Baekhyun
A szombat délelőtti békés zenehallgatásomat egy elviselhetetlenül magas hang vágja ketté, amit az évek során ugyan volt alkalmam megszokni, ez valahogy még nem igazán következett be. Kis híján hátra esve a székkel, kapom le fejemről a fejhallgatót és pattanok kétlábra, tudván, bármit is mondott, valami dolgom van most.
- Baekhyun, levitted már a szemetet?! - fújtat anyám idegesen, ahogy talpam a konyha rideg kövét érinti. - És miért nincsen rajtad papucs?! - emeli feljebb hangerejét, mire én fülem-farkam behúzva rohanok vissza a szobámba az említett darabot felvenni, majd felkapva a kukás zsákot, kisietek vele a konténerig, ami történetesen a kerítésünk mellett áll, ráadásul csak holnap reggel ürítik, így nem értem miért olyan sürgős ez, de nem veszekedek. - Mihaszna kölyök - morogja, ahogy elhaladok mellette, hogy újra saját birtokomba feledkezzek.
- Hagyd, majd ha felnő és nem lesz senkije, megtanulja hogyan is kellene viselkednie - “vigasztalja” pasija a tévé elől, ma már a sokadik sörét iszogatva.
Ugyan, most szívem szerint bebasznám az ajtómat, de úgy istenesen, mégsem teszem meg, csak nagyon halkan becsukom és egy nagy sóhaj kíséretében az ágyamra vetődöm. Utálok itthon lenni. Nagyon, nagyon utálok. Mióta apu lelépett, úgy tizenkét éve, anyám átkozza még a nevemet is és olyan szinten utál, hogy ilyen bánásmódot még egy kidobott kutyának se kívánnék. Ha valamit jól csinálok, az nem számít, azonban egy hiba és máris én vagyok a világ legrosszabb gyereke. Rühellek itthon lenni, de mostanság eléggé a négy fal közé szorultam, merthogy legjobb barátaim becsajoztak, elköltöztek, felszívódtak. Tehát ja, magam maradtam.
Az idő egyre csak délután felé veszi az irányt és már meg sem lep, hogy nekem elfelejtették közölni ama tényt, miszerint ebéd van - volt. Már csak daccból sem megyek ki, így inkább bepróbálkozok valakinél, hátha akad rám egy kis ideje.
- Hoseok - szólok bele vidáman, amint felveszi a telefont.
- Na mizu Bacon? Rég beszéltünk…
- Nem rajtam múlott - jegyzem meg egy levakarhatatlan vigyorral ajkaimon. Hiányzik már a társasága, de legalább három hete nem is láttam. - Esetleg ráérsz most? Elmehetnénk valamerre, vagy nekem mindegy.
- Bocsi, de mára már elígértem magam.
- Ohh - szeppenek meg kissé, bár számíthattam volna rá. - És holnap?
- Nem jó, Mia szüleihez megyünk - hangjába semmi megbánás, vagy hasonló, sőt, talán egyszerűen csak nincs kedve hozzám.
- Értem. Akkor nem is tartalak fel tovább. Bocsi a zavarásért, szia - teszem le, mielőtt még valamit kitalálhatna, de most nincs szükséges a szent beszédre, így, hogy megőrizzem jó kedvem, újra tárcsázok. - Szia - varázsolom vissza mosolyomat.
- Cső Baek. Minek köszönhetem hívásodat? - ásít bele Wonshik. Jellemző, mindig ilyen tályt ébred, ha nem később…
- Nincs esetle-
- Egy forintom sincs - vág szavamba, mire nem mondom, kissé ledöbbenek. Miért kéne nekem a pénze?
- És időd?
- Attól függ mire.
- Rám…
- Bocs haver, de sok a meló. Talán majd máskor.
- Rendben, köszi.
Ez sem jött be. Sok a meló. Szombaton. Mikor épp aludt. Mindegy.
Már épp kezdek beletörődni, hogy rám az ég-világon senki sem kíváncsi, mikor ajtóm vágódása ezt rögtön meg is cáfolja, mondjuk én egyáltalán nem így képzeltem a társaságot, de tudom, szerencsére nem tart sokáig, ő sem szeret velem egylégtérben lenni.
- Kiadtuk az öreg dolgozó szobáját, így jó lenne, ha kipakolnál onnan. Mehet minden a kukába, mit bánom én, csak tiszta legyen. De most! - hadarja el követelményét, s már távozik is.
Hogy mi? A papa szobáját? Miért pont azt, mikor még vagy másik kettő áll üresen az emeleten? A papa még apa távozása előtt meghalt, ami akkoriban nagyon nagy űrt hagyott maga után a szívemben, merthogy vele kifejezetten jóba voltam. Talán ez is vette rá apát a távozásra, hisz akkor anyuval már rég nem szerették egymást, egész nap csak veszekedtek. Már elég régóta üres az a szoba, ráadásul félek a bogaraktól, ott meg aztán lehet bőven pók, vagy bármi más. Uhh, jó lesz.
Nyekkenve kaparom össze magam kényelmesnek tűnő ágyamról és olyan csendben osonok végig a folyosón, fel a lépcsőn, amit még egy macska is megirigyelhetne. Óvatosan nyomom le a kilincset, számítva rá, hogy a nyakamba veti magát valami, kezdve egy múmiával, macskával, denevérekkel, dementorokkal, csótányokkal, meg minden… de szerencsére nem történik semmi ilyesmi. A helyiséget szegényes fény öleli körül, mely a por lepte ablakon szűrődik be, ezzel némi világosságot hintve a kicsiny szobára. Középen egy termetes íróasztal kapott helyet, mindenféle régiséggel és irattal, míg kétoldalt szekrények támasztják a falat. Igazából elég kihalt, de így pókhálókkal és szürkés árnyalattal megspékelve elég para, pedig jó emlékek kötnek ide.
Még halványan dereng, ahogy iskola után mindig nagy bőszen rohantam fel hozzá, hogy elmeséljem az aznapi dolgaimat, majd segített megírni a házifeladatot, mit minél előbb le akartam tudni, hogy aztán hallgathassam a meséjét, mely mindig ugyan arról szólt, de én sosem untam meg. Apa mindig nagyon mérges volt, ha rájött, hogy a papa varázslókról és ehhez kapcsolódó mítoszokról regélt nekem, de nem számított, mindig kiharcoltam az ismétlést.
Lassan és bizonytalanul osonok beljebb a recsegő parkettán, majd helyet foglalok az öreg, szépen faragott, bársony huzatos széken, mibe régen annyit ült. Nem szándékozom kidobni a cuccait, hisz mind érték, de nem is tudom mit kezdjek velük. Talán kezdhetném azzal, hogy az igazán fontos dolgokat vérre pakolom, a kevésbé fontosak meg talán mehetnek…
Bő másfél óra rendezkedés után, mikor a padló már csak egy méretes és egy jelentősen kisebb kupacból áll, az utolsó szekrény áttúrásának állok neki. Kiemelem az ott lógó ruhákat és az asztalra terítem a többire, majd mikor vissza fordulok, egy szerény méretű dobozt vélek felfedezi betolva leghátra. Gyorsan ki is emelem a karton testet és felnyitva, egy rakat irattal találom szembe magam. Rengeteget írt az öreg, így nem is csoda, hogy még mindig kerül elő. Amúgy is megtartom az ilyeneket, ám előtte azért átnézem. Egy bőrkötésű könyvet kiemelve, kicsit bele lapozok. Dátumok és nehezen kiolvasható, cirka betűk, de rögtön leesik, hogy ez egy napló, így egyenlőre nem bolygatom, ha lesz időm, úgyis átolvasom. Egy gyűrött tekercset kiemelve, egy térképbe botlok. Nos, nem büszkélkedhetek jó eredményekkel földrajzból, így azt hiszem ez is későbbre marad. Már épp pakolnám vissza a dolgokat, mire a rásütő Nap hatására valami megvillan a papírok közt. Kíváncsian hajolok fölé, hogy aztán kivéve a kis tárgyat, alaposabban szemügyre vegyem.
Egy csillag alakú akármi, melynek vagy három ágáról lógnak kisebb nagyobb láncok. Annak ellenére, hogy több, mint 10 éve itt van, olyan, mintha új lenne. Hahh, egy újabb kacat… Unottan huppanok le a sok rakodástól megfáradva, s bár tekintetem a tárgyon pihen, gondolataim valahol egészen máshol járnak. Utálom, hogy így bánnak velem, főleg, hogy teljesen igazságtalanul, elvégre, semmit nem csináltam. Rendesen tanulok, nyugodt gyerek vagyok, nem ártok általában a légynek se. Kivéve ha túl közel jön… A barátim száma az elmúlt időkben eléggé megcsappant, és akik maradtak is, teljes mértékig szarnak a fejemre. Bárcsak eltűnhetnék innen örökre!
A fejembe olyan fájdalom nyilal, amivel még életembe nem találkoztam, s másodpercek alatt sötétül el minden. Még érzem, ahogy vállam koppan a padlón, onnantól azonban teljes képszakadás…
Chanyeol
Minden monoton és unalmas körülöttem. Reggel munka, néha délután találkozás a srácokkal és aztán hazaesek. Otthon még annyi se történik velem mint napközben, mert az egyedül élés egyik hátránya, hogy nincs kivel mit csinálni. Tévézés, számítógépezés és olvasás a leggyakoribb programom. Vacsora után pedig az ágyba zuhanok, hogy aztán minél előbb állhassak neki az új élménymentes napomnak. Már évek óta ez megy és úgy érzem sehová se jutok, csak egy helyben toporgok huszonévesen. Bármi változás jó lenne. Komolyan, ha egy kóbor cica bukkanna fel az életembe még annak is örülnék.
Délután elmentem a szokásos kis helyünkre a tisztás mellé. Nem jár erre senki rajtunk kívül. Eleve egy halom fán, leesett gallyon és több réteg rothadó avaron kell átverekednünk magunkat a célig. A nehéz terep ellenére a látvány kárpótol az erőfeszítéseinkért. Egy apró kis rét tárul elénk körbe fákkal és egy kis tóval középen. Olyan tiszta a vize, hogy lelátni az aljára és még fürdeni is szoktunk benne. Egymillió helyre mehetnénk a városba, de Minseok hyung mindig itt akar kuporogni a parton. Végül is, jól eljátszik ő a víz fagyasztgatásával, én meg szívesen olvasztom fel a legszebb műveit egy pillanat alatt, ami miatt néha kapok egy tockost, de most jobb lenne, ha gyújtogatnék? Ugye, hogy nem.
Épp a víz felszínén lebegek, mert már nem bírtam tovább a hőséget elviselni és ruhástul dőltem be a hűs habok közé.
- Hyung ha megfagyasztasz nagyon összeveszünk - sandítottam Minseok felé, aki csak gonoszan vigyorgott rám és tényleg felém kúszott a hideg.
- Fél pillanat, amíg kiolvasztod magad. Imádom nézni a fejed, amikor észreveszed, hogy a jégkristályok terjednek.
- Nem szeretem a hideget.
- Tehát nem szeretsz - bigyesztett mint egy ötéves.
- A legérettebb tagunk - sóhajtottam magam elé és a srácokat figyeltem az erdő mellett.
Luhan és Dae többnyire rombolják a teret, mert nem bírnak megmaradni a seggükön, így amíg Jongdae villámmal tölti fel a Luhan körül lebegő fémgömböket, addig Yixing próbálja helyrehozni a kárt, amit a két jómadár okoz a növényzetben.
- Arrébb mehetnétek - jegyezte meg hyung miközben épp új életet lehelt egy szerencsétlenül járt páfrányba.
Luhan hyung ereje irigylésre méltó. Főleg, mert a kis bestia olyan ádázul tudja használni, hogy még nem mertem komolyabban felidegesíteni az évek alatt. Angyal arcához nem passzol a pusztítás, amire képes mégis mosolyogva küldi feléd nem kis sebességgel az amúgy is súlyos tárgyakat. Jongdae már kapott párszor, de azért baráttal mégiscsak finomabban bánik a kis őzikénk, azonban a foltok elkerülhetetlenek. Yixing pedig már felhagyott azzal, hogy naponta gyógyítgassa a hülye gyereket tehát visszavett a feleseléséből hyunggal szemben.
Mégis jók ezek a kis összeröffenések és színt visznek az életembe. Ők igazi barátok és meg is becsülöm őket. Már túl sok mindenen mentünk át együtt ahhoz, hogy tudjuk, mi nem fogunk egymásnak hátat fordítani.
A kertesházas övezet megnyugtató és csendes. Néha már túlságosan is, de nem költöznék el semmi pénzért nagyapám régi házából. Anyámék úgyis jól elvannak mióta eljöttem otthonról és újra foglalkozhatnak egymással. A járdán egy kavicsot rugdostam hazáig. Legalábbis örültem volna, ha velem tart egész úton új pajtásom, de béna lábtechnikámnak köszönhetően félúton elváltunk. Így ő valahol az árokban ismerkedett a többi kaviccsal, míg én magányosan folytattam a sétálást. Még neki is érdekesebb az estéje, mint nekem. Dúdolgattam hát a nagy csönd elkerülése miatt a maradék távon és megpillantottam a kis házat, amit magaménak tudhatok. Csak egy bajom van vele... üresen vár minden nap. Hiába a meleg, barátságos külseje és színei akkor is szürkének hat a magánya miatt.
A kis előszobába felkattintottam a villanyt és most se történt semmi változás mióta elmentem. Bár ha valami szokatlan lenne az csak azt jelentené, hogy manók jártak itt, amiben valljuk be, ennyi idősen ciki lenne hinni, így nem is hódolok ilyesfajta hobbinak. A tévét benyomtam, de csakis háttérzajként funkcionált. Nem érdekelt egy cseppet se, hogy mi van a nagyvilágban, mert valamiért mindig ugyan arról számoltak be. Árnövekedés, rablások, gyilkosságok és politika, hatalmi harcok és ezek engem sose kötöttek le. Tehát a zenecsatornára váltva hagytam ott a nappalimat, hogy a fürdőszobában lazulhassak kicsit. Chen egyik villáma túl közel csapott be mellém és rám szórt egy csomó homokot, de amíg nem pörköl meg egy kis kósza áramfoszlány, addig nem zavar a dolog. Én is égettem már meg a kedvenc ruháit véletlen. Megesik a legjobbakkal is. Hosszasan áztam az apró fehér habok között miközben a kád szélén lévő gyertya lángjából formáltam mindenféle figurát. Tényleg kéne valami újdonság, mert ez már nem mehet így tovább. Kikászálódtam a forró vízből és egy pillanat alatt szárítottam le magamról a cseppeket. Mennyivel előnyösebb, hogy a tüzet uralom mintha Minseok hyung képessége lenne az enyém, mert akkor jégbe burkolva csúszhatnék most a konyháig. A mosógép tetejére készített tiszta alsóba belebújva banduloktam ki valami élelem után vágyva. Egy gyors vacsora elkészítése majd elfogyasztása után elvonultam a hálószobámba, hogy lezárjam a mai napot. Nyár lévén eszembe se volt semmi mást aggatni magamra, hisz nincs akit zavarna pőreségem. Már félálomba voltam, amikor nagy puffanásra lettem figyelmes. Az volt benne a legfurcsább, hogy a nappaliból jöhetett a hang így felkeltem és egy kis lángot tartva a kezemben világítottam hátha meglelem a zaj forrását. Nem kellett sokáig mennem, mert elég feltűnő volt, hogy egy fiú fekszik a parketta kellős közepén. Kis betolakodóm velem egykorú lehetett és így a gyér fényben is meg tudtam állapítani, hogy nagyon szép arca van, a haja pedig sötét. Azonban sehogy sem értettem, hogy mit is keres itt és honnan jött? Az ajtó zárva és az ablakok is csak bukón vannak, tehát nem kintről jött. Talán teleportál, mint Jongin. Fölé hajoltam és rázogatni kezdtem, de semmi jelét nem adta, hogy fel szeretne kelni.
- Hé - ráztam picit erősebben.
Először csak összeszorította a szemét majd lassan felnyitotta pilláit és egy éjfekete szempár nézett rám először hunyorogva, majd teljes értetlenség ült ki arcára, végül félelem, ahogy a kezemre pillantott, amiben a lángcsóva világított meg minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése