Harmadik rész

Chanyeol nem tudta mi tévő legyen, üveges tekintettel meredt ki Minseok fekete BMW-jének anyósüléséről, ezzel hátra szorítva Luhant, ki állítása szerint egyáltalán nem bánta, bár a fiatalabbat őszintén nem is érdekelte. Chanyeol ugyanis össze volt törve és könnyei úgy áztatták a hanyagul magára terített kabátját, hogy lassan facsarni lehetett volna belőle a folyadékot. A két idősebb nem tudta mit mondjon, úgy tűnt, itt semmilyen szó nem fog már használni, a manó fülű teljesen össze tört, ráadásul érthetően. Őket is megviselte a dolog, nem is kicsit, de igyekeztek nem kimutatni. A jármű belsejében feszült csend keletkezett, szinte harapni lehetett volna a azt a sötét aurát, ami belengte őket.

- Biztos ne segítsek? - kérdi az ügyvéd, leparkolva a ház elé.

- Ne. Kösz a fuvart. Helló - darálja el monoton hangnemben, mert bár egy világ dőlt össze benne, udvariasságát teljesen sosem tudná levetkőzni. Túl jó ember hozzá. Becsapva maga mögött az ajtót, kezeit zsebre vágva indul meg a magas épület felé. Feje lóg, térdei megrogytak, minden lépés fájdalmasan lassú és hangos, ahogy talpa végig csúszik a felsózott betonon. A kódot harmadik próbálkozásra tudta csak benyomni, annyira remegett a keze és homályosan látott. Míg a liftre várt, fejében végig pörgette újra és újra az utóbbi másfél hetet, attól kezdve, hogy mára már halott élettársa bejelentette, bár nincs túl jóban a szüleivel, szeretné őt hivatalosan is párjaként bemutatni nekik. A jövőhét szombat volt kitűzve eme jeles esemény napjának, ami már soha nem fog eljönni. Ugyan jól ismerték Chanyeolt, ráadásul miatta állt hadilábon Baekhyun a családdal, de elérkezettnek látták az időt a nagy hír bejelentésére és ha úgy adódik, akár békülni is, bár erre a fiú sok esélyt nem látott.

A kulcsot előrángatva, ügyetlenül próbálta a lyukba helyezni, ám sokadik nekifutásra sem sikerült, minek következtében akkora erővel vágta azt a falnak, hogy az őket körül vevő másik két emeleten is egészen biztosan hallották, nem beszélve a szomszédról. Már nem vágyott másra, csak hogy bent végre igazából zokoghasson, azonban dühe egyre csak nőtt benne. Erőszakosan a kis csörömpölő csomóért nyúlt és vehemensen kinyitva az ajtót, hatalmas robajjal küldte azt vissza vázába, hogy aztán lerángatva magáról kabátját, eldobva a szobájukba menjen.

Képek és emlékek mindenütt. Szerelme arca mosolyog vissza a helyiség minden irányából, azzal a jól megszokott, sűrűn volt látható fogsorral, melyet jelenleg úgy érez, soha sem fog tudni feledni, ahogy a fiú egész lényét és jellemét sem. Kedves, mégis sokszor vehemens, hangos és olykor a kelleténél hisztisebb. Ez jellemezte Byun Baekhyunt a napok javarészében. Miatta mondott le az álmairól, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Jobban mondva: Új álmot talált és mondhatni, így is egy nagy gyerekkel foglalkozhatott. Legalábbis Chanyeol sokszor gondolta ezt, mikor azon morfondírozott, hogy mégis hogyan lehet ilyen tökéletes élete. Bár nem egy álom rakodónak dolgozni, de hogy meg tudjanak élni, neki teljesen megfelelt.

Haragból lépett a polcos szekrényhez és egy lendülettel mindent lesöpört róla. Antik, számára rég értéküket vesztett tárgyak, jegyzetek, kották. A felette lévő polcon becses kép díszelgett, így csak a könyveket kikapkodva teljes erővel vágta a falhoz, ágyhoz, szekrényhez. Mikor hova értek. Ordított, s minden ami mozdítható volt, el is került a közeléből. Mérhetetlen fájdalmát torka szakadtából igyekezett a világ tudtára adni, holott már senki nem érdekelte őt. Mikor már nem volt semmi, a polcot is éppen csak nem tépte ki, egy bekeretezett emléket megragadva csúszott le az ajtó mentén és bár könnyeitől alig látott bármit is, egyik ujját szerelme üvegbe burkolt, 2D-s másának arcára simította, minden eddiginél hangosabban sírva.

- Luhan - az említett szíve kihagyott egy ütemet, elvégre társa nem szokta eredeti nevén hívni, hacsak nem valami probléma van. Igazából tudja, hogy most semmi sincs rendben, mégis valami sokkal komolyabbtól tart. - Nekem még be kell mennem elintézni a papírmunkát. Elvigyelek valahova? - kérdezte színtelen hangon, végig mereven az utat figyelve.

- Csak haza - válaszolta halkan, félve az idősebben végbe menő érzésektől.

Minseok letette párját a ház előtt, s tövig nyomva a gázt, nem törődve Luhan féltő szavaival, ott hagyta őt. Sehogy sem állt össze a kép a fejében, de erre nem feltétlen vezetés közben akart gondolni, így igyekezett minél előbb az irodájába érni.

Elfoglalva megszokott forgó székét, a felhalmozott papírjait kezdte túrni, bármi értelmes nyom után kutatva. Nem rendőr, de sok aktához még így is hozzá fér. Minden egybe van, még sincs semmi össze köttetés.

Byun Baekhyun ártatlanul halt meg. Vagy tán mégsem? Átverték volna a sokat tanult ügyvédet, méghozzá az egyik legjobb barátja? Nem, azt kizártnak tartotta, elvégre ismeri a jeleket, ha valaki hazudik. Ostobaság lett volna, hogy magára vállalja? És ha Luhanról lenne szó? Tudja, mélyen legbelül érzi, hogy ugyan ezt az utat járná végig, mégis butaságnak tartja, hogy megtette Baekhyun. Annyi módon ki lehetett volna kerülni, ám legjobban saját kudarca zavarta. Megígérte neki, hogy kijuttatja és hiába a figyelmeztetés, nagyon hitt benne, hogy sikerülni fog.

A gyász fokozatosan ereszkedett Minseokra, s bár villanyt nem kapcsolt, a kint lemenő Nap hamarosan teljesen megfosztja attól a kevés fénytől is, amivel eddig illette őt. A keserűség kiült az arcára, sírni azonban nem tudott, mert ahányszor saját fájdalma került előtérbe, Chanyeol arca villant fel tudatába, és az, ahogyan a karjaiban tört össze a Happy Virus. A srác, aki a mosolyát őrizte, megszűnt létezni, s Minseok eléggé ismeri Chanyeolt ahhoz, hogy tudja, nem véletlen volt ekkora boldogsága, elvégre sötét múltja minden volt, csak örömteli nem. Baekhyun mellett kiteljesedett és eldobva régi énjét, egy igazán szerethető és megértő embert ismerhetett meg benne.

Most viszont fél, hogy újra vissza esik, hogy el fog tévedni a neki kirendelt útján, hogy behúzza a satuféket és visszatér a kezdetekhez. Talán nem is volt annyira vészes az az időszak, mint ami ezután fog következni.

Tehetetlenségében nem tud mit tenni, mint maga utána járni a dolgoknak, mert kezd beleőrülni a semmit tevésbe, míg csak telik az idő. Egy erős kávé megvétele után újra autójába száll és a rendőrségre hajt, hogy lekérje a videókat. Mivel nyílt utcán történt mindent, nem létezik, hogy ne hagyjanak maguk után bizonyítékot. Egy kép, egy nyom, egy jel.

Kiszállva a rendőrkapitányság előtt, hezitálás nélkül ront be a hatalmas épületbe, hol a recepciót figyelmen kívül hagyva a másodikra sétál, majd gallérját megigazítván, bekopog az ajtón, honnan rögtön választ kapva be is nyit.

- Hung - áll fel mosolyogva az asztalnál ücsörgő alak, hogy az idősebbhez menve, üdvözölje őt. - Mi járatban erre? A terhes nős eset óta nem láttalak - ecseteli vidáman, de a másik ábrázatát meglátva, mosolya gyorsan lehervad.

- Szívességre lenne szükségem…

- Persze, hogy arra. Másért itt sem lennél, nem de? - próbálkozik azért még lazára venni a dolgot.

- Seokjin, pont egy hetes felvételekre lenne szükségem, az ezt az utcát keresztező kameráktól - sétál közelebb és odahúzva a széket, helyet foglal a rendőr srác mellett, hogy ő is rálásson a monitorra. - Aznap este behoztak ide igazoltatásra egy fiút, vele kapcsolatban nyomozok - Amint szavai elhagyják kicserepesedett ajkait, a fiatalabb heves gépelésbe kezd, csakhamar megtalálva az említett fiút.

- Byun Baekhyun, többszörös emberölési merénylettel… - olvassa fel olyan könnyedén, mintha csak a napilap egy unalmasabb cikkjéről lenne szó.

- Igen - bólint egy aprót és erőt vesz magán, hogy ki tudja mondani. - Baekhyun kivégzése ma volt.

- Mi? - kerekednek el Seokjin szemei.

- Ez az… Én sem értem. Mellesleg… ártatlanul halt meg. Ismertem Baekhyunt, elég jól és elég régóta.

- És minek kellenek neked a felvételek? - teker lejjebb, hogy megbizonyosodjon a személy tényleges haláláról, ami ott áll feketén és fehéren, igazolva Minseok állítását.

- Mert miután elment, megfenyegették innen alig ötven méterre és rá kell jönnöm, hogy kik voltak azok.

- Név van? Személyleírás, bármi információ? - szinte égnek ujjai alatt a billentyűk, ahogy a pontos dátumot és időpontot össze téve, keresni kezdi azokat a kamerákat, mik a környéket figyelik.

- Kris van, de valószínűleg nem igazi név…

- Oh - lepődik meg a fiatalabb. - Ők többszörös körözés alatt állnak, így az igazán nevetséges lenne, ha a rendőrség mellett támadnának meg valakit úgy, hogy mi észre sem vesszük.

- Ki azok az ők? - akad meg egy fontos dolgon.

- Hivatalos neveket nem tudunk. Hatan vannak, abból három van feljegyezve nekünk, de az adatbázisba kép nem szerepel, egyedül ezek az álnevek, mint Kris, Chen és Kai, valamint a hozzájuk köthető bűntettek.

- Akkor honnan tudjátok, hogy mikor ők a tettesek? - ül ki az őszinte érdeklődés arcára, kissé elterelve gondolatait barátja haláláról.

- Barátaink nem restek ott hagyni nyomaikat az áldozataikon, vagy a színhelyen.

- És az hogy lehet, hogy ennek ellenére még nincsenek meg?

- Na látod, ezt nem tudom. Hyung, ha elkapod bármelyiket is, én magam kezeskedem róla, hogy bekerülj közénk - szélesedik ki újra mosolya, de az idősebb még mindig nem veszi a poént. - Nézd, itt is van - kattint a kilenc kép közül arra, ahonnan a legjobban látni azt a gyülekezetet, ami egyedül telítette be élettel az éjszakai utcát.

Minseok közelebb csúszva figyeli meg a négy alakot, miből kettőt csuklya takar, kettő kilétét nem takarva cselekszik. Mivel majdnem háttal - kissé féloldalasan - van a kameraállás, mást nem tud, mint megfigyelni az öltözéket és hajviseletet.

Egy világos szürke pulcsis, fekete farmeros egyén hátán egy szintén szürke Adidas márkájú hátizsák díszeleg, citromsárga felirattal és a cipzárján egy lifegő pingvin plüssel. Minseok gyerekesnek tartja, de egyedi nyom, így fontos. A másik bujkálós alak teljesen feketében van, de még a laptoptáskája is fekete, rákötve a felső cipzárjára valami piros papír, ami amúgy szokott lenni a táskákon. A sötét és a minőség miatt nem látszik, hogy van e ráírva valami, de egyértelműen ott van. Minseoknak fáj látnia Baekhyunt, de igyekszik nem rá, hanem a többiek öltözékére és alakjára koncentrálni, hátha az előrébb viszi.

- Jin, kérek egy képet és mentsd le nekem ezt a tíz percet.

- Máris… - áll fel, hogy benyomja a nyomtatót, majd újra gépelni kezd, hogy elintézze az imént kért dolgokat. - Ráírjam a hátuljára a neveket?

- Azt megköszönném.

Amint mindent kézbe kap, elköszön a fiatal rendőrtől és bár ott a vágy, hogy tovább dolgozzon, de nem teszi, inkább haza megy kedveséhez, hogy az ne aggódjon miatta.

A vezetése ugyan még mindig nem túl egyenletes, sőt, az állandó gondolkodás miatt még veszélyesebb, de nem tud mit tenni, mindent megtesz, hogy figyelmét az útnak szentelje. Amint kiszáll, rendezi magát, s még utoljára végignézve a járművön, benyit a kapun és kulcsát előhalászva a házba is. A fényt követve sétál a konyhába, hol Luhan épp a vacsorával van elfoglalva, ami igen ritka dolog, így Minseok kedves gesztusnak veszi, hogy törődik vele a másik.

- Szia - dobja le fáradtan kabátját és cipőiből kibújva, a fiatalabb mögé megy, hogy átölelve őt, egy puszit nyomjon vállára.

- Hol voltál? - fordul meg karjaiban, hogy szemből ölelhesse át.

- A rendőrségen.

- Minek? - ugrik két oktávval feljebb a hangja, mi inkább haragosnak tűnik, mint sem meglepettnek.

- Mert meg akarom találni az elkövetőket - feleli hűvösen.

- De hát már felesleges… - vesz visszább, látva, hogy ezzel ellenszenvet vált ki Minseokból.

- Egyáltalán nem az! Azok a bűnözők még szabadon járkálnak és ki tudja mikor lesz az áldozat egyikünk! - engedi el és magából kikelve Luhanra rivall, ki érhetetlen grimasszal figyeli a másik kirohanását.

- És mégis mit kezdesz azzal, hogy elkapod őket? Ha így kijátszották a törvényt, nem tudsz velük mit kezdeni! Arra nem gondoltál, hogy csak felhívod magadra a figyelmet és emiatt fognak elkapni?! - kontráz rá társa dühére.

- Képzeld, de! Áh, hagyjuk, ezt nem veled fogom megvitatni - legyint idegesen és hátat fordít, ám mielőtt még távozna, válla felett a fiatalabbhoz szól. - Vedd be a gyógyszered. Nem vagyok éhes - hagyja ott őt, hogy a szobába vonuljon.

- Baozi, ne már! - szól még utána Luhan, békülési szándékkal, de erre most Minseok egyáltalán nem vevő.

Nem szeret Luhannal veszekedni, s nem is szokott sűrűn előfordulni, de ilyenkor jobbnak látja csöndben maradni, mielőtt megsérti őt. Alapjában nem az az erőszakos fajta, nagyon is jól tudja leplezni érzéseit és gondolatait, de élettársa előtt igyekszik annyira levetkőzni ilyen téren, amennyire csak jelleme engedi.

- Baek… - nyöszörgi Chanyeol, ahogy a zene egyre csak hangosodik, de párja nem hajlandó felvenni telefonját, ezzel kirángatva a fiatalabbat békésen ráereszkedő álmaiból. - Aish - nyújtózik ki és keze és az éjjeliszekrényről lekapva a készüléket, csukott szemmel a füléhez emeli, majd valami köszönés félét morog bele.

- Baekhyun, szia! Rég beszéltünk. Képzeld, két hét múlva megyek vissza az országba, akkor igazán össze futhatnánk, mert már rég láttalak és lenne is mit mesélnem - hadarja a másik oldalról valaki, elég erős akcentussal.

- Ki vagy? - kérdi rekedtesen Chanyeol.

- Oh, Yeol, hát már meg se ismersz? - nevet fel az kínai srác, mire Chanyeolba elpattan valamit és kinyomva a telefont, hirtelenjébe felül, hogy realizálja, kedvese tényleg nincs vele. Yixing a lehető legrosszabbkor tűnt fel, minek újabb síró roham és fájdalmas önmarcangolás az ára.

Minseok álmosan botorkál ki az előszobába, hol a kelleténél jóval nagyobb a zűrzavar, azonban haragudni mégsem tud, amint meglátja barátait a kanapén ülve.

- Hello hyung - int Sehun, s többé ügyet sem vetve rá, vissza fordul a tévé felé.

- Sziasztok - dörzsöli szemeit, kiűzve belőle a fáradtság utolsó jeleit is, ám mikor tekintete a szófának támasztott fekete laptoptáskára téved, majd a rajta lévő piros cimketartóra, megakad benne a levegő.

- Jongdae - lép közelebb a szélen ülő fiúhoz.

- Ó hyung, szia - mosolyog rá kedvesen.

- Milyen géped van? - mutat a táskára, a lehető legésszerűbb kérdést feltéve, közben megnézve a rajta lévő papírt, amin sajnos semmi nem szerepel.

- Oh, Asus, de nem az enyém, ez Yifan laptopja, csak kölcsön adta a munkához.

- És ő hol van? - próbálja megemészteni az imént hallottakat, bármiféle nyomot keresve vár, hogy esetleg barátjának köze lehet azokhoz, akik megtámadták Baekhyunt.

- Otthon…? Gondolom.

- Ma bent van a bárban - szól közbe a bútor másik oldalán terpeszkedő Jongin.

- És Lu?

- Konyha! - kiált ki Luhan. - Xiu, ma éjszakás vagyok. Ne haragudj, de most hívtak, hogy be kell mennem.

- Jó, nem gond - bólint, de közben nem különösebben érdekli amit a társa mondott. Még mindig ott van benne a tegnapi veszekedés utóíze és amúgy is dolga van, amiről jobbnak látja, ha nem szól.

Minseok a nap javarészét azzal tölti, hogy tervet dolgozzon ki, miként találjon rá az elkövetőkre, de folyamatosan zsákutcába fog, ami csakhamar elveszi a kedvét a felesleges vázlatolástól.

Amint párja elhagyja a házat, ő is autóba száll és újfent a rendőrkapitányságra megy, de most nem Seokjinhez, hanem két emelettel feljebb, a bűnügyi részlegre, hogy egy másik ismerősét megkérje a helyszínről lefoglalt tárgyak és képek megmutatására. Ügyvédként sokszor fordul meg itt, amihez elmaradhatatlan a jó kapcsolatok megszerzése.

- Ez van összesen, ráadásul az ujjlenyomat alapján is csak egy gyógyszertárba kötöttünk ki - helyezi le elé a tasakba csomagolt gyógyszeres fiolát, amiben epilepsziára való orvosság van. Minseok szemei egy pillanatra elkerekednek és légzése megemelkedik, de kizárva butaságnak vélt gondolatát, megköszöni a segítséget és haza indul, mielőtt Luhan is megérkezik, még nem is tudva, hogy ez csak három után fog bekövetkezni.

Mivel hétfőn már érez elég erőt hozzá, na meg elérni sem tudja, úgy gondolja, hogy amint lejár Chanyeol munkaideje, meglátogatja, hogy életet öntsön belé. Ő maga most nem fogad új vádlottakat, mert míg nem zárja le ezt az ügyet, nem tudna másra koncentrálni.

Délután fél ötkor kissé aggódva nyomja meg a csengőt, de mivel már mindenhogy látta legjobb barátját, nem vár csodát. A harmadik csengetésig olyan, mintha senki nem lenne itthon, majd egy nagy csattanás, mi végleg elárulja, hogy Chanyeol a lakásban tartózkodik. Ezek után türelmesen vár, hogy nyíljon az ajtó, de az csak nem történik meg, hívni meg hiába próbálja, ki van kapcsolva.

- Chan, én vagyok az! - dörömböl be, ezzel elérve végre a várt hatást. Ahogy az elválasztó vékony falap kinyílik, egy beesett arcú, kócos, karikás szemű, meggörnyedt alak tűnik fel Minseok előtt, ki elfogadva a tényt, hogy ki érkezett, megfordul és rettentő lassan vissza botorkál a szobájába, hol az ágyra vetődve gubózódig be. Becsukva az ajtót, Minseok is követi, csak előbb levetkőzik, hogy a fiú mellé ülve, kísérletet tegyen annak talpra állítására. - Ma nem is voltál dolgozni? - kérdi a tőle telhető legtöbb jókedvet hangjába sűríteni. Chanyeol nem válaszol, íriszeiből tisztán kiolvasható a válasz, miszerint nem. - Ettél már ma? - a néma tekintetben ugyanaz az erőtlen fájdalom üzen, egyre kudarcteljesebbé téve a dolgot. - Képzeld, találtam nyomokat és egyre közelebb vagyok hozzá, hogy meglegyenek a tettesek - ecseteli, mire a fiatalabb felé fordítja a fejét, jelezvén, hogy érdekli a téma. - Pár nap és meglesz.

- Miért? - köhint párat, hogy száraz torkán kijöjjenek a hangok.

- Mert ez nem maradhat ennyiben. Neked is könnyebb lesz utána.

- Hyung, miért?! - ordít fel hirtelen, mitől Minseok hátra tántorodik. - Miért kell ezt csinálnod?! - támaszkodik fel, hogy úgy üvölthessen tovább a másik arcába. - Miért nem hagyod nyugodni őt?! Miért hánytorgatod, mikor már nincs velünk?! Nincs velem… - halkul el a végére és összetört alakját látva, Minseok nem tudja megállni, hogy ne ölelje át, mire a fiatalabból kitör a zokogás és akár egy kisgyerek, úgy bújik barátja karjaiba.

Nem tudja mit mondhatna, hisz igaza van, de ő úgy érzi, akkor is tudnia kell. Csendben simogatja Chanyeol hátát és hiába minden igyekezete, a nap további részében már semmit nem tud elérni vele kapcsolatban, így csak nála hagyja a hozott ételeket és nyolc körül hazamegy, hogy hagyja őt nyugodni.

- Luhan, bevetted a gyógyszeredet? - kiabál be a konyhából, mikor nem látja a polc azon részén a kis tokot, ahol lenni szokott.

- Be~

- És hol van? - indul meg a szobába.

- Itt, miért? - dől el, hogy kinyújtózva elérhesse a szekrényről. A dobozban ugyan már csak négy szem található, de szemmel láthatóan Luhan kezében van, ami nagyon megnyugtatja Minseokot. Egy mély levegőt véve megrázza magát és egy halvány mosoly kíséretében bemászik párja mellé. - Mostanában furcsa vagy - teszi le a telefonját, hogy minden figyelmét az idősebbnek szentelhesse.

- Tudom, de ne haragudj, csak így jön ki rajtam - mászik hozzá, hogy egy forró és szerelmes csókot lopjon tőle. - Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?  

- Tudom és köszönöm - karolja át, hogy arcát a nyakába temetve érezhesse maga mellett szerelmét.

- Ne köszönd, butus - puszil tincsei közé és magukra húzva a takarót, lenyomja a kislámpát.

A napok múlása egyedül Chanyeolon látszik meg, ki minden pillanatban egyre erőtlenebb, soványabb, betegebb. Életösztönei ugyan még noszogatják őt, de lassan már az is felesleges lesz, ugyanis még megmozdulni sem igen hajlandó. Volt az első időszak, mikor folyton sírt, de nem akart és van a most, mikor sírna, de nem tud. A fájdalom, mi sátrat vert benne, nem hajlandó kijönni, egyre csak ostromolja.

A múlton gondolkodik, a kezdeten. Hogy mennyire nem akarta az elején maga mellé Baekhyunt, hiszen annyi ember átverte és bántotta már, hogy félt bízni, de mikor rájött, hogy a kisebb levakarhatatlan és túlbuzgó, már nem is próbálkozott. Később csak azt vette észre magán, hogy mennyire várja őt, hogy mennyire vágyik az állandó piszkálódására és bár még mindig elfalazta szívét az érzésektől, mélyen belül tudta, neki szüksége van rá. Aggódott, ha megismeri az igazi valóját, magára fogja hagyni, azonban a legnagyobb gondok ellenére is mellette maradt. Sosem vetetette meg és ugyan voltak csúnya szóváltásaik, most ezerszer inkább veszekedne vele a legkisebb hülyeségeken, hogy aztán neki kelljen bocsánatért esedezni, mint sem, hogy ne tehesse már többé…

- Lu-ge~

- Tessék? - érkezik meg az említett, egy szál törülközővel a dereka körül. Minseok imádja amikor párját látja frissen kilépve a zuhanyból, s mint mindig, most is odamegy, hogy alaposan megölelgesse a még nyirkos fiú testét és összekócolja csapzott haját. Nem arról van szó, hogy amúgy ezt nem tenné, de ilyenkor különösen.

- Miért nincs kiváltva a gyógyszered? Még nincs olyan késő, elmehetünk - néz azokba a hatalmas, gyönyörű szemekbe, mik már két éve minden nap megbabonázzák.

- Az a helyzet… - kezd belé kissé nehézkesen. - hogy elhagytam a receptet és el kéne menni újat kérni, de ne aggódj, hétfőn az lesz az első!

- Erre most mit mondjak? - húzza fel magát ezen az idősebb egy pillanat alatt, mert Luhan tudja jól, hogy az egészsége mindennél fontosabb számára. Ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy el lehet felejteni, vagy hagyni, vagy bármi más. Erre figyelni kell, nagyon is komolyan!

- Hogy szeretsz! - szalad széles mosolyba ajka és karjait széttárva várja, hogy Minseok megölelje, de az nem következik be. - Na~, bocsánat - megy oda ő, hogy megölelgesse, azonban Minseok ezt nem viszonozza. - Tudom, hogy most haragszol, teljesen jogosan ráadásul, de véletlen volt és naaaaa…

- Ez az indokod rá? “Na”?

- Xiumiiiiin~

- Lu, ne vonyíts, fáj a fejem - kapja kezét az érzékeny pontra, már amennyire ez lehetséges Luhan szorító karjától.

- Azért, mert olyan nagy - puszil rá.

- Mert tele van ésszel! - vág vissza gyerekesen, jól kereső, híres ügyvédet meghazudtolóan.

- Hát persze - kuncog fel és elengedve párját, ledobja magáról az egyetlen textilt, hogy aztán hasonlóan lealacsonyodva, egy nyelvnyújtást követően, fenekét riszálva térjen át a hálóba, hol magára húzhat egy alsót.

Másnap reggel Minseok szokásos látogatását teszi meg legjobb barátjánál, ki csodával határos módon már az első csengetésre ajtót nyit és egy erőtlen mosollyal beinvitálja őt. Minseok lelke repes, hogy a fiatalabb végre elhatározta magát, hogy feláll és ha nehezen is, de új életet kezd. Chanyeol szíve saját maga számára, de jól hallhatóan megrepedt, hogy a már számára legfontosabb személynek hazudnia kell, de úgy véli, ez mindkettejüknek könnyebb így.

- Ettél már ma? - érkezik a szokásos kérdés.

- Igen - feleli halkan, többre nagyon nem telik. Valójában több mint egy hete semmit nem evett, a gyomra borsó méretű, a hasa folyamatosan fáj, de lassan már észre sem veszi, annyira hozzá szokott.

- Chan… Tudom, hogy ezt nem most kellene és nem így, de van pár fontos dolog Ba-... vele kapcsolatban, amiről jobb, ha tudsz, mert nem kizárt, hogy veszélyben vagy - bukik ki az ügyvédből, mert őszintén félti őt.

- Oké - Torka össze szorul, már ennyitől a sírás határán van, de egy szélesebb mosolyt erőltetve magán, bevánszorog és leül a kanapéra, hol előveszi legérdeklődőbb tekintetét és koncentrál, hogy érzelmei biztos lakat alatt maradjanak.

- Emlékszel, mikor bevitték a rendőrségre? - Hülye kérdés, persze, hogy emlékszik. Hogyan is felejthetné el?! - Aznap hol volt a személyigazolványod?

- Azt mondta, hogy az ágy mellett találta, vagy az előszobába. Már nem emlékszem biztosan - feleli habozás nélkül, elkerülve a felesleges emlék felidézést.

- És mit feleltél rá?

- Mit kellett volna? Semmit, eltettem.

- És most hol van?

- A helyén…

- Biztos? - erre csak egy vállrándítás a válasz, mert ha már ennyire érdekli a másikat annak a vacak kártyának a holléte, lehet épp nála van. Nem érdekli. - Chanyeol, aznap őt megfenyegették a rendőrségről hazafelé jövet, ráadásul a te személyigazolványod felmutatásával, hogy ha nem vállalja magára a gyilkosságot, akkor neked esik bajod - ejti ki óvatosan a szavakat, szándékosan kerülve a fiú nevének megemlítését. Chanyeol még mindig hallgat. Emésztgeti ezeket az információkat, mikre minden bizonyítékot ad. Baekhyun kisírt szemei és hevessége, mikor haza ért, a kártya, a titkolózás… minden. - Hol vehették el tőled? - zökkenti ki mély gondolkodásából.

- Bárhol? Dolgoztam, mint általában. Jonginnal ebédeltem, majd voltam a postán és bevásárolni.

Chanyeol szédül. Baekhyun tényleg ő miatta halt meg? Élete értelme úgy hagyta hátra, hogy nem is említette mértjét? Felvállalta a kockázatot, ezzel önmagát sodorva az elmúlás hömpölygő folyamába, mikor eredetileg neki kellett volna meghalnia? Chanyeol elhatározásán ez mit sem változtat, azonban már tudna sírni, de nem akar.

- Chan… - kezdi nagyon komolyan. - Szeretlek!

- Ewww, hyung, ne - nevet fel kissé, tudván, hogy hyungja ténylegesen szereti, de most kerüli inkább a komoly légkört.

- Most mit ne? Én tényleg szeretlek! - néz rá mosolyogva és csak hogy bizonyítsa állítását, gyengéden átkarolja a magasabb vállát, ki az érintésre össze rezzen, de nem húzódik el. Kellemetlen neki a régen oly’ imádott barátságuknak kifejezése. Most egyetlen ember közelségére vágyik, de azt ugye nem kaphatja meg, ám semmi esetre sem akarja megbántani Minseokot.

Amint az idősebb elhagyja a lakást, Chanyeol feladja. Felad mindent, már sokadjára, de véglegesen. A háló azóta is romokban, így most a nappalit érte a megtiszteltetés, hogy Chanyeol heves kirohanásának áldozatává váljon és hiába a maximumra feltekert tévé hangerő, melyből valami rettenetes zene folyt, semmi sem tudta elnyomni a keserves ordítást, mi csak a megváltásért imádkozott, az viszont nem jött. Azt hitte ennél rosszabb már igazán nem lehet, hogy élete ő érte halt meg, végleg betette a kaput nála.

- Te nem mész be? - vonja fel egyik szemöldökét Luhan, miközben nyakkendőjét igazgatja, de az valamiért sehogy sem akar úgy állni, mint ahogyan kellene neki.

- De, majd később - ferdít kicsit az igazságon, hogy elkerülje a felesleges magyarázkodást, ugyanis párja nagyon hevesen reagál, akárhányszor szóba jön, hogy ő még mindig nyomoz az ügyet illetően. - Az orvost ne felejtsd el!

- Nem fogom - forgatja meg szemeit.

- Látom ám!

- Örülök - mosolyodik el.

- Ma kitakarítok, mire hazaérsz - tornázza fel magát ülő helyzetbe, majd hosszasan kinyújtózkodik.

- Oké, de a szobát hagyd ki, azt majd megcsinálom én, ha már úgyis mindenhol az én cuccaim vannak szét - rángatja meg kicsit a nyakában lévő anyagot, hátha ezzel jobb belátásra tudja bírni és hajlandó lesz úgy állni, ahogyan azt kellene neki, de sajnálatos módon nem válik be a dolog.

- Cuki vagy - kuncog és feláll, hogy párjához menve, segítsen neki.

- Kösz - puffogja és amint végzett vele, már siet is, hogy el ne késsen. - Szeretlek, majd jövök - nyom egy puszit a másik ajkaira.

- Én is, szia.

Minseok ezután neki áll, hogy ténylegesen hozzá kezdjen a takarításhoz, ha már felkelt. A rendőrségre csak este szeretne bemenni, mert szóltak, hogy van valami egy másik ügyével kapcsolatban, de az most annyira nem foglalkoztatja, hogy rögtön ugorjon amiatt. A fejében lévő zűrzavar mellett arra is szeretne időd szakítani, hogy Luhannal kicsit többet legyen és kiengesztelje az utóbbi hetek elhanyagoltsága miatt, így mára nagy dolgot tervez, mihez elmaradhatatlan a ház tisztasága.

A kéréssel ellentétben a szobát is rendbe teszi, hisz nem is várja el párjától, hogy csak emiatt csinálja ő. Nem számít kinek a cuccai, együtt laknak itt.

Már majdnem kész, csak egy előhagyott, régen használt táska szennyezi a makulátlan kinézetet, mit megfogva a szekrény hátuljába száműz, ám mielőtt még vissza zárhatná annak ajtaját, valamin megakad tekintete. Egy citromsárga felirat. Fejét oldalra biccentve méregeti azt a két betűt, amit látni vél, s erőt véve magán, kiemeli a hátizsákot. Maga elé a magasba tartva néz rajta végig, hogy aztán kissé sokkos állapotban ejtse a földre a pingvines figurával megáldott táskát.

- Nem - hebegi és lassan hátrálni kezd. - Nem! - akad meg hangja. Ennél többre most igazán nem futja. Lehetetlen, hogy szerelmének köze legyen ehhez az egészhez, hisz itt a jólelkű, állatimádó, félénk Luhanról van szó, kibe annak idején bele szeretett. Kizárt, hogy bármi köze legyen egy gyilkossághoz!

Egy könnycsepp szánt végig elszörnyedt arcán, ahogy végig gondolja, ugyan mennyi esély is van erre, mielőtt oktalanul feltételez. Erőt véve magán vetődik térdre és elhúzva a cipzárt, megnézi a hátizsák tartalmát. Egy mappa. Összesen egyetlen darab vaskos mappáé az egész tér, mit kiemelve, lehúzza gumi tartóját és kiveszi a papírokat. Adatok, nevek, számok. Ahogy lapozgatja őket, fényképek társulnak hozzá. Mind egytől egyig éles és jóllátható kép az adott személyekről, kiknek valószínűleg ott van az élettörténetük mellette és minden fontos információ. Valahol a stóc végefelé egy kép mindent eldönt… Byun Baekhyun.

Eldobva mindent, felöltözik és a kocsiba pattanva, a rendőrségre hajt. A harmadikra felfutva ront be a kis terembe, hol most nem barátja van, de a jelenleg bent helyezkedő férfit is ismeri valamennyire, így kertelés nélkül kérheti ki a lefoglalt gyógyszeres dobozt, minek cimkéjéről csak a patika címét kéri le, s már megy is tovább. Jól ismeri azt a gyógyszertárat, hiszen itt szokta Luhan megvenni a gyógyszerét, mint ahogy sejtése szerint az most sem volt másképp és mégsem elhagyta a receptet, hanem sokkal inkább az egész kiváltott flakont. Nem hisz ebben. Nem akar hinni… Pont ezért hajt sürgősen oda, hogy bizonyosságot nyerjen. Mostanában elég gyakorlott lett a stresszes helyzetben való vezetés terén, ez mégis már számára, hisz itt az ő párjáról van szó.

- Jó napot - ront be stresszesen a nyugodt kis helyiségbe. - Járt itt múlthét előtt egy körülbelül ilyen magas, fiatal fiú? Epilepsziára vett gyógyszer - mutogatja el, remélve hogy a pult mögött álló fiatal nő felismeri, hisz viszonylag sűrűn fordulnak itt meg. Minseok állapotát figyelembe véve nem hezitál segítséget nyújtani, noha ezt nem tehetné meg, többször látta őket már együtt, mellesleg tudja a férfi foglalkozását is.

- Máris nézem - áll a gép elé és pár kattintás után már meg is van a válasz. - Igen, egy pénteki napon.

- Köszönöm, viszlát - siet haza, mielőtt még az utca, vagy akár az út közepén érné utol a pánik.

A házba fáradtan és lelkileg megszakadva ront be, másra sem vágyva, csak hogy az ágyra dőlve kialudja magát, hogy aztán felkelve ráeszméljen: ez csak egy rémálom volt. Eme elhatározása mégis darabokra hullik, mikor a szobába érve az otthagyott papír kupac fogadja.

- Megjöttem~ - kiáltja el magát vidáman a hazaérkező fiú és levéve cipőjét, valamint kabátját, a kanapén ülő párjához megy.

- Luhan… - emeli rá vöröslő szemeit. Luhan közelebb merészkedik, ám mikor meglátja mellette táskáját, megtorpan. - Te voltál, igaz? - áll fel, erősen tartva magát, hogy ne törjön ki sírásba. Nem válaszol, ami nem jelent jót. - Tudod… voltam párszor a rendőrörsön. Kikértem a kamera felvételeket, tessék nézd csak meg - mutat a tévére, hol épp az megy, ahogy négyen körbe állják a már rég hallott Baekhyunt. - Látod a táskát? - mutat rá a képernyőn. - És ő ki? - mutatja fel a fiú képét. - Luhan, te ölted meg az iskolás gyerekeket? - áll egészen közel hozzá. - A gyógyszeredet megtalálták a helyszínen - folytatja, bár maga sem tudja miért, hisz valószínűleg a másik mindent pontosan tud. - Utoljára kérdezem. Te voltál az Luhan?! - ordít már rá teli torokból, mire egy apró biccentés a válasz. Minseok mást sem várt, kikerülve a ledöbbent alakot, olyan hévvel viharzik ki, hogy mire az feleszmél, ő már elhajtott a ház elől.

Sosem hittem volna, hogy szerelme valaha ártani tudna bárkinek is, nem hogy még ilyen brutális módon. Ha így van - márpedig így van -, akkor ki tudja ki a többi elkövető. A szálak alapján Yifan és Jongin, de nem kizárt, hogy Jongdae is benne van. Tehát a baráti körük. Hozzájuk most semmiképp nem mehet, így egyetlen reményeként Chanyeol maradt.

Mire a ház elé ér, nagyjából rendezi kinézetét, hogy ne ijesszen rá az amúgy is labilis srácra, majd felérve, a megszokottnál kicsit durvábban veti rá magát a csengőre, de ezt ő észre sem veszi. Kisebb szüneteket tesz a folyamatos zajongások közt, de nem jön válasz, senki nem nyit ajtót. Kopog, kiabál, de még hívni is próbálja. Elment volna? Hétfő este csak nem bulizik, de persze bármelyik barátjánál lehet, akiket még Minseok sem feltétlen ismer, így telefonon próbálkozik, de az ki van kapcsolva. Már idegességében épp a földhöz vágná a készüléket, mikor valakit közeledni lát a szeme sarkából.

- Szép estét ügyvéd úr - köszön rá az idős hölgy. - Kit tetszik keresni? - kérdi kedvesen a szomszédasszony.

- Jó estét. Chanyeolt.

- Ó, a magas fiút, igaz? - Bólint. - Fogadja részvétem - válik hirtelenjében komorrá ábrázata. - Őt ma délelőtt elszállították. Öngyilkos lett…

Minseok céltalanul bolyong a sötét, kihalt utcákon. Könnyeitől majdhogynem semmit nem lát, de nem is érdekli már. Élete szerelme egy gyilkos, ki miatt meghalt a legjobb barátja is. Nem tudja mi tévő legyen, csak azt érzi, hogy hatalmas űr keletkezett benne, mit jelenleg semmi sem tudna betölteni. A telefonja minduntalan csörög, de mint aki meg sem hallja, kínkeserves léptekkel szeli a környéket. Nem tudta hol van, errefelé minden annyira egyforma, de hát számít ez már valamit? Majd éjszakázik valahol, ha mást nem a kocsiban, feltéve, ha vissza talál még oda.

Mégis hogyan történhetett ez? Három hete és egy napja még minden a legnagyobb rendben volt, legalábbis látszatra biztosan. Hogy lehetett rá képes Luhan, hogy Baekhyunra fogja a gyilkosságot? Pont őrá! Még mindig tisztán él benne az ígéret, amit tett és amit nem tudott betartani. A szenvedés, amit azzal töltött, hogy ki tudja hozni, de ez egyáltalán sikerült neki és az út, amit végig járt akkor. Sokat küzdött, mit párja végig is nézett egy rohadt szó nélkül! Eddig egy hazugságban élt volna? Így ki lehet játszani a több éves képzettséget és tapasztalatot, ami már ilyen fiatalon a csúcsra sodorta? Minseok világa egyik percről a másikra dőlt romba. Minden amiben hitt, amit szeretett,  feledésbe merült és nem maradt semmije. Család? Lassan másfél éve nem maradt egyetlen rokona sem. Nehéz időszak volt, de Luhannal át tudta vészelni. Luhan… Elég csak rá gondolnia, minden jóra, amit megélt vele és fájdalma tovább tetéződik.

- Baozi! - fog mögüle a vállára, ezzel megállásra kényszerítve őt. - Baozi - lép elé és szorosan megöleli, ám az idősebb azonnal hadakozni kezd.

- Ne hívj így! - csattan fel. - És eressz el, hallod?!

- Nem - fúrja a fejét nyakhajlatába. - Verj meg, jelents fel, tégy bármit, de nem eresztelek el - öleli még szorosabban.

- Luhan… Hagyj, vagy nagyon csúnya vége lesz! - sűrít annyi haragod a hangjába, amennyi csak lehetséges, de ez még mindig nem rendíti meg a fiatalabbat.

- Kérlek… kérlek beszéljük meg, jó? Csak egy esélyt adj! - könyörög kétségbeesetten. Minseok nem az a fajta, aki a világ szeme láttára fogja kiteregetni társa vétkét és kettejük kapcsolatát, így más választása nem maradt.

- Jó, de ne érj hozzám!

Némán kullognak vissza Luhan vezetésével az autóhoz, hogy aztán a házukhoz hajtva, mély feszültséggel lépjenek be a túlfűtött helyiségbe. Luhan fél, hogy nem tudja meggyőzni szerelmét, Minseok pedig már döntött, nem számít a magyaráztat.

- Xiumin - fordul felé, amint beérnek a nappaliba.

- Ne hívj így… - közli tárgyilagos hangnemben. Luhan egy mély sóhajt hallatva veszi le kabátját.
- Figyelj, ez nem az, aminek hiszed…

- Tehát nem vagy te, Yifan és Jongin bérgyilkosok? - vonja fel fél szemöldökét.

- Jó, lehet mégis az, de nem úgy, ahogy hiszed!

- Akkor mégis hogy? - Minseok nem hisz neki sehogy. Ruhástul, mindenestül az előszobába megy és még mielőtt valami olyat hall, amire nincs felkészülve, helyet foglal a kanapén.

- Nem olyan családban nőttem fel, mint amit mondtam… Már fiatalon belekeverdtem a dologba és-

- Nem érdekel - vág közbe keményen. - Kik vannak még?

- Nem lehe-

- Kik vannak még?!

- Jongdae és Kyungsoo - toporog előtte idegesen. Minseok nyers, kemény és határozott ember. Kezdi belátni, hogy nincs sok esélye. - Most fel fogsz minket jelenteni? - emeli bizonytalan tekintetét a másikéba. Minseok hezitál. Mit tegyen? Ez lenne a leghelyesebb megoldás, de itt Luhanról van szó.

- Megérdemelnéd azért a rengeteg ártatlan emberért és a legjobb barátomért - sziszegi összeszorított fogakkal. - De nem… - Luhanból egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel.

- Mi történt Chanyeollal?

- Öngyilkos lett… miattad.

- Jézusom! - kapja kezeit szája elé. - Úgy sajnálom, én nem hittem volna, hogy ez lesz - lép elé, hogy megölelje, de ő eltaszítja.

- Ne érj hozzám! És mi az, hogy nem hitted volna?! Annyira várható volt, csak én nem figyeltem rá, mert azzal voltam elfoglava, hogy előkerítsem azt az ember, aki végig az orrom előtt volt! Akiben megbíztam! - kiabálja dühösen a félénk fiú felé. - Ha a helyében lettem volna, ugyan ezt tettem volna! Istenem, hogy lehettem ekkora barom?! - fog fejére és lehajtva azt, igyekszik nem elsírni magát.

- Nem vagy barom - ül le mellé Luhan, de ő arrébb húzódik tőle.

- Egy gyilkossal osztottam meg az életem, ráadásul ügyvéd létemre rohadtul nem vettem észre ebből semmit! - átkozza magát, tincseit erőszakosan húzva lefelé.

- Kérlek, ne bántsd magad - simul keze Minseokéra, ám ő elcsapja azt magától.

- Lu, nem tudod felfogni, hogy hagyj békén?! Látni sem akarlak!

- De, felfogtam… - áll fel és szomorúan végigmérve párját, a legjobb döntésen töri a fejét. Eleve halott remény volt ez a kapcsolat, de pont most nem akarja feladni, mikor annyira szükségük van egymásra. - Gyere aludni, holnap folytatjuk, jó?

- Itt alszom! - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Jó - törődik bele és bár nem szívesen, de magára hagyja, hogy legyen egy kis tere és ideje.

Aznap este Minseok egy hang nélkül hagyja el a házat, minden fontos iratát magával víve és az össze emlékét otthagyva, hogy még véletlenül se keljen felesleges dolgot cipelnie többé. Nem lát más kiutat ebből, mint a menekvés. Ügyvédi létét örökre leteszi, úgy érzi elbukott benne, s már nem is bírna több veszteséget elfogadni. Se a magáét, se másét.

- Yixing - szól bele a telefonba.

- Hyung, szia - érkezik a nem túl vidám válasz. - Nagy baj van, igaz?

- Eléggé… Otthon vagy még Kínában?

- Igen.

- Kimehetek?

- Hányas géppel jössz?

- Fél óra múlva indul.

- Várni foglak.

- Szia…

Minseok elhatározta, hogy többé nem néz hátra. Nem maradt senkije és semmije, így nem kár, ha elhagyja az országot. Jelenleg úgy érzi, hogy nem tudna több fájdalmat befogadni, mit a hely csak úgy ont magából. Menekülnie kell, mert nem lát más kiutat, de ez nem azt jelenti, hogy nem fog vissza jönni majd egyszer. Talán ha végleg le tudta zárni legjobb barátja, a vigyorgó Chanyeol, s párja, a mindig morcos és bizonytalan, de ennek ellenére nagyon pozitív Baekhyun halálát és szerelmének elvesztését. Talán majd egyszer…

Vége~