Sötét kék ingemet igazgatva rántom fel Chanyeol nagy fekete Mercijének ajtaját, hogy egy könnyed mozdulattal - haha, persze - felverekedjem magam az anyósülésbe.
- Jól nézel ki - fordul felém a kobold, egy hatalmas mosollyal ajkain.
- Öhm… kösz?
- Ideges vagy?
- Kicsit…
- Nem láttalak még így.
- Mert mindig akkor jössz, mikor dolgozom.
- Mert mindig dolgozol?
- Jogos.
- Mehetünk?
- Ja - téved tekintetem a váltón lévő kezére, s végre sebességbe állítja, így kifelé bámulva próbálom rendezni a gondolataimat a vizsgát illetően, mikor valami az ölembe pottyan. - Ez micsoda? - emelem fel a készüléket, de persze pontosan tudom a kilétét.
- Telefon - erősíti meg gyanúmat.
- És mit csináljak vele? - nyújtom vissza, hátha csak ide esett véletlen, de nem veszi el.
- Használd - von vállat és indul meg.
- Mégis mire? Én nem értek hozzá.
- Majd megmutatom hogy kell. Már mindent beállítottam rajta, ismerkedj vele. Benne van a számom is…
- Tudom a számod, mellesleg, ez nem a te telefonod? - nézem meg jobban a ketyerét, de egyáltalán nem emlékszem Chané milyen.
- Nem, az a zsebembe van. Ez a tiéd.
- Jó, de nekem minek?
- Hogy el tudjalak érni - tesz egy 180 fokos fordulatot és rátér a régi, kátyús, zötykölődős útra.
- El tudsz…
- Baekhyun, ne veszekedj, csak fogadd el - sóhajt fel fáradtan. Szerintem már most elege van belőlem és megbánta, hogy elvállalta ezt az egészet.
- Akkor legalább vissza fizethetem? - erősködöm tovább, mert nekem kényelmetlen ez az egész.
- Nem fogadsz el nemleges választ, mi? - sandít rám szeme sarkából.
- Természetesen - teszem keresztbe lábaimat, mi a nagy térnek köszönhetően csak kevés szenvedéssel jár, de ha egyszer így kényelmesebb…
- Hajthatatlan - dünnyögi magának.
- Tehát… mennyi volt?
- Tízezer won…
- Ne hülyéskedj, annyiból szerintem egy átlagos vacsorád nem jönne ki!
- Miért, mit gondolsz, mennyit eszek én? - nevet fel. - Mellesleg… mennyiért szoktatok adni egy bocit? - terel témát elég feltűnően.
- Borjakat ritkán vesznek, de ők olyan hatszázezer won körül vannak.
- És a felnőttek?
- Felnőttből is inkább csak bikákat. Egy nagyobb, kifejlett, barna, hat mázsás jószág lehet akár kétmillió won is, de abból sokminden lejön, mint az elszállítattás, az élő állat díj, hogy keverék, meg ilyen hülyeségek.
- Miért számít, hogy barna legyen? - Látszólag nem nagyon lepi meg a nagy összegek említése, de ki tudja, az sem kizárt, hogy ő napi ennyit keres.
- Mert a feketék hivatalosan a tejmarhák, amiket a tejükért tartanak, a barnák meg a húsmarhák. Nekik több a húsuk, ám egy időbe foglalkoztunk tejjel is, de az nagyon macerás.
- Miért, mi nehéz benne? - Úgy tűnik nagyon érdekli a téma. Felcsap tehenésznek. Szép lenne. Nem simogatásból és babusgatásból áll a többszáz kilós állatok tartása, ő viszont nem tenne mást. Legalábbis szerintem.
- Akiket fejtünk, többnyire mind bent voltak a karámba kötve, így nem tudtak legelni és pótolnunk kellett a vitaminokat a kajájukba. Sokat ettek és ez darába több mázsa magot jelent, ami megintcsak pénz. Mellesleg minden reggel fel kellett kelni korán, mert ha mondjuk hétkor megfejjük, akkor este hétkor kell a következő fejés. Ezt még előkészíteni, kezelni, tárolni, felhasználni, ami mellett sok más munka elmaradt. Tehát ja… nem egyszerű - magyarázok nagy beleéléssel. Szeretek erről beszélni, de Lu már kívülről fújja, más meg nem nagyon szokott kérdezni. Otthon sokat számít a szavam, de apáék ezeket mind tudják.
- Keményen hangzik - hajt le egy benzinkútnál a pályáról. - Azt hiszem így már jobban meg fogom becsülni a sajtot, vajat, joghurtot, meg úgy mindent. Eddig nem is tudtam, hogy ennyi mögöttes munkával készül - parkol le.
- Ez telepeken egész máshogy megy…
- Ne felejsd el, de most nekem gyorsan tankolnom kell. Hozzak valamit? Ettél már? - szedi össze maga mellől a tárcáját.
- Nem kell, köszi.
Némán figyelem, ahogy mekerüli a járművel és neki lát megtankolni a kocsit. A tükörből látom, ahogy megtámaszkodva vár és közben figyeli a számok pörgését, majd elégnek vélve az üzemanyagot, elindul fizetni. Szemeimet lehunyva mormolom magamban újra és újra a bemagolt anyagot, míg nem az ajtó nyitódása vissza ránt és megint az ölembe landol valami. illetve, valamik. Egy szendvics és egy kis üveg kóla.
- Nem árt - mosolyog rám kedvesen, én meg hirtelen megszólalni sem tudok a megilletődöttségtől. Tudom, hogy kedves, de így elég más, hogy nem nálunk vagyunk. - Tehát, ott tartottunk, hogy telepek és tej. Miért más ez a telepeken? - bont ki egy szendvicset és kezd el enni, közben elfordítva a kulcsot. Meglep, hogy még emlékszik és tényleg érdekli a dolog.
- Hát… telepeken egyszerre akár száz, százötven marha is van, mindegyiken nagy nyakörv szerű pánt, rajta csippel. Fejésnél mindig leolvassák, azon vannak az adatai, hogy mikor mennyit adott és aszerint takarmányozzák is. Ott gépekkel dolgoznak és ha mondjuk megszületik egy bocit, rögtön elveszik. A fröccstej még az övé, de onnantól tápszerrel etetik, hogy ne vegyen a tejből, amit eladnak.
- Mi az a fröccstej? - kapja ki a szájából a szendvicset, hogy beszélni tudjon.
- Amit a marha az első két, három napban ad. Sokkal több benne a vitamin, meg minden olyan, amire a borjúnak szüksége van. Nálunk például volt egyszer olyan, hogy a vemhes üsző elcsúszott a sárba és megsérült a lába, ezért nem tudott felállni. Leellett, de nem tudtuk fejni…
- Éf mi fe a bofifa - motyog, én meg vigyorogva nyúlok oda, hogy elvegyem a kajáját, mert így semmit nem értek . - Köszi. Mi lett a bocival? - gyorsan vissza is dugom neki.
- A legeleje volt, így nálunk akkor még nem ellett másik, tehát tejet se tudtunk volna szerezni. Hívtunk fel telepeket, de nem tudtak adni, ezért sajnos elpusztult… - hangolom le csodálatosan Chant, hisz tudom, nála érzékeny téma az állatok halála. - De ennek már vagy négy éve, azóta minden szép és jó! - próbálkozok, bár erős túlzás, hogy minden szép és jó lenne.
- Nem baj, ha kicsit sétálunk? Nem találok helyet.
- Nem, szeretek sétálni - lesek ki az ablakon, mert a nagy dumálás közben fel sem tűnt, hogy ide értünk. Ez egy elég kihalt környéknek tűnik, alacsony házakkal és kevés emberrel, ami viszonylag nyugtató is számomra. Nem szeretem a nyüzsgést. - Te mit csinálsz? - meresztek rá nagy szemeket, mikor valami fekete kabátfélét húz előre és az arcára igazgat egy sötét maszkot.
- Álcázódok.
- Ilyen szó van egyáltalán? Ráadásul így? Vagy negyven fok van - nevetem ki, csöppet sem diszkréten.
- Ya, nekem ügyelnem kell erre is!
- Jólvan, jó - szállok ki a tűző napsütésbe és várom, hogy ez a dementor utánzat is kövessen. - Ha azt nem is tudják ki vagy, hülyének még nézhetnek…
- Kösz Baek, jól esik a szereteted - vágja be az ajtót és indul meg. Boldogan ugrálok a nyomába, míg ki nem nyitja újra a száját. - Nézd, az ott egy jelző lámpa - mutat fel egy oszlopon árválkodó példányra. - Arra való, hogy rendszerezve legyen a közlekedés és ha piros, akkor meg kell állni, ha sárga és nem tudsz már balesetmentesen fékezni, még átmehetsz, a zöld, akkor meg szabad az út.
- Tudom…
- Az meg egy zebra. Az ottani jelzőlámpára ugyan ez vonatkozik, csak ott nincs köztes állapot. A zebra a-célt szolgálja, hogy ott keljenek át a gyalogosok.
- És ezeket most miért mondod el nekem?
- Hogy megismerd a városi szokásokat - bár nem látom, hallom, hogy vigyorog. Direkt szivat…
- Nem vagyok hülye! Tudom mi micsoda! - veszem feljebb a hangerőt.
- Az ott egy autó! - mutat egy elsuhanó, fehér, Fordra. - Olyan, mint a lovas kocsi, vagy legalábbis hasonló, csak nem lóval megy és kisebb, meg gyorsabb. Az meg-
- Elég lesz…
- … áram vezeték. Az szállítja az áramot egyik lakásból a másikba. Az áram pedig egy olyan dolog, ami-
- Chanyeol! - szólok rá erélyesebben, mert kezd szörnyen nevetségessé válni a dolog, nem mellesleg elég ledegradáló.
- … működteti az olyan dolgokat, mint a tévé, lámpa, mikró. Tudod, mi az a lámpa?
- Igen!
- Az ott például az - mutat megint felfelé. - Azt a célt szolgálja, akár egy gyertya, csak ez nem ég le és fényt nyújt az éjszakába, ezzel helyettesítve a napot, mikor azt épp nem látjuk.
- Cha- - ordítanám, de hirtelen befogja a számat.
- Nem lenne jó, ha lerohannának a rajongók - súgja oda nekem, majd elenged.
- Bocs, elfelejtettem, hogy neked olyanjaid is vannak. Bezzeg ha ismernének… - sziszegem, már tényleg idegesen.
- Most mit izélsz? Én igenis szerethető vagyok! - durcázik, akár egy kisgyerek.
- Valakinek biztos…
- Inkább örülj, hogy segítek! Az például-
- Komolyan elég volt! - közelitek hozzá, elővéve a legijesztőbb nézésem, ami hatásosnak bizonyul, ugyanis futásnak ered, én meg utána. - Ya, Kobold! - próbálom elkapni, de olyan gyors a hosszú lábaival, hogy szinte esélyem sincs. Ugyan, ha nagyon lemaradok, kicsit bevár, de legalább öt sarkon keresztül nem nagyon kerülök a közelébe és neki nem megyek, mikor hirtelen megáll. - Ehh, baszki - fogok homlokomra, mert sikeresen lefejeltem a vállát.
- Megjöttünk… és cseszett melegem van - görnyed meg.
- Így jártál - igazgatom ruhámat, mire elém lép és neki áll a tincseimet rendezgetni.
- Még mindig jól nézel ki - áll hátrébb és zavarbaejtően alaposan végignéz rajtam.
- Ne bámulj!
- De, ha egyszer-
- Akkor sem!
- Jó, jó. Amúgy… be kéne menned, mert mindjárt kezdődik - bök az ajtó felé, bennem meg a vér is megfagy. - Na~, ne aggódj, sikerülni fog. És mire vége, én itt várlak majd.
Tehát megindultam egy adag gyomor görccsel és némi fejfájással, hogy én most bizony nagyon el fogok bukni. Igen, rengeteg önbizalom költözött belém az évek alatt. Rengeteget tanultam, de hány éve volt már, hogy én bármilyen fontos dolgot is írtam volna?
De, tényleg ott volt, mikor kiértem és ez nagyon jól esett. Még mindig szoknom kell, hogy itt van nekem, de igyekszem azért nem természetesnek venni, mert ugye ki tudja, hogy mikor fog megunni. Mégiscsak egy sztárról van szó, én meg csak egy paraszt fiú vagyok.
- Egész jól ment - ülök be a kocsiba.
- Ahhoz képest nem tűnsz túl vidámnak - veszi le álca cuccait.
- Csak fáradt vagyok - ismerem be, mert este az izgalomtól tényleg nem aludtam túl sokat.
- Annyit még kibírsz, hogy felugorjunk hozzám? Le kell adnom valamit hyungnak.
- Persze - csillannak fel a szemeim. Eddig csak monitoron keresztül láthattam csak a csapatot és bár kicsit tartok is az idegenektől, de tényleg érdekelnek a barátai.
- Oké. Gyere, ezt előbb gyorsan végig mutogatom, aztán meglátjuk, hogy mennyi marad meg belőle - veszi hatalmas mancsába az új telefonomat.
- Tényleg, ez mennyi is volt? - bökök a készülékre.
- Ajj Baek, nem fontos.
- De igenis fontos!
- Akkor majd megbeszéljük, jó?
- Mikor?
- Majd…
- Jó, de nem fogom elfelejteni.
- Tudom - sóhajt. - Tehát. Ez a menü. Ez a telefon könyv. Ide azt írsz be akit akarsz, de ha oda adod a tiédet, megoldom, hogy ne keljen írogatnod. Itt találsz zenéket, itt meg videókat. Mindegyikből szedtem le párat, tehát ha unatkoznál, nyugodtan nézelődj. Luhan mondta, hogy nem vagy fent egyik közösségi oldalon sem, így csináltam neked pár félét és akinek amilyen van a srácok közül, bejelöltem neked - nem sokat értek, de jó, szuper, minden klassz. - Ezzel nyitod meg a fényképezőt, itt vannak képek. Internet van rajta, így bárhol tudod használni azt is. Ha bármit le kell tölteni, szólj. Van kérdés? - pillant fel rám mosolyogva. Szeretem, hogy mindig mosolyog.
- Miért te vagy a háttérkép?
- Ja? Hát az… csak úgy - nevet. - Nyugodtan megváltoztathatod, de ez a kép csak neked van meg és bizony aranyat ér. Ne tudd meg mennyien vesznének meg egy ilyen lehetőségért.
- Köszönöm - veszem át inkább, mielőtt olyat mondanék, amit nem illene. Még hogy aranyat ér…
- Na és mesélj… - indítja be végre a kocsit.
- Miről?
- Bármiről, az általában megy neked - áll ki két kocsi közül. Az is tetszik, ahogy vezet. Én mikor fogok így tudni? Addig oké, hogy valamennyire megy, de egyáltalán nem városi környezetben. Előre félek mi lesz, ha elkezdődnek az órák.
- Mondj egy témát.
- Csirke.
- Finom.
- Ne már Baek, most komolyan? - tekint rám panaszosan, de rögtön vissza is pillant az útra.
- Miért, szerinted nem finom a csirke?
- Inkább hagyjuk, hallgassunk zenét - nyomja be a zajongó masinát. Néha én is szoktam, de csak rádiót. Többet énekelek, mint hogy hallgassak bármit is.
Megint lelomboztam, de ez legalább vicces volt. A zene különleges hangulatot ad az útnak, főleg a sűrűbben lakott területhez beérve. Van pár ami megfog, de a legtöbbre nem is emlékszem.
- Ez tetszik - jegyzem meg egynél.
- Örülök - lágyulnak meg vonásai.
- Melyik előadó? - próbálok beszélgetést kezdeményezni, mert már sok volt a beszéd megvonás - majdnem negyed óra -, ráadásul tényleg érdekel.
- Ezt most ugye nem kérdezted komolyan?!
- Nem - táncolok vissza, pedig nem értem mi a baj. - De…
- Mond neked valamit, hogy Exo? - morogja morcosan. Óh…
- Nem nagyon - húzom az agyát már szándékosan, de máris jobban figyelek a zenére.
- Ezt még meg fogod bánni - mondja halál komolyan, de szája sarka azért már felfelé görbül. - Remélem figyelted merre jöttünk, mert ha eladod ezt az információt, elég sokat kereshetsz. Meg még sokmindennel, ami velem kapcsolatos.
- És az nekem miért jó? - fonom össze kezeimet mellkasom előtt.
- Mert lesz sok pénzed.
- Nincs rá szükségem.
- Ezt nem hiszem el. Mindenkinek van. Ezért is dolgozol…
- Azért dolgozok, mert kötelességem. Nekem alapjáraton egy wonom sincs, ha meg kell valami, de általában nem szokott, anyuék többnyire adnak rá.
- Fura egy ember vagy…
- Ja, én vagyok a fura - forgatom szemeimet. A hirtelen sötét meglep, s hamar egy nagyobb parkolóba találjuk magunkat, honnan már alig fél perc, hogy Chan megálljon.
- Na gyere - száll ki vidáman. - Ezt ne hagyd itt - nyújtja még át a telefont.
- És mit kezdjek vele? - fogom meg és én is elhagyom a kocsit.
- Ide adod a tiedet egy percre?
- Tessék.
Valamit nyomkod rajta, majd megfordítja, kiütögeti az akksiját, kiveszi a kártyát, majd elkéri a másikat és bele helyezi.
- Fogd. Töltőt fent adok - és ezzel meg is indul. Egy nagy üveg ajtón bemegyünk, aztán egy liftbe szállunk, mi a hatodikra visz. Nem figyeltem hány emeletes az épület, de van egy olyan érzésem, hogy ennél jóval nagyobb. Kiszállva egy takaros kis keskeny folyosó fogad, végig lefedve szőnyeggel. Chanyeol a zsebéből egy kulccsomót húz elő és a hatvankettes ajtót kinyitva, előre enged. - Megjöttem! - kiáltja el magát. - Gyere - kerül ki. - Áh, hyung - kukkant be egy szobába. - Gyere, bemutatom neked Kim Minseokot, rapper, énekes, táncos csoda bogarunkat, s az egyik legjobb fej ember a csapatban - húz be a nappali féle helyiségbe.
- Hello, Byun Baekhyun vagyok - hajolok meg a kanapén fekvő alak előtt, ki gyorsan össze is szedi magát.
- Chanyeol már sokat mesélt rólad - mosolyog rám kedvesen a nálam kicsit alacsonyabb srác. Haja rendellenes szőke, az arca kerek, a szemei nagyok, de határozottan szimpatikusnak tűnik.
- Tényleg? - lepődök meg, mert erre nem gondoltam volna.
- De még mennyire! Például azt is tudom, hogy-
- Hyung, ne már! Ezt ne most. Gyere Baek, meglessük a többieket is. Nincsenek itthon sokan. Tulajdonképpen csak a M fele szabados - húz tovább egy lépcsőhöz, majd azon felelé.
- Mi az az-
- Sejtettem - játssza meg a drámai sértődöttet. - Ők a kínai része a bandának.
- Tehát az előbbi hyung kínai? - újabb sokk. Nem gondoltam volna annak.
- Nem, őt csak ide sorolták.
- Akkor te is az M-be vagy?
- Nem.
- Akkor miért nem vagy ott, ahol a többiek? - őt a tehenek érdeklik - nem is tudom miért -, engem meg ez egy kicsit. Lehet azt várta volna, hogy ezeket mind bemagoltam már gépről?
- Mert kértem, hogy velem kezdjük és utána elkérezkedtem - áll meg egy ajtó előtt és halkan bekopog. Miután megkapja az igenlő választ, benyit és már megint húz engem is. - Szia hyung, Dae? - szegezi kérdését a bal ágyon olvasó személynek.
- A konyhába - pillant fel könyvéből és amint tekintete rám vándorol, le is teszi azt.
- Baek, ő itt Zhang Yixing, a csapat legkínaibb tagja - mutatja be a srácot.
- Ez kedves volt Yeol - áll fel mosolyogva. Nem túl magas, de engem még így is túl nőtt. Fekete tincsei kuszák, szeme félig le van hunyva, mintha majd’ elaludna.
- Byun Baekhyun - mutatkozok be neki is egy mély meghajlás kíséretében.
- Óh, rólad me-
- Nem meséltem semmit! - fonja ujjait újfent csuklóm köré és ki hitte volna… megint kirángat, hangosan becsapva maga mögött az ajtót. Ma kifejezetten szeret mindenki szavába vágni és ezek elég gyors bemutatkozások voltak. Lefelé megy, aztán egy éles jobbra kanyar után lefékez. - Cső - int. - Bemutatom neked Kim Jongdaet, aki a csapat egyetlen… Chenje - lép el előlem, hogy láthassam az asztalnál falató fiút. Előre görnyedve túr mindenhogyan álló barna hajkoronájába, aztán húzza végig kezét arcán.
- Ya, Chan, ennél jobb tulajdonságom is van! - szólal meg irreálisan magas, nyávogós hangon, amiről lerí, hogy nem az eredeti, de azért kissé meglepett.
- Tényleg. Szereti a műzlit lekvárral enni…
- Miért mindig velem történik ez? - fogja a fejét nevetve Jongdae.
- Szia, Byun Baekhyun vagyok - hajolok meg már megint. Lassan kezd fájni a derekam.
- Woh - tátja el a száját.
- Jó, néha szó van rólad, de túlléphetnénk ezen?! - mordul fel a kobold. Tehát néha szó van rólam… jólvan, ezt megjegyeztem.
- Hát ez… ciki - ismerem be, mert én aztán csuda izgalmas személy vagyok, ki tudja melyik szuper tetteimmel szórakoztatja a barátait. Azzal, hogy nem tudok rendesen csirkét vágni, vagy azzal, ahogy szarba, húgyba kergetem a markáhat, hogy aztán megkínozzam őket?
- Semmi ciki nincs benne. Én nagyra értékelem a munkádat és örülök, hogy a Fülest is beavatod ezekbe, mert így legalább megtanulja értékelni az dolgokat és nem vesz mindent olyan természetesnek - harap egyet szendvicsébe mondandója után.
- Tudtam, hogy rossz ötlet ide felhozni téged - motyogja hisztisen. Füles? Ez igazán aranyos...
- Pedig így van Chan, lásd be.
- Nincs mit belátnom. Inkább menjünk - indul tovább, vissza fel.
- Ki- - kezdenék bele, de nem is ő lenne, ha nem szólna bele, megint.
- Nem, ő sem kínai.
- Nem azt akartam kérdezni… Ki van még itthon? - próbálok lépést tartani vele.
- Senki, most csak ők.
- Hogy értette az előbbi hyung, amit mondott?
- Ki, Jongdae? - néz rám felvont szemöldökkel.
- Ühüm.
- Neked ő nem hyung, fiatalabb nálad.
- Honnan tudod, hogy mennyi idős vagyok?
- Én mindent tudok - húzza győzedelmes félmosolyra ajkait, de mivel nem emlékszem, hogy beszéltünk e már erről, inkább rá hagyom, mert ezek szerint biztosan.
- Egoista…
- Ezt most fájt Baekkie~-
- Ne hívj így!
- Miért?
- Válaszolnál a kérdésemre?
- Mi is volt az? - áll meg a folyosó legvégén.
- Hogy miért mondta, azt, amit.
- Jah, Daenak egy szavát se vedd komolyan, csak viccelt - nyit be a jobb oldali ajtón. - Ez az én kis birodalmam - mutat körbe a szegényesen berendezett szobán, ami egy ágyból, két szekrényből, egy álló állványból felakasztott ruhákkal, egy éjjeli szekrényből és egy íróasztalból áll. - Foglalj helyet - mutat az ágyra, így én megtéve amit kért, le is ülök rá.
- Egyedül laksz?
- Egy időbe megpróbáltam Jongint elcsalni, de azt mondta nincs az a pénz, hogy velem kelljen aludnia - kezd el kutakodni az egyik szekrénybe.
- Miért?
- Mert sokat beszélek. Legalábbis szerinte…
- Szerintem is.
- Rögtön gondoltam - bukkan fel, karja alatt egy pár ruhával. - Elszaladok átöltözni, addig nézz szét nyugodtan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése