9. Semmi sincs rendben

- Nem muszáj, ha nem akarod - keresem az ágyán térdelő, ökleit a lábain görcsösen szorongató fiú tekintetét, de ő mindig kitér előlem. Törökülésbe helyezkedve lesem minden rezdülését, várva, hogy mi sül ki ebből a beszélgetésből. Én tényleg nagyon kíváncsi vagyok, de annyit nem ér, hogy Baek rosszul érezze magát miatta.

- De akarom, csak… csak nehéz, tudod? - pillant fel végre íriszeimbe, s szemeiben olyan mértékű szomorúság rejlik, mitől megsajdul a szívem. - Évekig így éltem, tökéletes álcával, kidolgozott rendszerrel és senki nem látott át rajta. Chanyeol, egy gyáva féreg vagyok, én nem akartam megfutamodni, de… - szemöldökét össze vonva rágcsálja idegesen alsó ajkát.

- Ne csináld, fájni fog - húzom el mutató és középső ujjam segítségével, hogy ne tudja tovább kínozni párnáit, mire megint elfordul. - Figyelj Baekhyun, jó? - teszem egyik tenyerem arcára és úgy kényszerítem vissza magam felé. Bár én magam érek hozzá, a saját szívem olyan tempóra kezd, amit nehéz épp ésszel elviselni. - Bármit tettél és megbántad, az már mögötted van. Tehát nem tudsz vele mit kezdeni, lehagytad, elmúlt, nincs többé. Neked a jövőre kell koncentrálnod és a kezedbe venned a sorsod. Ha változtatni szeretnél, én mindenképp melletted állok, de nem fogom megmondani, hogy mi a helyes és mi nem, mert ez a te életed.

- Nagyon elcsesztem… - jelenik meg egy halvány keserű mosoly szája szegletében. Kényelmesen vissza helyezkedek, kicsit távolabb, hogy onnan figyelhessem tovább őrlődését. Ez most az ő harca, ki kell maradnom.

- Miből gondolod? - unszolom kicsit a beszédre.

- Pár éve egy szörnyű balesetet szenvedtünk, mikor jöttünk hazafelé nyaralásból. Én egyáltalán nem emlékszem rá, ezt is csak úgy véletlen hallottam meg. Sokáig mesterséges kómában tartottak, hogy a testemet helyre tudják hozni, mert totál károsra törtem - fordul meg, hogy mutathassa bal karja hátsó felét, melyen egy hosszú, olyan tizenöt centis heg látszik, valamint kissé felhúzva pólóját, ugyan ezen oldalán több hasonló. Hogy nem vettem eddig észre?! Mondjuk a keze pont takarja, ha lent van, de akkor is! - Mikor felébredtem, azt sem tudtam hol és ki vagyok. Két felnőtt jött oda hozzám örömködve, de mikor megkérdeztem, hogy kik ők és mit akarnak tőlem, anyám elzokogta magát. Minden nap bejöttek és beszélgettünk, meg meséltek a régi életemről, Luluról - hangja elcsuklik, egy pillanatra könnyek csillannak a szemében, de végül folytatja. - az iskoláról, mindenről, ami én voltam. Állítólag nagyon sok barátot tudhattam magaménak, mégis csak egyetlen egy látogatott meg egész idő alatt.

- Kyungoo…

- Pontosan. Dyo ugyan kissé zsémbes néha, de akkor minden türelmét nekem áldozta és harcolt érte, hogy újra olyan közel kerüljünk egymáshoz, mint előtte. Noha nem ismertem, becsültem a kitartását, ugyanis a sok fájdalom és nyűg miatt ritka hisztis voltam. Arról nem is beszélve, ahogy kinéztem… A nővérek és orvosok mind megvetően néztek rám és szinte már utáltak, ezért hát én is utáltam őket és mindenre rákontráztam. Jó, ez mondjuk tényleg rám vall - hümmög fel valamivel jobb kedvűen. - Azalatt a két hónap alatt, amit bent töltöttem, a szüleim megszakadtak, hogy nekem jó legyen. Mikor haza értem, már kezdett minden fokozatosan vissza térni, az életkedvem meg annál távolabb szállt tőlem. Láttam rajtuk, hogy nagyon aggódnak és nem tudtam volna eléjük állni többé, ha el kell viselniük annak is a terhét, hogy én mindenre emlékszem. Ezt láttam a legjobbnak és innentől minden adta magát - görnyed összébb és látom, hogy vacilál, hogy mit csináljon. Úgy kapkodja a fejét, mint aki elbújni vágyik, így én lépek először és közelebb araszolva, lágyan magamhoz húzom, ő pedig olyan hévvel bújik ölelésembe, hogy kissé megtorpanok. Nem tudom mennyire helyes egy velem egykorú fiúhoz ennyire közel lenni, hisz míg nem volt önmaga - amiről most derült ki, hogy mégis -, addig nem zavart, ám most sem ennek kéne a fontosnak lenni!

- Nincs semmi baj, már itt vagyok neked - simogatom finoman a hátát, bár tudom, szavaim most semennyit nem érnek, mégsem nézhetem tétlenül szenvedését.

- Chanyeol… haza akarsz menni? - húzódik kicsit távolabb, hogy lássuk egymást.

- Miért? - térek ki az egyenes válasz elől. Eddig szilárdan menni akartam, de most eszembe sem jutott a dolog és nem is tudom igazából. Úgy hiszem, hogy Baeknek szüksége van most rám, de ez egyáltalán nem biztos. Mi van, ha már csak zavarom, főleg, mert megtudtam a titkát? Ha fél, hogy elárulom? Pedig én nem tennék ilyet, de kit tudja ő mit hisz?

- Mert ha menni akarsz, szólok anyuéknak, hogy rendben vagyok és onnantól nincs szükségem senkire, aki vigyáz rám - mondja keserűen, de nem értem melyik része bántja a dolognak. Ez így most sok nekem…

- Szeretnéd, hogy maradjak?

- Ahogy neked jó - ránt vállat.

- Egyedül akarod megtenni? Ha kiderül, teljes mértékig megváltozik az eddigi életed. Más iskola, más társaság, más bánásmód.

- Egyedül csesztem el, egyedül is kell helyre hoznom.

- Nem Baekhyun, ez nem így van. Én itt vagyok neked, semmit nem kell egyedül csinálnod - húzom vissza ölelésembe, s csendesen figyelem válla remegését, akadozó lélegzetét és halk szipogását.

Egy hét telt el Lulu halála óta és látszólag minden a normális kerékvágásban megy, ahogy annak lennie kell, azt leszámítva, hogy egyedül alszom, ritka unalmas minden és nem tudok kiigazodni az érzéseimet.

Baekhyun egész nap nem csinál semmit. Régen folyton piszkált, jött utánam, szándékosan ordibált, munkát adott, hülyeségeket talált ki, csak hogy csináljunk valamit, de most… Most csak van. Még arra sem kér meg, hogy kaját készítsek. Nem mondom, hogy hiányzik a régi hisztis, ordibálós, néha már elviselhetetlen Baek, de… najó, de, mondom. Jó, hogy kiderült, minden rendben vele, de így olyan más. Mintha nem is őt ismertem volna meg.

Ezen kívül cseszett jó színész. A szülei előtt olyan ártatlansággal adja a beteget, hogy néha még én is elhiszem, hogy valóban ilyen. Egyedül olyankor hajlandó hozzám érni, de már akkor sem akkora hévvel, mint azelőtt, mégis egy világ omlik össze bennem. Mi a baj velem?

- Hát haver, ritka szarul festesz - közli Sehun, a héten már nyolcadjára, pedig még csak szerda van.

- Tudom - rogyok meg kissé a széken, tekintetem a laptopom monitorján vigyorgó fiún tartva.

- Tudod? Ennyi? Semmi “menj a rákba”, vagy “Pont te beszélsz”? Ugye ott a világ végén is van orvos? Kezdek aggódni… - vonja össze szemöldökét, a háttér mozgásából ítélve, leülve valahova.

- Van

- Jézusom Chanyeol, mondj egy címet és küldöm a mentőt! Az sem érdekel, hogy világ végét mondtam, vagy bármi?! - kezd hisztérikus magyarázásba, miből körülbelül csak minden második szót értek meg, annyira hadar, mert még meg is van fázva. Nem elég, hogy pösze, így már beszélni sem tud… Nyár közepén. Mennyi fagyit ehetett? Tényleg. Rég ettem fagyit. Elmehetnénk ma Baekkal, már ha van kedve. Van egyáltalán bármihez is kedve mostanság? Általában nekem se több.

- Jól vagyok.

- Nem kérdeztem, de azért örülök - mosolyodik el végre, olyan igazi ohsehunosan. - És mi van a kölyökkel?

Nem tudom, hogy elmondhatom e neki, vagy egyáltalán miről beszélhetek, de ő a legjobb barátom, így talán nem lenne akkor baj. Baekkal szemben meg nem lenne fair. Aish!

- Nem tudom, lessük meg mit csinál - húzom ki a töltőt és felkapva a laptopot, elindulok vele lefelé. Mivel fél órája hallottam kijönni és azóta vissza egyáltalán nem, így sejtem, hogy lent ügyeskedik valamit. Vagy kint, de az ritkább. Néha csak megunja a saját szobáját és a szüleiébe tévézik. A konyhából jövő hangos csörömpölés azonban hamar elárulja, így célirányosan oda megyek.

- Azt a rohadt szájbacse- - szorongatja egyik kezét, ám amint meglát engem, elhallgat. Lefagyva állok a küszöbön, felmérve a helyzetet, mire leesik, hogy tulajdonképpen mi is történt. Sebtében teszem le az asztalra gépemet és rohanok Baekhoz, hogy elkapva szorongatott mancsát, magamhoz húzzam.

- Mit csináltál? - nézem meredten a mutató ujját, melyből rendesen folyik a vér.

- Hagyd, nem fontos - próbálja kihúzni szorításomból, de nem engedem, sőt, felemelve, sérült tagját, ajkaim közé emelem és finoman megszívom, míg nyelvemet be nem borítja a fémes íz. Dermedten mereszt rám nagy szemeket, s talán még levegőt is elfelejt venni.

- Chan… - hallom meg magam mögül Sehun sírásközeli hangját, bár biztos vagyok benne, hogy megint csak megjátssza magát, így nem mozdulok, várom a folytatást. - Hát megcsalsz? - Szemem sarkából a monitorra lesek, majd vissza Baekra, kinek szemei most még nagyobbak - már ha ez lehetséges egyáltalán. Egy megfáradt sóhajtás kíséretében kiengedem számból az ujját és egy papírtörtőért nyúlok, hogy betekerjem. - Azt mondtad… azt mondtad mindig szeretni fogsz. Hát ennyit ér a szavad? - folytatja drámaian, nálam viszont kezd betelni a pohár.

- Várj, hozok tapaszt - engedem el.

- Nem kell, bocs a zavarásért - nyomja tenyerét oldalamra és arrébb tolva engem, felsiet az emeletre. Sehun harsány nevetése terít vissza a földre, miután már percek óta csak azt a pontot figyelem, ahol eltűnt és várok, de… nem jön vissza.

- Te minek örülsz ennyire? - fordulok felé.

- Látnod kellett volna a képedet - csapkodja magát már nagy szórakozásába, de őszintén, most én is szívesen megcsapkodnám.

- Állj már le, ember - hajolok le a földön lévő késért. Nos, kaját csinálni még mindig nem tud… Épp egy paprikát próbált felaprítani a szendvicshez, minek alapanyagai mind itt vannak a pulton, bár ez a szerencsétlen zöldség úgy néz ki, mint ami felrobbant. Szerintem egy ilyen eredményhez is külön tehetség kell, így végül is nem mondhatjuk el, hogy nem ért hozzá, csak máshonnan közelíti meg a dolgot. Gyorsan befalom, mert kezdeni már úgysem lehet vele semmit és kivéve egy másikat, megcsinálom a szendvicset, amit elkezdett.

- Én is kérek!

- Ne aggódj, fogsz kapni. De még mennyire, hogy fogsz… - dünnyögöm magamnak.

- Te, nem meleg véletlen a gyerek?

- Hagyjál már a hülyeségeiddel - csattanok fel. Miért ver így a szívem ennyitől? Istenem, ha az is lenne, nem valószínű, hogy érdekelném, de ugye erre mennyi esély van?! Sehun, feleslegesen fájdítassz! - Ráadásul még mindig idősebb nálad.

- Nem fogom hyungnak hívni, ha erre célzol.

- Pedig jól tennéd. Én viszont lépek, így is elég bajt okoztál.

- Jó, jó, menj kiengesztelni az asszonyt, de aztán számolj be mindenről! Kivéve az olyan részeket, az nem érdekel - húzza el undorodottan a száját.

- Mi? Mégis milyen részek és mivan?

- Oké, hagyjuk - neveti el magát.

- Szerintem is. Szia Hunie.

- Hello hyung.

Lecsukva gépem tetejét, egy tányérra pakolom az ételt és elindulok felfelé. Nem tudom mit rontottam el, hisz eddig elvoltunk. Már ha hívhatjuk így azt, hogy egész nap alig szólunk egymáshoz. Ő nem keres és meg nem akarom zavarni.

Halkan kopogok be, s várok, míg nem szól, hogy mehetek, majd utána lassan benyitva, rögtön keresni kezdem. Törökülésben az ágy közepéről nézi a tévét, míg mellé nem érek. Furcsálló tekintetét rám szegezi és kénytelen vagyok belátni, ő már nem az a Baekhyun, akit én nem olyan régen megismertem. Már semmi nem emlékeztet rá ilyenkor. A vonásai, de még a hangja is más. Nem kifejezetten rossz, csak annyira más. Szerintem ő akkor sem ilyen. Azaz oké, hogy most normális, de nem lehet ennyire rideg valaki, aki el tudja játszani a bolondot is.

- Hoztam neked enni - nyújtom felé.

- Köszi - veszi el és ölébe téve, vissza fordul a műsor felé, ami már nem is mese, hanem valami akció film féleség.

- Arra gondoltam, hogy ha végeztél, elmehetnénk fagyizni, vagy valami - vázolom fel, már szinte suttogva, félve a visszautasítástól.

- Oké

- Akkor… nem is zavarlak tovább - osonok ki, át a szobámba.

Szuper. Most kecsesen beégettem magam. Aish, tényleg nem tudom hogy viszonyuljak hozzá! Lehet már igényelné a hivatalos megszólítást? Vagy nem? Ha megkérdezem kiakad? Mikor érdekelt engem ennyire, hogy mit gondol rólam egy másik srác? Idegesen túrok a hajamba tehetetlen dühömbe, mintha az bármit megoldana, s idegesen meredek a falra, valamiféle csodára várva, ami megment a saját érzéseim elől. Ahh, azt sem tudom mik azok, csak zavarnak!

Előveszem a könyvemet, melyet még közel sem végeztem, pedig nálam az olvasmányok eléggé gyorsan fogyó eszközök. Az utóbbi időkben nem nagyon akadt a kezembe. Talán pont Lulu halálakor láttam utoljára, akkor is Baeknél. Máris nincs kedvem hozzá…

Nem tudok mit kezdeni magammal, unatkozom, megöl a semmittevés. Felkapva törülközőmet, össze válogatok magamnak ruhákat, ha indulunk és addig elmegyek tusolni. Nap közben nem nagyon szoktam, csak ha fontos helyre megyünk, de most ezt is fontosnak érzem. Azon kívül, hogy nincs jobb dolgom…

Beállva a zuhany tálcára, autómatikusan a meleg felé tekerem a kart, hisz többnyire a forró vizet preferálom, de most jobbnak látom lehűteni magam, főleg, mert kint is elég meleg van. Le kell nyugodnom, hogy normálisan tudjak gondolkodni, mert saját magamat kergetem őrületbe. Ahogy a hűvös cseppek kellemetlenül végig szántják felhevült bőrömet, össze rándulok és fogvacogva próbálnám kikerülni, ha nem irányítanám útjukat, de így csak megtörten állom a próbát.

Baekhyun nem úgy tűnik, mint aki örülne a jelenlétemnek. Azt hittem jobb lesz attól, hogy itt vagyok neki, de egyáltalán nincs így. El tudnám felejteni, ha itt hagynám? Tudnék számolni a lelkiismeretemmel? De ha egyszer annyira fáj! Úgy hiányzik, hogy esténként belopózzon és mellém fekve elnyomja az álom, míg már csak egyenletes szuszogását nem hallani. Ahogy néha néha megmozgatja az orrát, akár egy nyuszi, nyammog párat és mocorogva öleli át a párnát, mely még azóta is az ő térfelén van és mit esténként magamhoz húzok, hogy érezzem az illatát. Komolyan, már beteget amit csinálok!

A tusfürdőért nyúlva, alaposan bedörzsölöm a nyakam, a hasam, majd… majd nem megyek tovább. Szemem megakad merevedésemen, s megrázva a fejem, minden eddig ott száguldozó gondolatot próbálok kiüríteni, s végül a hideg vizet magamra irányítva, sürgősen megmosakszom, hogy egy gyors törülközést követően, felrángathassam ruháimat. A tükör előtt igazgatom hajam, gyűrögetem amúgy is nyomott képem, aztán vissza vánszorgok a szobába.

- Oh, ne haragudj - fordul meg asztalomtól Baek, valamit letéve.

- Ne kérj bocsánatot, te laksz itt - dobom az átnedvesedett törülközőt az ágy végébe.

- Attól ezek még a te cuccaid. Nem lett volna szabad bejönnöm, míg nem vagy itt - bizonygatja igazát, ráadásul maga ellen. Annyira aranyos ilyenkor. Már megint… ahh.

- Nincs semmi titkolni valóm, ne érezd rosszul magad.

- Akkor ő kicsoda? - mutat egy képre, amit gondolom, nemrégiben fogott.

- Ő az öcsém.

- Ohh, még nem is meséltél róla - terül el egy hatalmas mosoly ajkain, mit már oly rég nem láthassam, de ez valahogy mégsem túl bíztató. Nem tudom miért, de rossz érzésem van vele kapcsolatban.

- Sosem kérdezted.

- Nem tudtam, hogy van testvéred.

- Hát már tudod, úgyhogy kérdezz nyugodtan, közben meg akár is el is indulhatnánk, ha úgy jó neked.

- Rendben - vonul ki nemes egyszerűséggel, ami annyira rá vall. Mosolyogva követem le az emeletről, ahol cipőt húzunk, leveszem a kulcsot és elhagyva a házat, valamint a kertet, minden alaposan bezáratok. Pénztárca megvan. Telefon megvan. Baek is megvan. Akkor minden rendben. - Nincs itt rendes fagyizó, de én amúgy is a Mekiset szeretem.

- Van itt Megdonald’s? - tekintek körbe hitetlenkedve.

- Mit gondoltál, hol vagy, egy tanyán?

- Hát köbö - vallom be az őszintét, hisz eddig azt hittem, itt nem nagyon van semmi egy egy kisbolton kívül. Nekem minden, ami nem Szöul, az körülbelül csak pusztaság. Sok helyen voltam már az országba, de azok is mind erdős, hegyes részek voltak.

- Hülye - rúg sípcsonton, mire feljajjdulva arrébb ugrok. Nos, mindenre számítottam, csak erre nem. Eddig még sose csinált ilyet! Ideje lenne megszoknom az új Baeket, na meg ugye megismerni.

- Ezt most mért kaptam? - nézek rá kétségbeesetten, de ő csak felnevet és halad tovább.  

- Amúgy… hogy hogy nem hasonlítotok az öcséddel? - tereli vissza a témát, mikor mellé érek.

- Csak féltestvérek vagyunk. Élőben méginkább elüt kettőnk kinézete, de személyiségre is többnyire pont egymás ellentétei vagyunk.

- És hogy bír elviselni téged? - hangjába gúny költözik, szemöldöke pedig lenézően szalad homlokára, mitől kissé megdöbbenek, ám hamar leesik, hogy csak szórakozik velem. Ha ő így, akkor én úgy…

- Hidd el, még szeret is! - öltök rá nyelvet.

- Na, ezt azért nem hiszem el… Max elvisel, mert nincs más választása.

- Mint én téged? - vágok vissza, mire egy fél másodperc erejéig megtorpan, de mintha mi sem történt volna, indul is tovább.

- Ez gonosz volt, Chan. Ezért vigyél a hátadon! - bök felém követelődzően.

- Miért is?

- Mert megbántottál! - fonja össze mellkasa előtt kezeit.

- Ohh, hát akkor mélységesen sajnálom. Kérlek használj szolgádnak, hyung - kacagok fel és leguggolok, hogy a hátamra tudjon mászni.

- Ne hyungozz - csap még homlokon, mielőtt felállnék.

- Nos, akkor irányíts - szorítom oldalamhoz combjait.

- Csak menj egyenesen…

Meglepően könnyű és eddig nem igazán tűnt fel, de a lábai is sokkal vékonyabbak. Egy hét alatt mennyit lehet fogyni, ráadásul úgy, hogy enni is láttam? A szendvicset ráadásul elfogyasztotta, amit bevittem? Esténként mindenképp szokott vacsorázni, de még sosem figyeltem meg, hogy mennyit, azonban a többi étkezése kétséges, mert a szobájába tölti. Már egyáltalán nincs kint velem a konyhába, mint eddig.

Hiába haladtunk már több sarkot is, még mindig nem tűnik valami nehéznek, nem mintha ezelőtt az lett volna. Aggódom miatta. Ahogy fejét a vállamra hajtja és szuszog, testemet átjárja a meleg érzete és kissé meg is borzongok tőle.

- Itt még balra, aztán ott vagyunk - bök lomhán a szerinte bal irányba - ami nálam inkább jobb, - s kezét a mellkasomra ejtve pihen tovább. Néha gyűrögetve felsőmet nyújtózkodik, vagy mocorog, de valójában nem is figyeli az utat.

- Na, megjöttünk pöttöm - állok meg a nem túl nagy, mégis a többitől jelentősen eltérő épület előtt.

- Az jó… Tegyél le - szedi össze magát és amint lábai földet érnek, ingatagul megindul befelé. Csak egy pillanatra néz felém, mégis meglátom, hogy tekintete csillog, mintha könnyes lenne.

- Mit kérsz? - veszem szemügyre a kínálatot, ám semmi kedvemrevalót nem találok így első pillantásra. Se másodikra.

- Olyat! - mutat nagy boldogan valamire a sok közül.

- Jó, akkor egy olyan lesz - nevetek szarkasztikusan.

- Na~ - kezd el toporzékolni, mint egy gyerek.

- Tényleg Baek - jut eszembe valami. - Te tudsz olvasni?

- Már hogy ne tudnék?!

- Jólvan, bocsi - haladok a sorral, elmerengve az eddigi dolgokon, amiket tudok róla. Kyungsoo mesélte, hogy régen nagyon kötözködős volt. Most is az. Akkor ez tényleg az igazi Baekhyun lenne?

Kikérjük a fagyiját, de mivel engem egyik sem fogott meg igazán, átmegyek a szemben lévő közértbe és veszek magamnak egy sima becsomagolt tölcséreset. A lényeg valójában nem is a fagyizáson volt, hanem, hogy kimozduljunk. Előtte nem igazán mertem vele, mert mi van, ha elszalad, vagy akármi? Persze, már tudom, hogy nem tette volna, de akkor még máshogy gondoltam rá.

- Te, nem a poharat kell enni, hanem azt, ami benne van - nevetek fel, amint vissza érve azt látom, hogy a papírt nyalogatja.

- Fogd be…

Komótosan sétálunk hazafelé, többnyire csendben. Próbálok beszélgetést kezdeményezni, amire vevőnek is tűnik, de hamar véget ér minden téma. Kínos.

A házba érve mindenki megy a maga dolgára, ami nagyjából a semmittevésben merül ki, de ez ellen sem tudok mit tenni, csak vagyunk. Egyre nehezebben viselem ezt a helyzetet, de igazából már csak három hét és megyek haza. Nem szeretnék így emlékezni rá, hisz annyi jó dolgot csináltunk már.

A szülők megjövetelekor mind a ketten lemegyünk, örvendve, hogy végre történik valami.

- Sziasztok fiúk - köszön kedvesen az anyuka. - Mit csináltatok ma?

- Chanyeol vett Baekhyunnak fagyit! - ugrál boldogan a törpe.

- És megköszönted Chanyeolnak? - simít fejére Heechul, elhaladva mellette, hogy bemenjen a szobájukba.

- Baekhyun nem köszönte meg - mereszt ártatlan szemeket apja irányába, majd édesanyjára is.

- Hát akkor gyerünk - mosolyog rá bíztatóan, mire Baek elém pattog és legaranyosabb ábrázatát elő véve, nagyokat pislog rám.

- Baekhyun köszöni a fagyit - ejti ki mézes-mázos hangon, nekem mégis össze szorul a torkom. Ez nem ő…

- Nincs mit - próbálom viszonozni, de szerintem elég fancsali képet vághatok, mert össze vonja a szemöldökét.

- Olyan jó látni, hogy így kijöttök - érkezik vissza hyung, de csak egy pillanatra, s máris a konyhában van.

- Gyertek vacsorázni - invitál be minket a nő és elfoglalva szokásos, én türelmesen, Baek már kevésbé, várjuk az ételt.

Mindig úgy hisztizik a kajáért, de most figyelem is, hogy ugyan mennyit eszik. Végig csacsog mindenről, mint mesék, időjárás, vagy egyéb felesleges dolgok, kifejezett mondanivalója mégsincs. A szülők örömmel hallgatják és bólogatnak mindenre.

Néha, mikor azt hiszi, hogy senki nem figyeli, arca unottá, már már fájdalmassá válik és csak piszkálja maga előtt az ételt. Két falatnál több nem fogy a végig. Gondoltam…

Már egy ideje aggaszt a dolog, de eddig nem nagyon találtam rá utaló nyomokat, vagyis csak azt hittem, hogy én képzelem be, de már kezd bebizonyosodni, hogy Baekhyunnal valami nincs rendben. Nem eszik, kedvtelen, inkább van egyedül. Egyértelmű, hogy ennyi idő alatt nem jön helyre, de nagyon úgy tűnik, hogy inkább egyre csak lejjebb tart, mint sem kifelé a gödörből. Rá sem lehet ismerni.

Már tíz óra is elmúlt, de nem vagyok fáradt. Jobban mondva, nem tudok aludni. Korán van még hozzá, és túlontúl tele van a fejem hozzá. Meg szeretném vele beszélni, de nem látok rá sok esélyt, hogy őszinte legyen velem. Aish, annyi kétség gyötört az elmúlt egy hétben, mint máskor egy évben sem! Utálom, szörnyen rossz! Ha nem teszek semmi, nem is fog elmúlni, de félek, meg minden bajom van és aaaa.

Tehát, miután kivergődöm magam az ágyba, akár egy rossz ötéves, össze kaparom megszilárdult alakomat és izomzatomra parancsolva, miszerint tegye amit elvárok tőle, lenyomom a kilincset és most bátran, a kopogást mellőzve, benyitok, de persze csak halkan, nehogy felkeltsem ha már aludna. Szerencsére - vagy nem -, nem alszik. Megint az ágy közepén ül, ám se nem néz semmit, se nem olvas, csak mered maga elé, míg meg nem hallja közeledésemet. Felpillant rám, tekintete megint csillog, aztán megrázza magát és egy hatalmas vigyort varázsolva ajkaira, magabiztosan végig mér.

Nem, nem ijedhetek meg itt! Csak úgy akar tűnni, mint aki magabiztos, pedig az előbb tisztán láttam, hogy mennyire megviselt és védtelen. Nekem kellene így viselkednem! De nem megy, vele nem… Tehát csak össze szedve minden bátorságom, oda vánszorgok és felmászva a matracra, vele szembe leülök.

- Baekhyun… - hangom megbicsaklik, nincs is kitervelt mondanivalóm. Némán várja a folytatást, de valójában nem tudom mi legyen. Talán a legegyszerűbb, ha kimondom, amit gondolok. - Furcsán viselkedsz…

- Furcsán? - hökken meg kissé.

- Ja, nem is kicsit. Hiányzik, igaz…? - csendesedek el kissé a mondat végére.

- Még szép, hogy hiányzik! Mióta az eszemet tudom, azóta velem volt! Hogy ne hiányozna?! - csattan fel, s arcára a harag jelei ülnek ki.

- Tudom…

- Mindegy, te ezt nem értheted - legyint lekicsinylően.

- Csak Lulu az oka a viselkedésednek? - feszítem tovább a húrt, holott jól tudom, nagyon nem kellene.

- Honnan veszed, hogy nem ilyen vagyok eleve? - lágyul meg kissé, mit megnyugodva fogadok.

- Milyen? Mint aki minden percben a könnyeivel küszköd? Baekhyun, én figyelek rád és látom, hogy mennyire nincs rendben veled semmi, mégsem mondasz semmit és így annyira rossz! Nem tudok segíteni, ha nem engeded! Tehát… jól érzed magad?

- Nem, Chanyeol sajnálom, de nem tudom azt mondani, hogy jól vagyok, mert nem. Össze törtem… - leheli maga elé, s vállai megrázkódnak fájdalmának súlya alatt. - Miattad össze vagyok zavarodva és állandóan menekülök. Nem akarok neked rosszat, nem akarok még jobban a földön lenni és bárhogy gondolom, sehogy sem úgy jön ki a dolog, ahogy jó lenne. Én… én nem akarlak ide láncolni, de nem tudlak elküldeni sem - hajtja le a fejét.

- Ezt hogy érted? Miért miattam? Mit tettem és hogy segíthetnék rajtad?

- Sehogy…

- De miért? - kezdek kétségbe esni, ugyanis a terv, miszerint közelebb kerülök, itt látszik elbukni.

- Mert szerelmes vagyok beléd, Chanyeol…