- Hogy mit csinálsz? - hökkenek meg teljes mértékben, s hirtelen azt sem tudom, hogy ezt mégis hogyan lehetne lereagálni, elvégre kezdek egészen biztos lenni benne, hogy az érzés kölcsönös, ám sunyin arcomra kúszó hatalmas vigyorom teljes mértékig elárul. A magabiztosság csak úgy áramlik ereimbe, ahogy kipirult arcát vizslatom és szégyenlősen lesütött tekintete ökölbe szorult kezein állapodik meg, ahogy zavartan mocorog. Ez így olyan…fölényes.
- Hallottad - szűri fogai közt olyan halkan, hogy nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam e. Muszáj vagyok belátni, hogy ez a Baekhyun valami ritka aranyos! Többször szeretném így látni, jobban meg akarom ismerni..
- Nem biztos. Lehet rosszul értettem - szélesedik vigyorom, mivel egyidőben húzza magát összébb.
- Jól hallottad…
- Tehát szenet raksz. Oké, bár akkor magyarázd meg, hogy hol és miért, mert eddig még nem nagyon tűnt fel - húzom tovább az agyát, tudva, hogy ebből valószínűleg én fogok rosszul kijönni, de túlontúl édes most! Talán ez is ad annyi önbizalmat, hogy piszkálódjak, elvégre még magamnak sem mertem bevallani a vele kapcsolatos dolgaimat.
- Chanyeol! - szólal fel hangosabban, kissé dühösen meredve szemeimbe, ám amint felhúzom szemöldökeim, megint lefelé néz.
- Hallgatlak…
- Szeretlek! - ismétli meg az előbbi vallomáshoz képest jelentősen érthetőbben, de már csak egy nagy összegörnyedt kupac látszik belőle.
- Oh, tehát szeretsz… - hajolok le a kintetét keresve, de mindig elfordul. - És hogy szeretsz? - állom a próbát. Egyhamar nem szabadul tőlem, az fix! - Miért szeretsz? Mit szeretsz bennem a legjobban?
- Ya, Chanyeol, hagyd már abba! - gubózódik ki hirtelen és olyan hévvel veti magát rám, hogy hátra esek, ő viszont még időben meg tud támaszkodni felettem. Egy ideig csak nagy szemekkel bámul, majd már mászna le sietősen, ha nem ragadnám karon és rántanám magam mellé, hogy aztán felé fordulva, szorosan átöleltem. Pár pillanatig hezitál, majd mikor vissza ölel, már elég elszántnak érzem magam, hogy viszonozzam szavait, mikre eddig legmerészebb álmaimban sem gondoltam - pedig azért voltak mostanság érdekesek.
- Én is szeretlek - súgom fülébe, s mikor hátrébb húzódna, hogy - gondolom - lássa az arcom, csak még erősebben szorítom. Most én vagyok valami iszonyat zavarba! Istenem, annyira megkönnyebbültem!
Ha valaki másfél hónapja azt mondja nekem, hogy szerelmes leszek egy fiúba,azt tuti körberöhögtem volna, persze egy kiadós hiszti után, hogy ilyeneket feltételez rólam. Azt meg, hogy pont belé… Nem akarok semmi rosszra gondolni, mégis ott motoszkál bennem, hogy nemsokára haza megyek és onnantól úgyis vége, de számít ez most? Meg fogom bánni, ha hagyom veszni a lehetőséget, viszont minél inkább bele élem magam, annál jobban fog fájni. Bár az a jövő zenéje, inkább egy kiheverendő pár hetes/hónapos szenvedés, mint az örök önsanyargatás. Ilyenben még úgysem volt részem, s míg Baek nem sérül, talán nem is gond.
- Öhm - ránt vissza a valóságba, ahogy kétségbeesetten paskolgatja a karomat. - Megfulladok.
- Oh, jaj, ne haragudj - eresztem el gyorsan, bűnbánóan pislogva felé.
- Ma itt alszol? - lendül túl gyorsan a témán és mosolyog rám gyermeteg ártatlansággal.
- Szeretnéd?
- Nem. Azért kérdeztem, mert kifejezetten viszolygok a dologtól - fújja fel durcásan az arcát, mire elnevetem magam. - Most mi van?!
- Nem én lopóztam át hozzád minden este aludni… - emlegetem fel kedvenc emlékeim egyikét, mire megint elönti a pír.
- Te azt meg honnan…?
- Ugyan Baek… Szerinted nem kelek fel rá, ha valaki bemászik mellém? - az már mellékes, hogy addig nem is aludtam, erről nem szükséges tudnia.
- Én nem is…
- Akarsz képet látni? - támaszkodnék fel, hogy átmenjek a telefonomért, de határozottan vissza nyom a matracra.
- Inkább nem - sóhajt lemondóan.
- És miért is jártál át hozzám, de főleg, miért tűntél el reggelente? - kíváncsiskodok tovább, ám már rájöttem, hogy ő nem az a fajta ember, aki szemtől szembe nagyon bevallana bármit is. Eleve szörnyen meglepett, hogy ki merte mondani az érzéseit… Amire még én sem voltam képes.
- Muszáj? - nyög fel kínjában?
- Nem, akár is azt is elmondhatod, hogy pontosan mióta is szeretsz - mászok újfent közelebb, nem bírva türtőztetni magam.
- Jó éjt Chanyeol -mászik ki mellőlem és már azt hiszem hogy itt hagy, de nem, csak lekapcsolja a villanyt, utána már csupán az ágy süppedéséből tudok közeledéséről. A paplan susogása elárulja, hogy bemászott a helyére, így én is követve példáját, a takaró alá bújok.
- Miért szerettél meg?
- Jó éjt… - morogja és hátat fordít nekem, de ez sem nagyon tántorít el, bátran húzódok közvetlen mögé és egyik karom betuszkolom a feje alá, másikkal pedig átölelem, s nagy megkönnyebbülésemre kényelmesen mocorogva és még jobban hozzám simulva konstatálja jelenlétem.
Nem mondom, hogy ez volt életem legpihentetőbb estéje, de kétségtelenül a legjobbak közé sorolom. Nehezen aludtam el a gondolataim - na meg Baek ficergése - miatt, de nagyon is boldogan, tehát nem számított.
- Chanyeoool~ - ha az ordítás nem lenne elég, úgy rugózik alattam a matrac, hogy mentem elhányom magam. Egy újabb álom… Morogva fordulok a másik oldalamra, hátha adatik még nekem pár órácska szunyálás, de ugye mit is hiszek én? - Kelj fel! - parancsol rám apró zsarnokom, mire szemeim kipattannak, de nem azért, mert ő azt mondta, hanem, mert ahogy mondta.
- Baekhyun - meredek az idő közben mellém térdelt fiúra, bár sokat még nem látok.
- Ez a nevem - mondja gúnyosan, mire még inkább elámulok.
- Te normálisan beszélsz - tátom el a számat, s ő homlokon csapja magát.
- Beléd meg mi ütött? Beteg vagy?
- Szerintem nem - támasztom meg magam karjaimon, hogy fel tudjak ülni, majd egy nagy nyújtózkodást követen, szép lassan és türelmesen végig gondolom, hogy mi a helyzet, mert nekem ehhez még nagyon korán van… túl sok a pöttöm gonoszkodása. - Mióta vagyok itt? - teszem fel az első értelmes kérdést, hisz az első két hétbe keltett mindig ordítva, de akkor még nem beszél normálisan.
- Kezdek komolyan aggódni érted…
- Te aggódsz értem? - pislogok rá nagyokat, s egyre sötétülő ábrázata azt sugallja, talán be kellene fognom.
- Persze, hogy aggódok, te marha!
- Akkor nem álmodtam?
- Attól függ mit… Azt mondtad, hogy szeretsz, minden mást álmodtál.
- Bakker, én alvás közben beszélek?! - esek hirtelen kétségbe. Baekhyun körülbelül pontosan eddig bírta, s elrugaszkodva az ölembe veti magát. Szembe fordulva velem helyezkedik és kézfejét az arcomra simítja. Pár pillanat erős koncentrálás után kifújja a bent melengetett levegőt és ijedten felnéz rám. - Most miaz?
- Szerintem… - mereng el, hogy hogyan fogalmazza meg. - Neked elmentek otthonról - nevet fel, mire csak mérgesen fújtatok.
- Egy szerencséd van, amiért most nem csaplak le - puffogok durcásan. A reggel nekem gyenge pont.
- Hogy szeretsz? - kérdezi mézesmázosan.
- Nem, hanem, hogy még korán van…
- Ez kegyetlen volt - pöcköl újfent orron és mielőtt elkaphatnám, leugrik rólam. - Vigyél el randizni! - veti fel csodálatos ötletét.
- Hogy mit csináljak? - kaparom össze a még előző akciójának köszönhetően leesett államat.
- Tudod, randi… amit a szerelmesek csinálnak - kezdi nagyon magabiztosan, de a végére még ő is elpirul.
- De nem is ismerem a környéket!
- Találd fel magad - kacsint rám és már készül is távozni a szobából. - Lezuhanyzok, addig van időd - ajándékoz meg egy angyali mosollyal és már itt sincs.
Hát ez…? Nem tudom mire vállalkoztam én vele, de az biztos, hogy nem lesz könnyű dolgom. Még jó, hogy szeretem a kihívásokat, máskülönben már most sarkon fordulnék. Azért nem, de elég érdekes egy srác, azt meg kell hagyni.
Miután sikerül mindent helyre tennem a fejemben, én is össze kaparom magam, hogy kitaláljam mit csináljunk. Mi számít randinak? És mi érdekes lehet csinálni itt? Életemben egyszer voltam valami randiszerűségen, de az ritka gázul sült el és soha többet nem szeretném megismételni. Az egy dolog, hogy a lány még csak nem is igazán volt az esetem, de az egész szituáció, meg minden olyan mértékben kínos volt, hogy nem nagyon tudtunk mit kezdeni egymás jelenlétével. Ennél csak jobban sülhet el, nem?
Átballagva a szobámba, felnyitom a gépem és keresgélni kezdek. Kicsit gáz, de hátha neten találok valami olyat, ami még jól is jöhet nekünk. … Elég hamar romba dől eme tervem, mert a legbetegebb dolgokon kívül nem nagyon írnak mást. Egyáltalán nem akarok valami sablonos vackot, mert az olyan semmilyen, de az internet se segít túl sokat.Gyűjtsünk kavicsot. Hát bakker, köszi! Ide valaki okosabb kell… és az nem Sehun lesz. A telefonomat magamhoz véve, kissé aggódva nyomom meg a hívás gombot, hisz ki tudja, lehet még alszik.
- Yeol? - szól bele egy álmos hang.
- Jó reggelt hyung. Felkeltettelek?
- Nem - rosszul hazudik. - Baj van?
- Nincs, csak tanácsra lenne szükségem.
- Mivel kapcsolatban? - hallom, hogy valamit motoszkál közben. Talán most ébred fel igazán.
- Randival. Nem tudom hova vigyem.
- Óh - szép, még ő is meglepődik ezen. - Fiú, vagy lány? - oké, most én lepődök meg. Sőt, inkább lesokkolt.
- Miért kérded? - nyögök fel kínomba.
- Múltkor mondtál valamit arról, hogy meleg vagy, vagy hasonló, már nem igazán emlékszem rá.
- Számít ez?
- Akkor… hatalmas rét, piknik, gyönyörű virágok? - vázolja fel az ötletet, szándékosan arra menve, hogy kiderítse partnerem nemét. Tudom ám, hogy ez csapda.
- Fiú… - adom meg magam.
- Tehát a macskás srác? - hallom ám, hogy mosolyog!
- Hyung…
- Chanyeol, nekem elmondhatod - válik megértővé, bár tuti csak azért, hogy eláruljam. Múltkor azt mondta, akkor is szeretni fog, ha kiderül, hogy meleg vagyok, azon kívül meg mindegy kit szeretek, nem? Úgysem ismeri.
- Igen ő az, de tovább léphetünk? - sürgetem, mert bármelyik pillanatban végezhet és aztán hogy magyarázom ki magam? “Öhm, csak megkérdeztem egy barátom, hogy hova menjünk…”. Ja ez szuperül hangzana!
- Akkor valami pasis program kéne - hümmög gondolkodva. - Bowlingozni tudsz?
- Nem.
- Akkor ez lesz az!
- Mi? De miért?
- Mert te mindenben jó vagy és az elég lehangoló tud lenni. Így legalább lesz kin szórakozni és ha van egy kis mázlid, a srác ért is a játékhoz.
- Az mázli, ha lever? Ráadásul nem azt kéne megmutatnom, hogy milyen ügyes vagyok? Bowlingoztam már és nekem tényleg nem megy!
- Hidd el Yeol, ez a befutó.
- Már csak az a kérdés, hogy van e ilyen lehetőség a faluba. Ahh, rákeresek, várj egy pillanatot - teszem le az asztalra a telefont és gyorsan pötyögni kezdek. Két perc keresgélés után meg is találom a helyet, ahol elméletileg tudunk játszani. - Na vagyok és ja, van.
- Akkor már csak az a lényeg, hogy magadat add, az meg általában menni szokott. Ügyes légy nekem! - kuncog, szülőkhöz méltóan dorgálva, pedig alig idősebb nálam. Jellemző… Szeretem hogy ilyen, bár van, mikor egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.
- Köszi hyung, tudtam, hogy rád számíthatok. Na de lépek, majd beszélünk!
- Képet ne felejtsd el küldeni!
- De, elfogom…
- Ne légy szívtelen. És jó szórakozást, sikerülni fog - és letette…
Amint Baek végzett, én is neki láttam egy alapos készülődésnek, mert ugyebár ez már tényleg randi és szeretnék neki tetszeni. Vagy mi… Alapjáraton ügyelek a külsőmre, főleg a suliba, azonban mivel itt egész nap bent vagyunk és csak ő lát, eddig nem kifejezetten zavart az ábrázatom. Hát, mostantól fog…
- Hova megyünk? - néz fel rám a lehető leghiggadtabb kifejezésével, de tisztán látom, hogy izgul, vagy aggódik. A válla folyamatosan mozog, a szájával fura hangokat ad ki és fél percig nem tud nyugton maradni. Egy fehér, elől “king” feliratos pólót visel, ami eléggé, hogy is mondjam… illik hozzá, de ez már nekem is kezd túl nyálas lenni, így tekintetem a sapkájára téved. Amikor rá adtam a strandon az enyémet, elképedtem, hogy milyen jól áll neki, de nem mondtam, s nem is gondoltam volna, hogy neki is van. Tényleg jól néz ki…
- Majd meglátod.
- Na~, Chan, mondd el - eddig bírta.
- Nem - mosolygok rajta, tovább figyelve az utat. Még mindig nem ismerem a környéket, így nagyon kell koncentrálnom, hogy ne tévedjünk el, bár ha erre kerülne a sor, remélem, hogy Baek segítene haza találni.
- Akkor…. ott vagyunk már?
- Nem.
- És most?
- Még mindig nem.
- Na és… most? … Ott vagyunk már? … Milyen messze van még?
Többnyire higgadt embernek hiszem magam, ehhez azonban nagyon nagy nyugalom kell… legalábbis azt hittem. Úgy fest neki eleve a személyiségében van ez a fajta viselkedés, de nem bánom, mert így is hihetetlen imádnivaló. Hahh, még imádnivaló. Tényleg meleg vagyok? Mostantól nem is fognak érdekelni a lányok? Érdekeltek egyáltalán eddig?
- Megjöttünk - fékezek le egy kisebb bár előtt, minek előterébe tökéletesen belátni az üveg ajtó és hatalmas ablak miatt, miket feketére festett fa szegélyez.
- Most komolyan egy kocsmába jöttünk?!
- Ez nem kocsma - nyitok be, azonban a hirtelen megcsapó alkohol szag teljes mértékig ellenem beszél. Jó, talán valami kocsma szerűség, de na. Nem inni hoztam a törpét, anélkül is elég bolond. Mondjuk megnézném egyszer részegen, de annak lehet sosem jön el az ideje.
Furcsa mód innentől meg sem szólalt, ami mindent jelent szerintem, csak jót nem. A pult mellett van egy kisebb folyosó, minek tetejére villódzó felirattal fel van függesztve, hogy “játékterem”, így arra vettem az irányt. Igazából kellemes kis hely, csak sötét, amin a sötét barnára festett falak csak segítenek, így lassan kezdett kísértetházba átvágni a dolog, ahogy az út sem akart fogyni. Végül egy kisebb előtérbe jutunk, ahol olyan hirtelen ér a fény, hogy hirtelen csak hunyorogva tudom kivenni az engem körülvevő formákat. Egy másik pult van itt, mi mögött egy férfi számítogépezik, így oda sétálok hozzá.
- Elnézést - szólítom meg határozottan, mire rám kapja a tekintetét.
- Hello, miben segíthetek? - mormolja a már jól betanult szöveget. Semmi élet, vagy kedv a hangjába, sőt, nem is kíváncsi miben segíthet, csak teszi a dolgát.
Kikértem a cipőket, beüzemeltettek egy pályát és beültettek egy terembe, ahol igazából több pálya is van, de egyedül mi vagyunk most itt. Könnyebb is így, mert én nem látom, ahogy mindenki lealázna, Baek meg adhatja önmagát, hisz végtére is szórakozni jöttünk. Még kimentem két innivalóért, majd el is kezdjük a játékot.
- Gurítasz először? - nézek rá, mire bólint. - Ne nézz így, még komolyan megijedek - nevetek fel, ahogy koncentrál maga.
- Csak figyelj - ajándékoz még meg egy ádáz tekintettel, s neki iramodik. Igazából, ha akarnék sem tudnék másra figyelni, annyira aranyos azzal a nagy nehéz akármivel, s talán még kicsit féltem is miatta. Ha a lábára ejti, azt hiszem halott vagyok.
Közelebb araszol, majd egy mély levegővételt követően neki iramodik. Az utolsó nagyobb lépés után elengedi, ám a nagy súly és lendület miatt még kissé előre is dől. Pár pillanatig meredten nézi, mint aki maga sem hiszi el, hogy sikerül, s bár a golyó erőteljesen balra tart, olyan hévvel fordul vissza, hogy esélye sincs látni a végeredményt, ábrázata mégis győzelemről tanúskodik. Nos, a három legszélsőt legalább levitte…
- Minek örülsz ennyire? - vigyorodom el, mikor szétterpesztett lábakkal levágódik mellém. Komolyan, mint valami nagy úr, aki most tért vissza a háborúból.
- Ezt csináld utánam - közli fölényesen, én pedig már pattanok is valami hasonló akciót véghez vinni.
- Ezer örömmel - veszek magamhoz a nehezebb golyókból egy sötét kéket és a vonal mögött rendesen kitámasztott lábakkal, néhány néma másodperc méregetés után, lendítek. Vigyorogva figyelem, ahogy egyenes utat bejár, azonban a sors megint közbe szól és olyan szépen megy le a csatornába, hogy azt öröm nézni. Ja, csak nem nekem.
- Komolyan ennyire béna voltam? - nevet fel mögöttem jóízüen, amin kissé fel is húzom magam, de sikerül gyorsan rendezni gondolataim és belátni, hogy nekem ehhez tényleg nincs tehetségem még mindig.
- Baekkie, te ennél ezerszer jobb voltál - vallom be, mire lesüti a tekintetét, aztán gyorsan fel is áll, hogy folytassa. Zavarba jött… de cuki~! De vajon mivel? A Baekkie megszólítás tetszik neki, vagy, hogy dicsérem? Bármelyik is, többet kell alkalmaznom!
Igazából ez a közös játszás teljesen máshogy zajlik, mint én azt gondoltam. Aggódtam, hogy nevetség tárgyává teszem magam előtte, ami miatt máris kiderül, hogy nem kedvel, de egyáltalán nincs így. Ő sem túl jó benne, de nálam rosszabbnak lenni is nehéz lenne. Egymást piszkáljuk és csipkelődünk, ismerkedve a másik határaival, ami nálam elég távol van, Baek azonban könnyen felkapja a vizet bármin.
Nem tétre megy a dolog, nem is számoljuk a pontokat - pedig igazán nem lenne nehéz észben tartani az enyémeket -, s még csak nem is idegeskedünk rajta. A kis esetlen fiúba szerettem bele, azonban határozottan jobban tetszik a mostani. Még mindig fura bevallanom magamnak, hát ha még neki kéne újra elmondanom…
A sokadik kört kezdjük és újfent egy kék golyóért nyúlok. Valójában már kipróbáltam mindent, hátha az a gond, de nem, kétségkívül én vagyok a tehetségtelen. Ha elém tesznek egy új hangszert, egész biztos tudok kezdeni vele valamit, még ha sosem fogtam az előtt, akkor is, ám a bowlingozással komoly gondjaim vannak. Hát mégis hogy lehet ez? Mindegy, így is élvezem… Tehát lendületből neki futok, a vonal után elengedem és vissza fordulva Baekhoz, széttárt karokkal vigyorgok, mire ő csak összevont szemöldökkel mögém néz.. Tudom, én is hallottam, hogy nem találtam bábút, de na, attól még király volt!
- Chan… ehhez már komolyan mondom, tehetség kell - neveti el magát, ahogy mellé telepszek.
- Tehát azt mondod, hogy ügyes vagyok?
- Ja, csak nem ebben…
- Egy gonosz kis törpe vagy, tudod? - karolom át a vállát és húzom magamhoz.
- Nem vagyok törpe!
- Nem? Az hogy lehetséges? Hát nézd már meg milyen kicsi vagy - teszem kezem a feje tetejére, pedig ülve nem is sokkal alacsonyabb nálam.
- Te vagy túl magas! - fakad ki hangosan.
- Tehát azt mondod, hogy zavar a magasságom? - biggyesztem le alsó ajkam, szomorúságot tettetve.
- Nem, igazából tetszik - von vállat, azonban ahogy lenézek rá, látom, hogy már megint elvörösödött és lábait nézi. Tehát tetszik neki, hogy magas vagyok…
- Nekem meg tetszik a pöttömséged - ugrok fel és karolom át, mire görcsösen körém fonja a lábait és átfogja a nyakamat.
- Tegyél le! - zihál zavartan, ami gondolom az ijedtsége miatt van, s úgy remeg, mint a kocsonya.
- Miaz? Nem is olyan jó itt fent? - hahotázok, kezeimet fenekére vezetve, hogy megtartsam azért. Eddig az egész csak viccből indult, de most engem is kezd feszélyezni kicsit a dolog. Azaz szörnyen jó érzés, hogy ilyen közel van, de… mindegy.
Nem szól semmit, ahogy én sem. Illata szinte megrészegít, s apró szuszogását még a felsőmön keresztül is érzem mellkasomon. Szerintem ez a helyzet mind a kettőnknek kínos, mégsem szeretném abba hagyni. Este is ilyen közel volt, de az valamiért máshogy hatott. Most világos van, nem is fekszünk, na meg nem ő bújt ide, hanem én emeltem fel.
Merengésemből valami iszonyat fájdalmas térít vissza, mire nyakamhoz kapok, Baek pedig egyszerűen csak lepattan rólam. Bele telik egy kis időbe, hogy felfogjam, ő most komolyan megharapott, de addigra már a kanapé mögül figyel engem, számítva a támadásra, ami ugye nem is marad el.
És valahogy így lett az amúgy sem nyugodt bowlingozásból eszeveszett kergetőzés. Be kell látni, gyors egy törpe, de csak a sok akadálynak köszönheti, hogy egyszer sem sikerült elkapnom. Na meg ugye a jóindulatomnak, elvégre nem terveztem bántani.
Teljesen ziláltan és fáradtan adjuk vissza a cipőket és fiezetek, mikor valami eszembe jut. Kissé rendbe szedem magam, de amúgy sem számítok sikerre, azért megpróbálom, ha már hyung volt olyan kegyes, hogy kitalálja ezt nekünk.
- Baek… - közelítem meg az érdeklődve bámészkodó célszemélyt. Komolyan, mintha egy múzeumba lennénk…
- Hm? - bök felém fejével, szemeit azonban még mindig nem veszi le a falon lógó képről.
- Csinálunk egy selcát?
- Miért? - emeli rám tekintetét, de hangjába nincs semmi arra utaló jel, hogy zavarná a dolog, így már kicsit bátrabb vagyok.
- Szeretném, ha lenne közös képünk, amit nézegethetek, meg amivel büszkélkedhetek az ismerőseimnek - végülis ez nem hazugság.
- Tehát büszke vagy rám?
- Már hogy ne lennék? - nevetek fel.
- Sehun az az ismerős? - kérdez rá végül konkrétan.
- Honnan tudod a nevét? - hökkenek meg kissé, bár elég sokat beszélek a pöszével, így nem kéne meglepnie. Vállat von. - Nem, inkább hyungnak. Sehun már látott minket többször is…
- Ő nem hyung?
- Nem, két évvel fiatalabb nálam. De mi ez a sok kérdés?
- Csak érdekelnek a barátaid, meg te, hogy milyen vagy valójából. Amúgy ja, lehet, majd hazafelé beszélünk erről - sétál mellém én meg hirtelen nem értem, hogy mi lehet, majd mikor leesik, hogy a képre mondja, elő húzom a telefonom és valami igazán hozzám illő kinézetet varázsolva magamnak, átkarolom Baeket és lövök egy selcát.
- Na és mit szeretnél tudni? - kérdezem, s le sem tagadhatnám, hogy a kedvem már aligha lehetne ennél is jobb. Kellemes az idő, nincs túl meleg, a szellő csiklandozza az arcomat és a környék is gyönyörű, csendes, nyugodt.
- Ki a te hyungod? - ez így kicsit furcsa, ráadásul nem is értem, így azt válaszolom, ami elsőnek eszembe jut.
- Te is az vagy.
- Nem, én nem. Akiről beszéltél.
- Ja, Yixing. Egy régi jóbarátom. Egy suliba járunk, de már előtte is ismertem.
- Kínai?
- Aham. Jelenleg kínában is van, mert a szünetre haza látogatott a szüleihez és majd csak a hónap végén jön haza.
- Nekem is van egy kínai ismerősöm - hallom, ahogy elszontyolodik, így lepillantok rá és sajnos igazam van, tényleg elég borús lett.
- Baj van?
- Nincs - kapja fel a fejét és elmosolyodik, de már tudom, ez nem az igazi. Tehát mégis van…
- Mesélsz róla?
- Nincs mit mesélnem. Kicsiként nagyon jóban voltam vele, mondhatni már testvérek voltunk, de tizenkettedik születésnapom előtt haza utaztak és azóta nem nagyon beszélünk. Az elején még tartottuk a kapcsolatot, de az mégsem olyan… Tőle volt Lulu - Áhh, így már értem. És ilyen esetben én mégis mit tehetek? Aish, utálom, ha szomorú.
- Nekem az öcsém egymaga kitesz egy menhelynyi háziállatot - nevetek fel. - Egyszer haza hozott egy sérült galambot, de nem szólt anyuéknak, mert tudta, ha megtudják, kivágják őt madarastul. Na persze nem szó szerint, de érted… Tehát a madárnak el volt törve a szárnya és tőlem kért segítséget. Én tizenöt voltam, ő tizenhárom, így kerestem valami diák munkát, hátha felvesznek. Nos, szórólapoztam egy ideig. Pontosabban két hétig, mire meglett a pénz és elvihettük állatorvoshoz. Jimin megígérte, hogy vissza fizeti majd, de sosem kértem, érte szívesen csináltam. Az első két helyről kapásból elküldtek, hogy nem foglalkoznak egy szutykos galambbal, de végül sikerült találni egy olyat, ahol megröntgenezték és később helyre hozták. Mivel elég rossz állapotba volt, a doki mondta, hogy ne eresszük el és megadott egy számot, amivel a madármentőket kereshettük. Ők befogadták és azóta boldog életet él, már ha még él, de fogalmam sincs egy ilyen állat meddig húzza… - mesélem nagy bőszen, mire neki is kezd egyre élénkebb lenni a kedve.
Idő közben megékezünk a házhoz is és jó érzéssel nyitok be az aranyos - nem és kicsi - házba. Sok kedves emlék köt ide, s akaratlanul is eszembe jut, hogy már nincs sok idő, de gyorsan el is hessegetem, mielőtt én is befordulok.
- Voltunk randin, haza kísértél és most jön a… - torpan meg a konyha előtt és elhalkulva felém fordul.
- … a …? - kérdezek vissza, mert fogalmam sincs mire gondol. Nehéz is lenne nem haza kísérni, ha egyszer én is itt lakom jelenleg.
- Chan…?
- Tehát mi jön most? - lépkedek közelebb hozzá, mire szégyenlősen lesüti a tekintetét. Most mi van? Egész végig mellette voltam, akkor miért ilyen? - Baek…? - fékezek le közvetlen előtte. Nem néz fel, csak az egymást tördelő ujjait figyeli. Előtte egészen okosnak hittem magam, de mióta vagyok, kifejezetten lassú a felfogásom és egyáltalán nem értek semmit, amit nem mond ki. Tehát randi, hazakísérés és…? A filmekbe mi szokott lenni? Megáll az ajtóba, megcsókolja és elmegy. Azt akarja, hogy lelépjek? Ahh, de hülye vagyok! Uhh, nem merem… Tehát most kéne férfinak lennem és cselekednem? Nem, ilyenkor nem vagyok férfi, csak ha valami olyanról van szó. Miért én? Ő már megtette, de nekem ez más.
Nagyon lassan vezetem behajlított mutatóujjam élét álla alá, hogy felemelhessem a fejét és térdeimet kissé begörnyesztve, egyre közelebb és közelebb hajolok hozzá, végig elveszve abba a gyönyörű szempárba. Komolyan, hogy tud ennyire csillogó és kifejező lenni? Kissé ugyan hezitálva, de megszüntetem az utolsó centimétereket is és ajkaimat finoman érintem puha, selymes, lágy párnáira. Óvatosan mozgatni kezdem, mit ő viszonoz és vékonyka karjait nyakam köré fonva közelebb húzódik, mire én átfogom a derekát. Félénken ismerkedünk egymással, s megint én lépek, mikor nyelvemmel bejutást kérek, azonban nem kell sokáig fűzni, szinte azonnal beenged. Ahogy ízlelőszerveink egymásra simulnak, úgy ereszt meg egy halk sóhajt, mitől én felbátorodva préselem teljesen magamhoz testét. A pulzusom az egekbe, a szívem a fülembe dobog, de olyan hihetetlen boldog vagyok, hogy másra nem is tudok figyelni, csak Baekhyunra. Hosszú ideig űzzük egymást, míg nem eltávolodok, hogy levegőhöz jussunk, majd felegyenesedek, mire kénytelen elengedni.
- És akkor most jöhet az ebéd - kerülöm ki, hogy a konyhába menve feltérképezhessem a hűtőt.
Csodás szülinapi ajándék..!! Köszönöm neked! :) :)
VálaszTörlésBoldog szülinapot :3 ^^
TörlésKöszönöm! :) :3
VálaszTörlés