Baekhyun
Ugyan bele telik némi időbe, hogy felfogjam mi is történik körülöttem valójában, azonban biztosra még percek elteltével sem tudok menni. Szörnyen fáj a fenekem és hátul a fejem, ez mégsem ad elég magyarázatot arra, hogy miért bámul engem egy idegen alak fölém görnyedve, de ami méginkább aggaszt… mi van a markában? Bár ő türelmesen vár, talán még kérdezett is valamit, de én nem tudom levenni tekintetem a tenyere felől fénylő kis tűzgolyó szerű valamiről. Az ujjai ki vannak feszítve, így biztosan nem tart semmit a kezében, mi még inkább fokozza félelmemet vele kapcsolatban. A felém áradó fény miatt egyáltalán nem látom az arcát, ám a sötétben kirajzolódó boxere, valamint eléggé férfias lábai elárulják a nemét. Magam mellett megtámaszkodva húzódom hátrébb és egyszerre ülök fel, mire ő reagálva kissé arrébb áll, ezzel egy egészen aprót megnyugtatva engem, azonban nem telik bele sokba, hogy további aggasztó dolgokat véljek felfedezni, kezdve azzal, hogy a padlónak se a mintája, se a színe nem hasonlít a házunkban egyik helyiség talajára sem. Néhányat krákogva keresem hangom, ezzel megtörve a már jóideje tartó csendet, s végül halkan megszólalok.
- Hol vagyok? - ejtem ki bizonytalanul az első szavakat, mik eszembe jutnak.
- A házamban - feleli egy állatian mély hang, mire még inkább félni kezdek. Minden jel arra utal, hogy ő nem akar itt és most kicsinálni, de még bármi megtörténhet, nem de? Ráadásul, mi az, hogy a házában? Mégis mit keresnék én egy idegem ember házában?!
- Hogy kerültem ide? - erőltetek némi bátorságot magamra.
- Nem tudod…? - hökken meg kissé, én pedig a fejemet megrázva tudatom nemleges válaszomat. - Ez érdekes - hümmög, én viszont még mindig nem tudom elszakítani tekintetemet a tenyeréről.
- Ég a kezed… - mutatok az említett részre, bár akárhogy próbálom elhitetni magammal, kizárt, hogy ne vette volna észre, sőt… de miért nem sérti meg?! Ha ez így megy tovább, nagyon ki fogok akadni.
- Netán félsz a tűztől? - emeli egy egészen kicsit közelebb hozzám, mire hátra hőkölök. - Jó, nyugi, nem bántalak - nevet fel kissé, mégis kiérződik belőle fáradtsága. Így jobban bele gondolva, teljes a sötétség, pedig még bőven délután takarítottam. És amúgy valamilyen szinten biztos vagyok benne, hogy mindenki fél a tűztől, ő mégis játékot űz belőle!
- Kicsit - nyögöm ki kínomba a féligazságot. A teljes az, hogy jelenleg majd össze csinálom magam!
- Ne haragudj - rázza meg csuklóját és máris nem látok az ég-világon semmit. Hallom, hogy a parketta megreccsen, így ebből következtetem, hogy elment, majd a következő pillanatban mindent elborít a fény, én pedig hunyorogva húzom magam egész kicsivé, tartva tőle, hogy ezt az alkalmat használja ki támadásnak. Amint látok már valamit, ugyan még csak körvonalak, de az újfent mellém érkező alak egyre élesedő kontúrjai nem sejtetnek sok jót. Szemeit hevesen dörzsölgeti, s végül sötét íriszeit enyémekbe emeli, hogy aztán egy halvány mosolyt villantva, végig mérje egész testemet. Kifejezetten magas - bár lehet csak azért gondolom így, mert ennyire lent vagyok -, izmos, szikár, nem mellesleg majdnem teljesen csupasz! - Ohh, bocsáss meg, mindjárt jövök, el ne mozdulj - közli fesztelenül, és már el is tűnik mellettem. Talán itt lenne az ideje lelépnem, de vagy ilyen gyáva vagyok, vagy nincs bennem annyi életösztön, mert mozdulni sem tudok. Az eddig bent tartott levegőt a lehető leghalkabban eresztem ki, közben tüzetesebben felmérve a helységet. A fapadló hamvas szürke, míg a falak élénk barack színben pompáznak. Középen áll egy nagy kanapé, két oldalt pedig szekrények sorakoznak, mint amolyan barnás vöröses árnyalat közt ingázva. Közvetlen a kanapé előtt egy világos, nagy felületű, hosszú szőrű(?), bolyhos szőnyeg kapott helyet, a velem szembeni falon pedig egy méretes, két szárnyas, fekete keretes ablak terül el, tudatva a tényt, hogy bizony éjszaka van. Balomon hátul pedig az ajtó áll, minek tanulmányozását a rajta belépő, kócos, barna tincseit igazgató srác vágja ketté. Nagy megkönnyebbülésemre egy hosszú, szürke, melegítő nadrágba és egy hasonló színnel megáldott trikóba tért vissza, de olyan értetlen kifejezéssel méreget engem, hogy az már majdhogynem zavarba ejtő. Így is elég ciki a helyzet… - Miért ülsz még mindig a földön?
- Hát.. öhm… - ennyire értelmes válasz telik tőlem, majd szép fokozatosan össze kaparom magam a parkettán, hogy felállva szembe kerüljek a ténnyel, miszerint komolyan magasabb nálam, meg valószínűleg idősebb is.
- Park Chanyeol - nyújtja felém kezét, mit már relfexből elfogadnék, de ekkor bevillan a kép, hogy nemrég pontosan ebben a tenyerében égett a tűz, így megállva a mozdulatba vizslatom idegesen a végtagot. - Mondtam, hogy nem bántalak - bizonygat előbbi állítása igaza felől, de még mindig ott van bennem a kétely, azonban bunkónak sem akarok tűnni, főleg, hogy jelen állás szerint én törtem be az ő házába, csak még azt nem tudom hogy.
- Byun Baekhyun - fogadom el gyorsan a gesztust és nevem eldarálása után rögtön hátrébb is lépek.
- Baekhyun - ismétli meg, ajkai szélén egy kis mosollyal, bár maga az egész ábrázata olyan pozitív kisugárzású. - Gyere, foglalj helyet és mesélj - sétál a kanapéhoz és levetve magát jobb szélére, megpaskolja a maga melletti helyet. Nyakamat behúzva, kissé meggörnyedve, bizonytalanul közelítem meg az ülőalkalmatosságot és tisztes távolságba lekuporodok rá. Ez a helyzet egyre bizarrabb.
- Mit meséljek? - kérdem félénken, kerülve az idegen veséig ható tekintetét.
- Kezdhetnénk azzal, hogy hogyan jutottál be?
- Mondtam, hogy nem tudom… - feszítem agytekervényeim, hogy valami épkézláb magyarázatot adhassak. Talán… talán, ha felhívnék valakit! Ezaz, ez egy jó ötlet! Reménnyel megtelve nyúlok zsebemhez, hogy előhalásszam a telefonom, de sajnos csalódnom kell, mert egyáltalán nincs nálam, sőt, egyedül az a csillag alakú izét találom, amit még a papa cuccai közt találtam, azt meg inkább elő se húzom, mert most mit kezdjek vele?
- Akkor… mi a te képességed?
- A mim? - dermedek meg ültömben.
Chanyeol
Az értetlensége aranyos, de most nem igazán tudom hová tenni a visszakérdezését, mert az egyik legegyszerűbb dologra várom válaszát.
- Mi az erőd?
- Miféle erőre gondolsz? - néz rám úgy mint valami elmeháborodotra.
- Ne már. Mit irányítasz? Mihez értesz?
Tényleg nem értem, hogy ezen mi olyan bonyolult. Bezzeg a nevét tudja szóval nem üthette meg a fejét annyira a padlóra ájulástól, hogy ne emlékezzen erre. - Nézd - emeltem fel a kezemet és egy kis tűzlabdát emeltem közénk. - Én a tűzet irányítom.
Nem válaszolt csak nézte a kezemet majd engem. Aztán kicsit oldalra dőlt és onnan is megszemlélte a lángokat.
- Hogy csinálod? - nézett a szemembe teljes elképedéssel.
Olyan mint, aki még nem látott varázslatot. Ez viszont teljesen kizárt hiszen erre mindenki képes, minden családnak megvannak a képességei. Persze néha vannak kisebb eltérések, ahogy más erejű embereknek születik gyerekük, de azért vízből nem lesz tűz…
- Honnan is jöttél? - tértem ki a kérdése elől, mert hogy írhatnám le neki a lélegzés menetét? Csak csinálom.
- Busan-ból.
- Az meg mi? - hiába töröm a fejem az információ után kutatva nem lelem a szót, így azt sem mit takar.
- Ott lakom. De várj! Most hol vagyunk? - ijedt meg ismét.
- Navern-ben - vágtam rá ő meg szabályszerűen elsápadt.
- Sosem hallottam még róla - nyögte alig hallhatóan.
Kezdtem tényleg nem érteni semmit. Csak úgy felbukkant egy fiú a nappali padlóján elterülve az éjszaka közepén. Nem tudja hogyan került ide egyáltalán, de ami a legfurcsább, hogy valami ismeretlen helyet említ, amiről még könyvekben sem olvastam és az iskolában se tanultam még csak hasonlóról sem. A nyelvünk az egyezik, de ezek szerint semmi más. Azon viszont akkor sem tudok túllépni, hogy nem tudja milyen képessége van. Az már 1-2 évesen kialakul mindenkiben és tíz éves korunkra legkésőbb tökéletesen uraljuk. Ha ő nem is tudja most valami oknál fogva akkor majd kiderítjük.
- Azt tudod, hogy mi a jeletek? - tettem fel a kérdésem és csak reménykedni tudok, hogy a válaszán elindulhatunk valamerre.
- Nem igazán értem mire szeretnél kilyukadni - billentette meg picit a fejét. - Nincs semmilyen különleges képességem és varázsolni sem tudok. Jelem utoljára az oviban volt, de azóta nem szorulok ilyenekre, hogy megtanultam olvasni - hadarta és kiérezhető volt a hangjából, hogy már kezdi unni a kérdéseimet mégis mintha tartana tőlem.
- Ne haragudj Baekhyun, de én csak segíteni szeretnék.
- Egyszerűen csak mond meg kérlek hogy jutok el Busanba és nem zavarlak tovább.
- Hát - álltam fel a kanapéról és a szoba irányába sétáltam a telefonomért. - Megnézzük a neten, jó?
Nem válaszolt így gondolom nincs ellenvetése. Vagy az internetről sem tudja, hogy micsoda, de akkor azt hiszem orvosi segítségre fogok szorulni, hogy segíthessek rajta. Amikor felvettem az éjjeli szekrényről a készüléket csak akkor figyeltem, hogy már hajnali egy is elmúlt. Nem hiszem, hogy ma hazajut már. Lassan lépdeltem vissza és kicsit elidőztem a látványon. Felállt a kanapéról és a szekrényeken lévő tárgyakat figyelte. Így alaposabban is megnézhettem őt. Alacsony és vékony a testalkata, az arca kifejezetten szép és apró fekete szemei teljesen megbabonázzák az embert. Kissé félénk és bizalmatlannak tűnik velem szemben, de ha igaz, hogy nem tud varázsolni akkor kicsit megértem. Hiszen én mégiscsak képes vagyok azt csinálni a tűzzel, amit csak akarok. Ahogy ott áll és nézelődik egy apró mosoly kúszik ajkaira és ez jobb kedvre derít. Elég lehangoltnak tűnt, de most már nyugodtabbnak látszik. Mögé léptem és megnéztem mi érte el nála, hogy mosolyogjon végre.
- A szüleim - neveztem meg neki a képen lévő személyeket.
- Jézusom - ugrott egyet, amikor észrevette a jelenlétemet.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni - kuncogtam a reakcióján.
Megindultam a kanapéhoz ismét és elfoglaltam korábbi helyemet rajta majd a készüléken keresni kezdtem a várost, amit említett, de sehogy sem adott ki találatot.
- Hogy írják? - emeltem fel a fejemet, hogy ránézhessek.
- Mit? - lépett közelebb, de még mindig magát ölelte a karjaival.
- A városod - nyújtottam neki a telefonom, hogy írja be inkább ő.
- Így írják - kezdett el keresni a találatok között, ami minden volt csak maga a település nem. - Miért nincs itt? - lett egyre aggódóbb én pedig nem tudtam hogyan segíthetnék neki.
Pedig szeretnék, nagyon is. Annyira elveszettnek látszik ahogy már kétségbeesetten próbál valami információhoz jutni. Már könnyeket vélek felfedezni íriszeiben és ez nyugtalanít.
- Figyelj már amúgy is késő van úgyhogy jobban járunk ha itt maradsz reggelig. Aztán rákérdezek a barátaimnál hallott e már bárki Busanról és aztán haza mehetsz.
- Már semmit sem értek - rogyott le mellém és megtörölte a szemét mielőtt egy könnycsepp is kicsordulhatott volna belőle.
- Nem lesz semmi baj - simogattam a hátát remélve, hogy megnyugszik picit.
- Mi lesz ha nem jutok haza? - nézett rám, nekem meg elszorult a torkom.
Annyira törékenynek hat ebben a pillanatban. Nem szeretem, ha az emberek lehangoltak vagy szomorúak, de az ő esetében ez most kifejezetten bánt. Az a lágy mosoly, ahogy a képet nézte a szüleimről annyira illett hozzá. Tőle az lenne a természetes, nem ez a félelemmel és bizalmatlansággal teli tekintet.
- Mindenképp segítek jó? Még ha időbe is telik, de megoldjuk - a kezem a hátáról a vállára siklott és kicsit megszorítottam. - Most viszont aludj egy kicsit és reggel majd kigondoljuk hogyan tovább.
Bólintott egy aprót én pedig felálltam, hogy ágyneműt hozzak neki a hálóból, mert szerencsére tartok itthon pluszban párnát és egy pléd elég lesz ebben a nagy melegben.. Kezemben a puha anyaggal lépdeltem vissza a kanapéhoz és láttam, hogy a mobilomat szorongatja elszánt tekintettel és folyamatosan jár az ujja a képernyőn hátha megtalálja a haza utat vagy bármit, aminek köze van az otthonához.
- Hagyd ez most - vettem ki a kezéből. - Reggelig megvár.
- Köszönöm - vette el a hozományom.
- Azért ne farmerbe akarj aludni - nevettem fel. - Próbálj meg legalább pihenni kicsit.
- Nem ígérek semmit - kezdte kipakolni a zsebeit, hogy aztán levehesse magáról az anyagot.
- Az mi? - mutatok egy ékszer kinézetű tárgyra.
- A nagyapám szobájában találtam - vette fel és nézegette. - Őszintén szólva fogalmam sincs mi ez.
- Egy csillag van rajta - jegyzem meg lelkesen az egyértelműt.
Nagyon remélem, hogy ezen elindulhatunk. Akár a jele is lehet, főleg ha a nagyapjáé volt, mert az öröklő tárgyaknak mindig van köze a család képességeihez, sőt a legtöbb ékszert azért hordjuk, mert rajta lévő motívum szimbolizálja az erőnket. Nekem van nyakláncom, de a papa gyűrűjét is megtartottam. Talán holnap megtudjuk, amit kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése