi, de ez akkor is, mi már?! Nem vagyok kutya, hogy megkötözve kivigyenek! Mosdóba is őrök kísértek, valamint mosakodni is.

Nincs egy képem sem róla itt bent, de nem is kell, mert emlékeim közt még tisztán él Ő maga. Folyton arcán játszó mosolya, megtörhetetlen, magabiztos testtartása, nyúlánk, mégis izmos alakja, enyhén elálló, ritka édes fülei és gyönyörű szemei. Ahogy éjszakákon át ölelkezve aludtunk. Hiányzik az érintése, csak rá vágyom, de tudom, ha türelmes vagyok, újra meg fogom kapni. Olyan nincs, hogy nem. Ha másért nem is, azért, mert Chanyeol túl jó ember, nem érdemli ezt. Teljesen összetörne, ha engem elveszítene. Ha én meghalok, nekem már mindegy lesz, de félek, nagyon rossz dolgot tenne. Ereje teljében lévő, okos fiú, csak hinni tudok benne, hogy nem csinál butaságot.

Hogy mit érzek pontosan? Elveszettséget, bánatot, félelmet, tehetetlenséget, dühöt és mindent, amire csak rá lehet aggatni a rossz jelzőt. Túl sok dolog egyszerre, hogy fel tudjam fogni és már nem is nagyon próbálkozok vele. Az elmémet mintha egy ködfátyol tartaná fogva, mi nem hagy értelmesen gondolkodni, nem mintha idebent szükségem lenne rá. Az egyetlen, az én lételemem, akiért ha kellene, a csillagokat is lehoznám, tudtom szerint biztonságban van, nekem meg csak várnom kell, ami meg ugye nem túl nagy kérés, így nem aggódom. Nem akarok aggódni. Túl sok ez már nekem, hogy még több elférjen bennem, ezért csak elfogadom a létet, míg magaménak tudhatom.

Az idő múlásával a reményem is halványulni látszik, de teljesen péntek délben, a kivégzésem előtt három órával sem szűnik meg. Csak arra várok, hogy nyíljon az ajtó és kivezessenek, mondván, megvan a tettes, s én hazamehetek. Tudom, hogy így lesz, hisz’ esély sincs másra! Raviolival szemezve - haha, már humorom is lett -, dúdolok valamit, amiről Chan jut eszembe. Régebben, mikor még iskolába jártunk, sokat gitározott és énekelt nekem, amit valami hihetetlen mód imádtam. Nem tudom miért, de engem mindig meghat, ha valaki nekem énekel. Nos, ez volt az a dallam, amit mindig játszott mellé. A szöveget sajnos nem tudom, mert az angol nem az erősségem, de ez így is nagy támasz nekem.

- Byun, idő van - kattan a zár és három, eddig még nem látott őr lép be. Nem, nem nem! Még nincs idő! - Állj fel! - Markol mellkasomon az anyagra és ránt talpra, hogy hátrarántva kezeimet, megbilincselhessen, míg egy másik a lábaimmal bajlódik. - Mi az utolsó kívánságod, kölyök? - Vezet ki, a vállamat rángatva, a nálam jócskán magasabb és kigyúrtabb csávó.

- Hogy rohadj meg - motyogom orrom alatt az első épp összeállt mondatot, ami eszembe jut.

- Tessék? - Érkezik ökle a gyomromba, mire meggörnyedve adom ki magamból tegnapi vacsorámat. Fogaimat összepréselve sziszegek fájdalmasan, s bekönnyesedett szemmel egyenesedek fel, hogy tartani tudjam az iramot. Már rég elmúlt ebéd idő, de még reggelit sem kaptam. Miért? Nem mintha jobb lett volna most azt kihányni.

Mivel eddig is eléggé fájt a hasam, ez nem dobott a dolgon. Fokozatosan áthaladva egyre több rácson és folyosón, minden teljesen ugyanolyan. Keskeny utak, citromsárga, alacsony falak, bézs linóleum padló. A különböző pontokon elhelyezett őrök olyan ridegséget tanúsítottak, mit tuti megirigyelt volna egykori matematika professzorom. Sosem voltam egy komoly figura, főleg nem, mikor stresszelek. Nem gondolhatok semmi rosszra, hisz még élek, nem? Tehát még van remény!

- Mozogj már! - Rúg valaki hátulról hajlatomba, mire egy pillanatra megrogyok, de gyorsan összeszedve magam, szaporábbra veszem lépteimet.

Most, hogy a félelmem egyre nagyobb értékeket súrol, minden a szemem előtt van, mi valaha igazán boldoggá tett. A legrosszabbkor.

Tisztán emlékszem a Chanyeollal való megismerkedésemre. Őszintén bevallva, szánalmasnak találtam azokkal a nagy fülekkel és lekonyuló ajkakkal, mik egy megsebzett kutyára emlékeztettek. Talán a kíváncsi természetem miatt, vagy már akkor is érdekelt, de muszáj volt megismernem, belekotnyeleskednem az életébe és megtudnom, hogy mi törhetett meg ennyire egy ilyen szilárd embert. Komolyan, nála még sosem láttam erősebb férfit, de ott és akkor, minden volt, csak magabiztos nem. Engem nem kifejezetten érdekeltek sosem az emberek és a gondjaik. Mindenkinek van elég, természetesen nekem is. Abban az időben meg volt főleg, a családom miatt… De megtettem. Közel sem volt olyan nehéz a bizalmába férkőznöm, mint azt elsőre hittem és ahogy teltek mellette a napok, hetek, hónapok, már nem is terveztem visszalépni.

Én kerestem őt, de ő lépett először. Az első csók egyben rettentően ijesztő és izgató volt. Engem olyan közegben neveltek fel, hol a homoszexualitást inkább gondolták bűnnek, mintsem elfogadható dolgoknak, így én is így voltam vele, míg nem találkoztam Chanyeollal. Nem mondanám szerelemnek első látásra, mert sokáig kerülgettük a forró kását, de érezhető volt már köztünk a dolog.

Akkoriban nem mosolygott. Majd igen és egyre többet, de nem volt annyira igazi és gyönyörű, mint a mostani. A világ legboldogabb embere vagyok, hogy nekem adatott meg ennek a mindennapos látványa, mert tény, ennél csodálatosabb máig nem létezik.

Az utolsó ajtó, ami a folyosó végén volt, egy sima, nagy, fehér elválasztó. Előre kinyitják és beengedve engem, szembesülhetek a végzetemmel.

Egy kis, keresztbe hosszúkás tér, velem szembe jó három méterrel egy üveg fal, minek túloldaláról megannyi szempár telepedik meg rajtam. Tekintetemmel csak őt keresem, figyelmen kívül hagyva rengeteg kárörvendően mustráló alakot, mire meg is találom a székekkel berendezett terem jobb szélén. Chanyeol ott ül és vörös szemekkel, könnyáztatta arccal engem néz. Közvetlen mellette Minseok és Luhan foglalnak helyett, s itt ki is fújt az én ismertségi köröm. Mivel ők tudnak az ügyről, mást nem vontak bele, az meg főleg jó, hogy a szüleim nincsenek itt. Hol a remény? Hol van bármi is, amibe kapaszkodhatnék? Innen már késő, felesleges tiltakozni.

Fiatalabb koromban ritka béna teremtés voltam. Ha bármi a kezembe került, az biztos fájdalommal végződött, ha nem is nekem, valaki számára tuti. Oké, még csak az sem kellett, hogy megfogjak egy dolgot, a saját végtagjaim, amik egyébként hozzám vannak nőve, tökéletesen ártalmasok voltak. Chanyeol mégis szeretett… Bevertem az orrom, a homlokomon púp ékeskedett, a jobb lábamra vagy három napig nem tudtam ráállni, de ő így is tökéletesnek talált engem, mit sosem volt rest közölni velem. Akkor állandóan hárítottam, mert cikinek éreztem a helyzetet, de most mit meg nem adnék, csak hogy újra kinevethessen engem! Ugye, még lesz rá alkalmam?

Oldalra vezetnek, leveszik bilincseimet és lenyomnak az ottani orvosi féle ágyba, mit én engedelmesen hagyok. Több karabinert áthúzva felettem, mellkasomat, karjaimat, ágyékomat és lábaimat a bútorhoz kötözik, olyan szorosan meghúzva, hogy az szinte már fáj. Egy maszkos alak mellém lép és egy gumit csomóz a karomra, hogy aztán egy csőhöz kötött tűt szúrhasson kidudorodó erembe.

Nagy a moraj, megint. Sokan nevetgélnek, pusmognak, vagy épp kifejezéstelen arccal merednek rám. Egy értelmes szót sem tudok kivenni, az orvosok magyarázatai meg gyógyszerekből állnak, így az lényegtelen.

Oldalra döntve fejemet, tekintetem találkozik kedvesemével, s rögtön felvillan minden, ami köztünk volt valaha. Az első éjszakánk, az utolsó csókunk. Egyszer még egy “esküvőt” is eljátszottunk, ahol örök hűséget fogadtunk egymásnak, meg minden, amit ilyenkor szokás. Akkor halálosan komolyan gondoltuk, de most tök poénos az egész. Ha nem vették volna el, az akkor kapott gyűrűm, még most is itt virítana az ujjamon, ahogy neki is az övén van jelenleg. Sír, nekem mégsem megy. Vicces, de megkönnyebbültem, hiszen neki semmi baja, én meg elvégeztem, amit tőlem vártak. Egy hét. Egy hetet kaptam. Ügyesen kijátszottak mindent, hogy még véletlen se kerülhessem el.

A gépek hangos csattanására összerezdülök, de egy pillanatra sem fordulok el. Szemem sarkából látom, hogy a hozzám kötött cső megfeszül és valami piszkos fehér anyag suhan át rajta.

Testem fokozatosan gyengül, s mintha valaki azt mondta volna, ez csak altató, ezután jön a valamilyen nevű anyag, így talán nincs okom aggódni, hogy fájni fog. Pontosan érzem, ahogy a hűvös folyadék kezembe áramlik, s megtölti ereimet. Pilláim elnehezednek, utolsó erőmből még oldalra fordítom a fejemet, s tekintetem találkozik az övével. Szeme csillog, megtört, de nem ereszt.

Chanyeol. Chanyeol, kérlek ne nézz így rám. Ígérd meg nekem, hogy boldog életet fogsz élni. Nem kérem, hogy elfelejts, hisz az lehetetlen, csupán, vedd tudomásul, hogy én nem vagyok többé és eszerint élj. Keress jobb srácot, mint aki én valaha is lenni tudtam volna, vagy alapíts családot. Nekem mindegy, csak találd meg a boldogságodat. Én fentről fogok vigyázni rád és óvom minden lépted, nehogy hülyeséget csinálj. A múltam, a jelenem és az örökkém vagy!

Chanyeol, mondd, haragszol most rám? Hibáztam volna? Én esküszöm, csak miattad tettem, hogy ne keljen szenvedned… De abba bele sem gondoltam, hogy ezáltal is azt érem el. Nem baj. Még mindig jobb, mintha nem élnél. Hidd el Chanyeol, nekem mindenkinél többet érsz és ha újrakezdhetném, ugyanezt az utat járnám végig.

Látásom ködösül, légzésem lassul. Utolsó erőmmel még útnak engedek egy könnycseppet, s míg kapaszkodni bírok tudatomba, csakis szerelmem fájdalomtól ráncos arcát figyelem, míg a két hyung őt simogatva és hozzá beszélve próbálják nyugtatni, az övéhez hasonló kifejezésekkel ábrázatukon.

Vannak dolgok, miket még sosem tudtam elmondani neked. Dolgok, melyekhez nem volt bátorságom és addig vártam, míg minden lehetőségem tova nem szállt.

Akkor is tetszett neked minden, amit csinálok, mikor az egészet elrontottam.

Meg akarom őrizni a mosolyod. Chanyeol, kérlek, mindig maradj ilyen. Ne változz meg, csak élj, mintha mi sem történt volna.

Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked és hogy ezt végig kell nézned, de betartottad az ígéreted. A halálomig velem maradtál…