Ugyan nem most lépem át elsőnek az egyetem kapuját, mégis ez az első hivatalos tanítási napom, ami miatt már nagyon izgulok. Mindig azt hittem, hogy én sosem fogom vinni semmire az életben, erre ide is eljutottam! Nincsenek túl nagy céljaim, csupán az érdeklődési körömet próbálom hasznos vizekre egyengetni, hogy később olyan dologból élhessek meg, amit élvezek is.
Mikor betérek a hatalmas terembe, hirtelen azt sem tudom hova üljek, annyi hely van. Emberek még csak alig, ők is elszórtan, a választás joga az enyém. Állítólag most kellene neki kezdeni barátokat keresni és ismerkedni, mert akkor könnyebben túljutok a nyolc féléven, a tanuláson, meg minden vackon, de én nem hiszek ebben. Azt sem mondom, hogy magányos farkas típus vagyok, csupán nem követek senkit és semmit. Eddig mindig mások csapódtak hozzám, s olykor igen nagy társaságokhoz volt szerencsém.
Végül találomra leülök egy alsóbb sor szélére és türelmesen várok, míg meg nem érkezik a professzor. A tollam egész végig csak úgy izzott, jegyzeteltem még a tüsszentését is, nehogy valamit lehagyjak véletlen, pedig pontosan tudom, hogy csak az elején vagyok ilyen lelkes, később nagyon fogom unni. Amúgy sem vagyok stréber alkat, legtöbbször elég, ha odafigyelek mikor elmagyarázzák és onnantól a fejemben marad.
Végül minden teremben azt a helyet választom, mert kellően közel van és én a megszokások rabja vagyok, tehát várható is volt, hogy ahova először leülök, az lesz a kiválasztott. Már ha nem foglalt mire beérek, de ilyen még nem volt.
A társaság kicsit nyüzsgő, de igazából nincs zavaróan nagy zaj, egészen a fél tizenkettőkor kezdődő neveléstudományig. Itt már az első öt percben legalább háromszor szól hátra az idősödő nő, hogy hagyják abba a zsibongást, ugyanis valahol fent kispéciztek egy gyereket, akit négyen pesztrálnak. Próbálom kizárni, de az idő teltével egyre zavaróbb. Tekintetemmel az áldozatot keresem, kit meglelve, alaposan végig mérek, próbálva rájönni, hogy mégis mi miatt jár ki neki a piszkálás, de semmi érdekeset nem látok rajta. Görnyedten ül, külső szemmel erősen koncentrál a füzetére, amit ki is kapnak karja alól, de ő nem rezzen, csak feszesen mered még minidig ugyan arra a pontra. Kissé elálló füleit húzgálják, a cuccai közt kutatnak, mégsem tűnnek úgy, mint akik csak most találkoztak először. Ahogy fejét lejjebb hajtva felpillant, sötét íriszeit megtalálják enyémeket és bár egy pillanatnál nem tart tovább, minden fájdalma tisztán érezhető abban a tizedmásodpercben. Hogy tud valaki ilyen szomorúan nézni? Szerencsétlen… Sajnálom őt, de ennél többet nem tehetek. Semmi közöm hozzá és nem is érdekel. Jó, lehet hülyén hangzik ez pedagógia szakon, de ő egészséges, örüljön neki és védje meg magát. Nem kis termettel lett megáldva, hát használja! Ahh, mindegy, csak felhúzom magam.
Miután a két srácot kivágták, minden mehetett tovább normálisan, így hamar elfelejtettem a fiút… egészen szünetig. A fél órás ebéd szünetben épp az étkezdébe igyekeztem, mikor megpillantottam egy falnál kucorogva, ahogy néha néha hátra pillantva osont előrefelé. Alig másfél méter választott el tőle, így már tisztán kivehető volt a kettőnk közti különbség. Átlagos külsővel megáldott, festett barna, rövid hajú, szemüveges, vékony, nyurga gyerek, rettentő kicsi önbecsüléssel.
Az előadásaim három külön épületben voltak felváltva, így akadt időm bőven eltévedni. Nem mellesleg, itt nem is túl kommunikatívak az emberek, de ha mégis hajlandóan válaszolni, az vagy lekezelő, vagy direkt kicseszésből rossz irány.
Három után már hálát adok az égnek, hogy vége a napnak és húzhatok haza, mert ez sok volt nekem így egyszerre. Tényleg teljesen más világ, mint gondoltam, ráadásul anya egész nap SMS-ekkel bombáz, hogy mindent elmondjak. Ettem e, mikor mit csinálok, milyen, hogy érzem magam és ilyen hülyeségek, amikre ha nem válaszolok két órán belül, már azzal fenyeget, hogy hívja a mentőket, hátha valamelyik kórházba vagyok, vagy a fene tudja, mikor tisztában van vele, ha bajom esne, azt még ő is előbb tudná meg, mint én, hisz értesítik róla. Szeretem őt, meg minden, de néha túlaggódja a semmit és ettől olyan, mintha még mindig tíz éves lennék. Mostanság nagyon nehéz otthon, sok a baj, ami rám is kihat, de ennyire nem vészes, erős vagyok, megleszek egyedül.
Szellemileg és testileg kimerülten ballagok a már félig kihalt folyosón, hogy végre leljek egy fiú mosdót, mert lánnyal megjelölt mellett már legalább kétszer elmentem. A falakat nekem körülbelül váll magasságig világos kék csempe borítja, ami a három épület közül itt a legelviselhetőbb, mert például az orvosin zöld van, ami szörnyen bántja a szememet. Tompa lépteim zaja felhangosodva érkeznek vissza hozzám, ezzel némi aggályt keltve bennem, miszerint biztos jó ötlet e egyedül bolyongani. Lélegzetvisszatartva kukucskálok a folyosók végén, majd mikor meglelem a keresett ajtót, hangosan kifújva a bent melengetett levegőt, sietősen térek be a viszonylag tágas helyiségre, hol csapot megcélozva irányítom lépteim. Megeresztve a vizet, alá teszem két markomat és alaposan megmosom az arcom, mit aztán a tükörben csekkolok, azonban arra nem számítottam, hogy ott egy másik alakot is látni fogok. Ma rengeteg arccal találtam szembe magam, de az övét különösen megjegyeztem, melyet jelenleg könny áztat és kifejezéstelenül mered maga elé. Én úgy vagyok vele, hogy egy férfi sosem sír, legalábbis nyilvánosan biztosan nem, mert az szégyen. Nem is emlékszem mikor tettem utoljára, de az is maximum otthon volt az ágyamban. Egy ideig figyelem őt, de nem mozdul, nem csinál semmit, ami igen zavaró. Mi lehet a baja? Az, hogy piszkálják és ha igen, mivel, ha nem, akkor még mi? Nekem is megvan a magam gondja, de neki akkor biztos súlyosabbak. Talán egy kicsit érdekel…. Talán egy kicsit együttérzek vele…
Tükörképem szemeiben bármi érzelmet kutatok, de még magamnak is pofátlanul kíváncsinak tűnök. Utálom ha valaki szomorú. Ne legyen az! Táskámat levéve vállaimról, a fiú mellé megyek és lehuppanva mellé, lábaim közé veszem hátizsákom. Nem tudom mit mondhatnék ilyenkor, ezért nem is beszélek, pedig én aztán tudok, de ez nem annak az ideje. Meggyötört tekintete az elmémbe ég, hálásan pillant rám, majd zavartan fordul el. Lefelé görbülő ajkai megremegnek, s térdeit felhúzva, szorosan átöleli azokat, mintha védekezne valami elől. Már nekem fáj ezt látni…
- Mosolyogj - szólalok meg halkan, mire meglepetten kapja felém a fejét és bármennyire is rossz a helyzet, szája széle egy egészen kicsit felfelé ível.
Lehet fél tőlem? Azt hiszi, hogy én is bántani jöttem őt? Lenne egyáltalán oka félni ekkora méret különbségekkel? Lényegtelen…
Nem tudom mi késztet arra, hogy mellette maradjak, mikor már rég otthon kéne lennem, ráadásul folyton rezeg a telefonom, jelezvén, hogy anyu már idegrohamot kapott, nem érdekel. Fél órán keresztül ücsörgünk még kettős magányunkban a fiú mosdó hideg padlózatán, mire felkel és mélyen meghajolva távozik.
Nem tudom mire vélni és nem tudom hova tenni ezt, így hát én is össze kaparom magam és már ténylegesen hazafelé veszem az irányt.
Másnap reggel egyedül találom őt, amint épp egy füzetet búj és úgy nézi a termek számát, gondolom keresve azt, ahol neki előadása lesz. Elég ijesztő ezzel a komor képpel, de már kitapasztaltam, hogy belül egy nagy nyuszi…. egészen addig, míg ki nem csinál engem. Semmi sem lehetetlen.
- Szia - köszönök rá, mellé szegődve. Hangomra össze rezzen, aztán körbe pillantva keresi, hogy ki szólt hozzá, majd végül lenéz rám végre.
- Helló - Azta de mély a hangja! Bizonytalan, halk, de veszett mély.
- Baekhyun vagyok - mosolyogok rá, jelezvén, hogy nem eszem meg. Kezdésnek nem rossz. Még mindig nem tudom, hogy miért érdekel a srác, de talán pont ezért, mert fogalmam sincs róla. Ja, okos észjárás. No mindegy.
- Chanyeol - biccent és vissza mélyed a füzetébe.
- Hol leszel? - próbálok beszélgetést kezdeményezni, amire nem igazán vevő.
- Háromszázhét…
- Ohh, én is - lelkesülök fel. - Milyen szakon vagy?
- Óvodapedagógus.
- Woow. Ezek szerint szereted a gyerekeket - vonom le ezt a roppant hatalmas következtetést. Nem válaszol. Zsákutca. - Én konduktor szakon.
- Ezért követsz? - kérdi némi éllel.
- Mint mondtam, ugyan ott lesz előadásom, mint neked. Mellesleg, mozgássérültnek érzed magad?
- Jogos - ereszti le a füzetét és nyakát behúzva, betér a terembe. Egy felsőbb szintet választ, hol bemenve, majdnem a közepén foglal helyet. Lemondva saját választásomról, bekúszok mellé és úgy döntök, ha már együtt vagyunk, nem hagyom itt. Hozzá híven, csendesen nézelődik, míg én elő kapok egy szendvicset és megreggelizek, ha már úgyis maradt egy kis időnk kezdésig.
- Áh, Yoda - huppan le elénk két srác. - Mizu van? - nyúl hátra és csípi össze a srác arcát, mit alaposan megrángat, mire annak fájdalmas nyüszítés szökik ki ajkai közül, de nem tesz semmit ellene. Ha ő nem védi meg magát, akkor ez bizony rám marad. A nyegle alak karját olyan erővel ütöm meg, hogy az lendületből a padnak csapódik, majd haragosan felszisszen és szinte vicsorogva áll fel nekem. - Ki a fasz vagy?!
- Parancsolsz? - vonom fel egyik szemöldököm, kezeimet össze fonva mellkasom előtt.
- Kurva gyorsan húzd meg magad, míg szépen szólok! - rivall rám, undorítóan köpködve közben.
- Mert ha nem, akkor mi lesz? - kérdem higgadtan.
- Mi az hogy mi lesz?! Beverem a csinos kis pofikádat, az lesz! - emeli egészen közel öklét, s én csuklóját megragadva, egyszerre állok fel és húzom magam felé, hogy egy istenes pofon kíséretébe vissza segítsem ülni a helyére. A társa csak tátott szájjal bámul, végül össze kaparja a képé fájlaló barmot és a másik sorba mennek.
- Szerintem jóba lettünk - nevetek fel Chanyolra nézve. Elképedt arca büszkévé tesz.
Míg tart az előadás, ő is végig jegyzetel, de azért látom, hogy néha rám néz, s tekintetében rengeteg kérdés van, amiket egyenlőre még nem mer, vagy nem akar feltenni nekem, de remélem, hogy ez idővel változni fog.
- Hol leszel? - kezdeményez ő szünetben, ami eléggé meglep, de már haladásnak veszem.
- Jogon - görnyedek meg panaszosan.
- Nem szereted?
- Nem az, hogy nem szeretem, csak nekem magas és nem is kifejezetten érdekel. Uncsi… - vonok vállat hetykén. - Te hol leszel?
- Az elsőn.
- Akkor induljunk meg lefelé - pattogok a lépcső felé.
Öt perccel kezdés előtt elválok tőle, hogy legyen időm átszaladni, majd az előadás végeztével újra ebbe az épületbe leszek, így annál a teremnél keresem Chanyeolt, ahol hagytam. Mikor abba maradt az emberek kitódulása, bepillantok, hátha csak nem jött ki, de az üres terem egyik szegletében sem látom, ezért megindulok a folyosón, hátha erre van még. Alig pár méter, hogy magas alakját kiszúrjam a tömegben, ám csöppet sem bíztató látvány, ami lezajlik előttem. Egy széles vadállat és két másik srác tartja őt sakkban a falhoz szorulva. Már messziről látszik, hogy ez nem egy békés beszélgetés, ráadásul megint kihallatszik a Yoda megnevezés.
- Megtudhatom, hogy mi a baj? - kukkantok be közéjük, a magam százhetven centijével. Lehet írnom kellene egy végrendeletet holnapra.
- Mi közöd hozzá pöttöm? - néz le rám vigyorogva a másik. Na most ezt mégis hogy oldjam meg?
- Ő a bátyám - állok elé teljesen, hátammal Chanyeolnak támaszkodva, mert több hely nem jut, hogy elég távol legyek ettől a sráctól.
- Semmi hasonló nincs bennetek - mér minket végig egy hátrébb álló.
- De bennetek van - emelem feljebb államat fölényesen.
- És mégis mi?
- Hogy mind degradált köcsögök vagytok - fonom ujjaim Chanyeol csuklójára és olyan tempóban kezdek el szaladni, amire még én sem hittem volna, hogy képes vagyok. Viszonylag gyorsan kicsináltatom magam egy idegenért, tehát remélem minimum a rekordok könyvébe fog szerepelni a nevem.
A napok teltével kezd rutinná válni a másikkal való pofozkodás, vagy menekvés, de szerencsére ezek száma az idővel csökken. Semmit nem tudok róla a keresztnevén kívül és nem is beszél valami sokat, de szép lassan oldódik és ez épp elég nekem. Engem barátsággal fogad, én meg kísérgetem mindenhová és még akkor is találkozunk, ha a fél napot elkerülve töltenénk, más más épületekben. Kifejezetten szórakoztató társaság a maga módján…
- Baek, nézd - támad le már a kapunál egy hétfő reggelen és az orrom alá dug valami újságot.
- Így izgalomba hoz egy kutyás kép? - nevetek fel, mire megcsillogtatja mostanság egyre sűrűbben látott mosolyát.
- Nem az a lényeg. Ez a kutya tizenhét kölyköt ellett. Érted ezt? - tartja előttem azt a vackot, amitől tökre semmit nem látok, de azért haladok.
- Nem…
- Nem tudod értékelni az élet csodáit - ingatja a fejét.
- Dehogynem. Pont ezért megyünk most és keresünk egy automatát. Mivel kezdesz?
- Pszichológia - hervad le jókedve.
- És reggeliztél már?
Chanyeollal egy igazán nagy baj van. Nem mutat érdeklődést az élet iránt. Minden szarért rajong, de élni nem különösebben akar. Nem figyel oda magára, nem eszik rendesen, nem öltözködik időjáráshoz mérten és rajtam kívül senki más nem érdekli. Nem tudok semmit a családjáról és a külsős barátairól… már ha vannak.
- Nem vagyok éhes - hazudja szemrebbenés nélkül.
- Te sosem - veszem le táskámat és némi kutatást követően a kezébe nyomok két szendvicset. Ez már rutinná vált nálunk. A nem evése valami önsanyargatásnak tűnik, mert ha én nem figyelek rá, ő képes estig éhezni.
Péntek reggel nem vár engem, ami nem rendít meg különösebben, főleg, mert találkozok vele az udvaron, ahogy épp befelé kullog.
- Szia - mosolyog rám erőtlenül.
- Szarul festesz - vallom be kertelés nélkül, mert tényleg elég sápadt.
- Szarul is érzem magam.
- Akkor miért nem maradtál otthon?
- Annyira nem vészes - int le és tovább botorkál. Tekintete ködös, járása esetlen, kicsit aggódok érte.
Ma egyáltalán nincs közös előadásunk és eredetileg keveset lennék a pedagógusi épületben is, de miatta minden szünetben átmegyek. Mikor ebédnél sehol sem találom, kétségbeesetten veszem elő a telefonomat, hogy felhívjam őt.
- Hol vagy?!
- Második, mosdó… - nyomja ki én meg rohanni kezdek. Ilyenkor mindig lent vár az étkező előtt, vagy annál a teremnél, amit megbeszélünk, ám ez most elmaradt. Futólépésbe teszem meg a hátra maradt utat, hogy aztán berontva az ajtón, a földön kucorgó Chanyeolhoz ugorjak.
- Mi történt?! - kérdem kissé hangosabban, mint kellene.
- Nagyon fáj a hasam és szédülök - néz fel rám panaszosan, mire tenyeremet a homlokára nyomom, mi szó szerint lángol.
- Gyere, megyünk haza! Hol laksz? - ragadom meg a karját, hogy felsegítsem a földről, mert az nem segít, hogy itt fetreng, az orvosiba meg felesleges lemenni, ő is csak haza küldené. Azért remélem nem kell átmászni a fél városon, mert akkor inkább mentőt hívok.
- Itt a koliba - nyekergi és ellenkezés nélkül hagyja, hogy kitámogassam.
Nem tudtam, hogy kollégista. Akkor ma megy haza… Lehet szólni kellene a szüleinek? Mindegy, most az a lényeg, hogy biztonságba legyen és tudjon kicsit pihenni. Leballagunk a földszintre, útközben elrángatom tőle a táskáját és átvágunk a hatalmas udvaron, egészen a kollégium sárga, hét emeletes épületéig, honnan lifttel fel a negyedikre. A kulcsot lomhán előhalássza a zsebéből és remegő kezekkel dugja a zárba, majd elfordítja. Lerúgom cipőmet, becsukom az ajtót és figyelem, hogy a két szoba közül melyik felé mozdul, hogy oda még besegíthessem. Nyekkenve vetődik az ágyra és nyöszörögve fordul oldalára, hogy magzatpózba húzza magát.
- Van gyógyszered? - pakolok le.
- A konyhába az alsó polcon - mondja elfojtottan. Töltök neki egy pohár vizet és a kis fehér bogyóval térek vissza, mit rögtön be is vesz.
- Ki jön ma érted? - ülök le mellé az ágyra.
- Hogy értve ki jön? - húzza magára a takarót, pedig huszonöt fok biztos van.
- Ki visz haza?
- Én nem megyek haza…
- De miért nem? - lepődök meg.
- Mert nem vagyok jóba velük… Mindegy, ez bonyolult. Menj vissza, én megleszek és köszi mindent - fordul másik oldalára, lezártnak tekintve a beszélgetést.
Egy halk sóhajt megeresztve felállok és a táskámból kihalászom az egyik füzetem, hogy aztán vissza ülve mellé, hátamat a falnak vetve magoljak, míg ő igen gyorsan bedobja a szunyát. Sokat mocorogva és dünnyögve alszik, ami valamilyen szinten aranyos, de elég aggasztó is tőle. Párszor a lábamon landol a keze, vagy épp lazán oldalba fejel, de többnyire elvagyunk.
- Megjöttem! - hallatszik a kiáltás, majd közvetlen utána nyílik az ajtó. - Chan, máris ha- - tekintete megakadva rajtam hagyja félbe mondatát én meg felugorva sietek elé, hogy bemutatkozzak.
- Helló, Byun Baekhyun vagyok - hajolok meg mélyen. - Chanyeol ma rosszul lett és hazakísértem.
- Szia. Kim Minseok - mosolyodik el. - Sokat hallottam már rólad.
- Tényleg?
- Ühüm. Ráadásul együtt járunk speciális társadalomtudományira.
- Ehh, jog… - vágok fintort hallatán.
- Nem szereted?
- Nem nagyon - vallom be.
- Én egész el vagyok vele. Fontos, ha egyszer ügyvéd szeretnék lenni.
- Ügyvéd? Azta! Komoly cél. És melyik szakon vagy?
- Igazságügyi. Már csak két félév és elméletileg megvagyok.
- Kitartást.
- Köszi. Örülök, hogy vagy neki. Tudod, ő egészen más, mint a többiek - pislog hátam mögé az alvó fiúra. - Nehéz neki a családi élete, mindig itt van és barátai sincsenek. Nagyon jólelkű gyerek, de fél mindenkitől, ami nem oktalan, csak hát ettől még inkább célpont.
- Mióta ismered őt?
- Olyan, nyolc éve? Asszem’ ja. Egy faluban lakunk és régen nagyon vidám, energikus srác volt. Középiskolába lett ilyen. Azelőtt sosem vette fel, ha piszkálták a füle, vagy a magassága miatt, de mikor az apja elhagyta őket, magába fordult… - mesél készségesen a nálam valamivel alacsonyabb, fekete hajú, kerekded arcú, nagy szemekkel megáldott, minden bizonnyal nálunk idősebb hyung. - Nekem viszont mennem kell, hagytam neki a hűtőben kaját, bár úgysem fogja megenni, de azért szólok.
- Ő egész hétvégén itt van egyedül? - nézek rá bánatosan.
- Igen. Általában gitározik, vagy tanul…
- Értem.
- Na szevasz - fordul meg és behúzva az ajtót, megy is tovább.
Vissza mászva Chanyeol mellé, folytatom ott a magolást, ahol eddig tartottam. Legalábbis próbálom. Megint vele van kitöltve minden gondolatom, hogy vajon miért romlott meg a kapcsolata az anyukájával, miért hagyta el az apukája és milyen az élete valójában? Biztos szörnyű neki és ez hamar elhatározásra késztet. Én sem bővelkedek különösebben barátokban, de ha neki nincs senkije, lehetek én számára a mindenki. Ha már ilyen jól kijövünk, miért ne? Na jó, a ez azért túlzás, elvégre most tudtam meg a legtöbbet róla mióta ismerem, méghozzá nem is tőle…
- Baek - nyöszörög és keze engem keres, mit megfogok, hogy tudja itt vagyok.
- Kérsz valamit?
- Mm - rázza meg a fejét.
- Akkor mi az?
- Semmi…
Elfogadva a tényt, hogy nem értem őt, szabad kezemmel tovább lapogatok. Hatalmas tenyerében eltűnik az enyém, ráadásul forró is…
Mikor következőnek felkel, már sötétedik, ezért miután megmelegítem és behozom neki az ételt, amit hyung hagyott itt, felhívom anyát, hogy tudassam, nem megyek ma haza. Ugyan Chanyeol nem kért meg és nem is tudom hogy fogjuk kivitelezni a dolgot, de mindenképp mellette szeretnék lenni, főleg most, hogy nem érzi jól magát.
- Szia anya - szólok bele a lehető legkedvesebb hangememet használva.
- Szia kicsim, hol vagy?
- Chanyeolnál a koliba. Ha nem gond, ma nem mennék haza, mert lebetegedett és nincs aki vigyázzon rá…
- Kisfiam, tudod, hogy nem szeretném, hogy idegen helyen éjszakázz - válik rögtön aggódóvá.
- Tudom, de nem lesz semmi bajom. A lakótársával is megismerkedtem és tök jó fej, bár nem hiszem, hogy már haza jön.
- Nem lehetne máshogy megoldani? Gyertek át, itt is tudsz vele lenni.
- Mint mondtam, beteg, még az is nehezen menne, hogy felállítsam az ágyból, olyan lázas.
- Apád nemsokára haza ér, elmegyek értetek kocsival, jó?
- Oké. Köszi anya. Leteszem. Puszi, szia - nyomom ki, hogy bemenjek elújságolni a nagy hírt.- Chan, képzeld, nálunk töltöd a hétvégét - ugrok elé, mire majdnem félre nyel, bár nem tudom, hogy a hirtelen érkezésemtől, vagy attól, amit mondtam. - Ennyire azért nem rossz a helyzet - nevetek fel.
- Én nem szeretnék oda menni…
- Mi? Miért?
- Baekhyun, tudom, hogy ez most rosszul fog érinteni, magam sem tudom miért mondom el, lehet a fejfájás hozza ki, de én szerelmes vagyok beléd és nem szeretnélek elveszíteni, bár szerintem már késő - teszi le az ölében lévő tányért a székre és lábait felhúzva, megint magába roskad.
Őszintén bevallva nem kifejezetten lepett meg a dolog, kicsit furcsálltam néha eddig is őt. Mármint nincs semmi baj a viselkedésével, csak némely érintése, vagy mozdulata irányomba, ami arra engedett következtetni, hogy több vagyok neki, mint barát. Most, hogy ez be is bizonyosodott, semmi nem változott bennem. Egy kissé izgat maga a gondolat, hogy sikerült egy srácot elhódítanom, de ennyi.
- És ezért nem akarsz átjönni? - mászok hozzá egészen közel és feltámmaszkodva teszem tenyereimet a térdére.
- Baek…? - pillant fel rám kezei védelméből.
- Mondd.
- Te nem…?
- Mit nem?
- Hát izé… Nem? - mereszt rám nagy, kölyök kutya szemeket.
- Milyen nyelven beszélünk most? - nevetek fel, hogy oldjam kicsit a feszültséget. Tudom mit akar kérdezni, nem vagyok hülye, direkt szívatom, csak mert jól esik. - Hol vannak a cuccaid? - eresztem el és állok fel, hogy segíthessek. - Te navigálj, én meg bepakolok neked.
- Biztos? - szemeibe kétely és aggódás lakozik, de hangjából kiérződik, hogy izgatott.
- Még szép!
Míg összeszedek neki némi ruhát, ő maga is átöltözik és oda adja a fontos jegyzeteit, mire anya is a suli elé ér. Kint már nincs valami meleg, ezért ráerőszakolok egy kabátot is és előre figyelmeztetem a vacsora veszélyéről is, hogy ne érje váratlanul… vagy mert csak szeretem látni a vergődését.
- Szia anya - tépem fel a sötét Ford kombi hátsó ajtaját és bevetem magam a vezető ülés mögé, honnan előre hajolva nyomok egy puszit szülőm arcára és bevágom magam mellé Chan cuccait, ki épp a másik oldalra helyezkedik.
- Sziasztok fiúk - köszön hátra nekünk.
- Jó estét.
Szeretem, hogy anya könnyen kezeli a dolgokat, legalábbis ilyen téren, mert amúgy elég szigorú, azonban Chanyeollal még nem találkozott.
A belvárosba érve máris sokkal érdeklődőbben vizslat kifelé és emlékszem, hyung mondta, hogy ugyan ott élnek, de vajon az hol van? Az is ilyen sűrű? Ha kijárnék vele, könnyebben barátkozna. Utálom a tömeget és a nyüzsgést, de érte miért ne? Leparkolva a mi tömbházunk mellett, mindent magamra aggatok és indulunk fel az elsőre. Nem valami nagy a lakás, de mióta a bátyám lelépett, saját szobát élvezhetek.
Köszöntünk apának, Chan bemutatkozott, aztán szedtünk vacsorát és bevonultunk anyáék szobájába, ahol szokás szerint a híreket nézzük éves közben.
Épp valami melegházasságról volt szó, mire elkapott a frász. Nagyon meleg ellenes a család, tehát már előre várható volt minden, ami rossz, vagy illetlen. Egy ideig én is ilyen voltam, de mikor középbe a sokadik ribancot fogtam ki, inkább szerettem volna a pasikat, mint még egy ilyen csalódás.
- Nem hiszem el, hogy még a televízióban is le kell adni, had sérüljenek a kisgyerek - háborog anyám.
- Beteges és még terjesztik is!
Lopva Chanyeolra pillantok, ki csak lehajtott fejjel pakolgatja az ételt. Nem úgy tűnik, mint akit megráz a dolog, de biztos vagyok benne, hogy nagyon bántja. Bosszant, hogy nem szállhatok szembe miatta velük, de akkor sem szeretném ennek kitenni, mellesleg nem lenne jó, ha megutálná a családomat.
- Azok a buzi felvonulások nagyon rátesznek ennek a népszerűségére.
- Köszönöm a vacsorát - állok fel és kérdés nélkül megyek ki a konyhába, hogy ott letéve a még félig teli tányéromat, bevárjam Chant, aztán a szobámba menjünk. - Menj el zuhanyozni, az akasztón találsz tiszta törülközőt. Az enyém a kék… Addig megágyazok.
Egy szó nélkül teszi, amit mondok, s míg ő kimegy, ténylegesen rendbe szedem az ágyat. Pár percig elgondolkodom, hogy terítsek e valamit magamnak a földre, de nem, inkább játszom tovább a tűzzel. Jó, nem vagyok extra szemét, nem csak magamra figyelek, az is érdekel, hogy neki hogyan jobb, ami szintén eme tettemhez vezérel.
Mosakodása végeztével én jöttem soron, addig pedig megengedtem, hogy nyugodtan nézzen körbe, amit természetesen nem tett meg, pedig nem igazán siettem. Aranyos, hogy ilyen kis szemérmes, meg minden, de olykor nagyon tud bosszantani, ám még erősen türtőztetem magam, hogy ne adjak az ilyeneknek hangot. Hozok be neki gyógyszer, mert megint nem fest valami jól, benyomom a tévét és ágyamon a falhoz mászok.
- Gyere - paskolom meg magam mellett a helyet, mire a szoba közepén ácsorgó óriás csak bambán néz rám. - Álmos vagyok Chan, ne most kéresd magad - kelek ki, hogy csuklóját megragadva ledöntsem és mögé kucorogva a hátához simulva támaszkodjak fel alkaromra, hogy fejemet a vállára döntve figyeljem a műsort. - Bocsi, de máshogy nem látom. Szólj ha zavar…
Oké, lehet kicsit mocsok vagyok, de na. Megesik. Minden este tévével alszom el, mert utálom a sötétet és így sokkal egyszerűbb is.
Reggel ő már ébren volt, mikor felkeltem, de még azt is megkockáztatom, hogy nem is aludt semmit. Nagyon rosszul érezte magát, a láza is felszökött, így végig mellette voltam és hoztam neki gyógyszert, innit, ennit, borogatást… meg még mikor mi jutott eszembe. Filmeztünk, hogy teljen az idő, s míg délkörül pihent egy órát, addig magoltam.
Délután jobb színbe volt, állítása szerint is jobban érezte magát, ezért elmentünk egyet levegőzni a parkba. Még mindig ragaszkodom eme meglátásomhoz, hogy olyan, mint egy elveszett kisállat, aki fél mindentől, de szerencsére már közel sem olyan alamuszi, mint év elején.
Ahogy újabb hetek szálltak tova, úgy ismertem meg egyre jobban. Ő ugyan nem kérdezett sokat, de tőlem nem is kell, regélek én anélkül is. Minseokkal is összebarátkoztam és az is előfordul, hogy Chan mögött váltunk fontos információkat a kedvét és érkezését illetően. Mellesleg lett egy másik jó barátom, aki szaktársam is. Kínai cserediák, de egész jól beszéli a nyelvet, ha meg valamit félre mond, úgyis mindig javítom. Yixing csak örül neki.
- Te Chan - csatlakozok hozzá ebédnél, amit végre hajlandó kikérni és meg is enni.
- Hm? - pillant rám, tele tömött pofikkal.
- Haza mész a szünetben? - kezdek én is evésbe.
- Szentestére és karácsony első napjára igen, azon kívül nem. Az előtte lévő estét meg hyungnál töltöm.
- És a többi nap?
- Vissza jövök ide…
- Gyere hozzánk! - vágom rá. Manapság sokkal inkább én keresem a társaságát, mint ő az enyémet, bár lényegtelen, amúgy is össze vagyunk nővé. Foggal, körömmel védem, minek meg lett az eredménye és nem igazán piszkálnak minket.
- Nem szeretnék zavarni - int le hezitálás nélkül.
- Tudod, hogy nem zavarsz! Beomot is megismerheted végre. Képzeld, februárba házasodik!
- Nem tudom Baek…
- Nem is kell semmit tudnod, csak mondj igent!
- És ha nem? - vonja fel incselkedve fél szemöldökét.
- Kapsz egy tockost…
- Azt amúgy is - vigyorog rám.
- Jogos - vonok vállát és csak hogy igaza legyen, meglegyintem.
- Ya!
- Remélem örülsz - mosolyodom el kedvesen, mintha csak miatta tettem volna.
- Nagyon… - forgatja meg szemeit.
- Gyere el. Szeretnék neked valami fontosat mondani - veszem hirtelen komolyra, mert tényleg lényeges közölnivalóm van, amit jelenleg még nem tudnék megosztani vele, de addig össze szedem magam.
- Nincs más választásom, ugye?
- Eltaláltad!
Azt hittem ez a Karácsony ugyan olyan lesz, mint az összes többi. Lényegében így is volt, anya főzött, mi díszítettünk, apa lőtte közben a szarabbnál szarabb poénjait, de valami mégsem hagyott nyugton. Most először féltem elfogadni az érzéseimet, a szomorúság pedig vele járt, hogy ő nincs velem, nincs itt, nem láthatom, ha csak pár napig, de akkor sem. Többnyire ez töltötte ki nekem az ünnepet, azonban a kis ajándék, amit számára tartottam, egyre csak vonzotta a figyelmem, hogy oda tudjam adni, amihez természetesen meg kellett őt várnom.
Huszonhatodikán már a kollégiumnál vártam kora reggel, hogy mikor érkezik. Amint megláttam, futva ugrottam a nyakába, de szó szerint, minek kis híján egy pofás kis esés lett a vége, de szerencsére felerősödött már annyira, hogy elbírjon, így meg tudott tartani, egyedül a csomagjai landoltak a hóban.
- Minek örülünk ennyire? - nézett rám mosolyogva, s kezei a combomra simulnak, hogy átvegye súlyom egy részét. Szégyenlősen fordultam el kíváncsi tekintete elől és figyelmem a messzi tájnak szenteltem.
- Hiányoztál…
- Te is nekem Baekkie - kuncogott fel és letéve engem, elindultunk készülődni, hogy aztán nálunk kössünk ki.
A tömegközlekedést jobban elviseli már, az emberektől sem óckodik, s a lakásban is igen otthonosan mozog. Sőt, kettőnk közül lassan ő a pozitívabb. Egyre többet mosolyog, amit kifejezetten szeretek, mert gyönyörű mosolya van és így kevésbé néz ki pszichopatának. Komolyan, mikor mérges, akkor jobb menekülni!
- Figyelj, Chan… - kezdek bele bátortalanul, s ágyamon a hátamat a falnak vetve várom, hogy közelebb jöjjön. Bizonytalanul mászik fel mellém, látszik, hogy aggódik, netán valami rossz hírt készülök közölni, bár mélyen belül remélem, hogy nem fogja annak fogadni.
- Baj van? - ül le mellém tisztes távolságba. Ő nem szokta átlépni a határokat, sőt… én vagyok az, aki mindig húzza az idegeit. Talán ennek is köszönhető a jelenlegi állapot.
- Én… - nézek le kezeimre. - Nem tudom, hogyan mondhatnám el, mert borzasztóan ciki erről beszélni - vallom be. - Nem tudom, hogy amit érzek, az tényleg az e… mármint szerelem, mert ez olyan más, de úgy hiszem tudnálak igazán, szívemből szeretni és ha neked rendben van, meg szeretném veled próbálni… - halkulok el teljesen, mondatóm végére.
- Megint csak viccelsz, igaz? - kérdi egy kis idő elteltével.
- Igen Chanyeol, az egész egy nagy vicc! - kapom felé fejem, talán kissé idegesebben, mint terveztem.
- Gondoltam - húzza el a száját.
- Ya, én komolyan mondtam! - csattanok fel, mert bár látszik, hogy csak megjátssza magát, de a türelmem elég véges.
- Igen? Akkor bizonyítsd be - mered rám kihívóan. Egy mély levegőt véve támaszkodok fel és pontosan tudva, hogy mit szeretne, egyik lábamat átlendítem az övéin, hogy feltérdelve vele egy szintbe legyek és ajkaimat lágyan az övéire nyomom, mindenféle hezitálás nélkül, még mielőtt meggondolnál magam. A gyors puszit követően elhúzódok, de éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Megfelel?
- Koránt sem… - siklik tenyere tarkómra és vissza húz magához, hogy aztán nyelvével behatolva térképezze fel számat, míg én dermedten állom a dolgot. Megijedtem. Másik keze oldalamra simul és finoman simogatni kezd, ami némileg felold, de még mindig kevés, hogy mozdulni merjek.
A szünet hátralévő részében egymásra voltunk tapadva, persze csak titokban, mert ha ezt anyuék megtudnák, én addig élnék és bizony hosszú életet tervezek ezzel a nagy majommal az oldalamon, tehát egyenlőre tartom magam.
A második félév elegendő akadállyal érkezett elénk, hogy a sok vizsga és számonkérés kevesebb időt adjon számunkra, ezzel máris megpróbáltatás elé állítva gyenge lábakon álló kapcsolatunkat. Bennem még mindig ott a félsz, hogy mi van, ha egyszer csak fogja magát és azt mondja, köszöni, de nem kérbelőlem többet, vagy ő is megcsal, mint partnereim többsége, ezért nem is haladunk túl gyorsan. Nem rója fel, nem sürget, napi többször megköszöni, hogy vagyok neki és minden nyálas vacak, de én többször vagyok goromba, mint kedves, ami olykor neki is sok. Az első komoly veszekedésünk három nap mosolyszünetet eredményezett és azt is ő szüntette meg, tudván, hogy én vagyok olyan makacs, hogy részemről örihari legyen. Na jó, talán nem, de akkor sem léptem volna egy jódarabig.
Egyik este épp a kollégiumi szobájukban tanulunk egymás mellett, mikor megjön hyung. Chanyeol már az ajtó hangjára ideges lesz, amiből arra következtetek, hogy valami nincs rendben köztük, mit igazol, hogy felkel és behúzza maga után az ajtót.
- Szia - köszön rá az idősebb, nem tudva egyikőjük sem, hogy én így is mindent tisztán hallunk.
- Beszéljük meg…
- Felesleges - motoszkál valamit Minseok - gondolom a kabátját veszi.
- De nem az! Én el akartam mondani, de féltem… Nekem tényleg fontos vagy, nem akarlak elveszíteni - hadarja kétségbeesetten. A kétely mocska azonnal sátrat ver elmémben és a fél perces csönd alatt én már olyan merényletek áldozatául érzem magam, miket csak elcsépelt szappanoperákban látni, de hát ki tudja, nem…?
- Chanyeol, bolond vagy, ez a te bajod - nevet fel az idősebb. - Engem nem érdekel milyen kapcsolat van köztetek, amíg boldog vagy, felőlem a kutyája is lehetsz, de ha csak egyszer megtudom, hogy fájdalmat okozott neked, saját kezemmel csinálom ki! Sőt, most megyek és beszélek vele is - Itt azért már rendesen rajtam van a frász és füzetemet teljesen szemem elé húzom, hogy ne lássam a halálomat.
- Hyung, ne! Még a végén elkergeted tőlem - szólal meg vidámabban és remélem most épp lefogta, hogy megakadályozza a merényletben.
- Ennyitől nem hiszem, hogy elmenekülne, elvégre látta a búskomor fejedet. Ha van egy kis esze, már akkor elmenekült volna - fokozódik a hangulat és be kell lássam, igaza van.
- Ya, ne hülyézd le Baeket!
- Hallod Baek, hogy kiáll érted az urad? - kiabál be nekem.
- Hallom… - susmorgom, csupán csak magamnak, őszintén elmosolyodva.
Azután a kapcsolatunk csak még szorosabb lett, de persze azért kaptam szentbeszédet, mikor Chanyeol nem volt a közelben. Nem vettem rossz néven, mert csak örülni tudok, hogy egy ennyire jó barát van mellette.
A nyár kezdetével Minseok hyung kiköltözött a koleszból, ezzel egyedül hagyva a colost, kit állítása szerint nem zavar a dolog, de ismerem már annyira, hogy tudjam, igenis rosszul érinti a magány.
A szünet nagy részét nálunk töltöttük, ám volt egy hét, mikor leutaztunk az anyukájához. Nagyon kedves, idősödő asszony, ráadásul a nővére is tök jó fej. Mindenképp be akart nekik mutatni, én meg örültem, hogy végre megismerhetem az otthonát, ám rendesen égett a fejem, mikor a párjaként hozakodott elő velem. Mivel egész jól fogadták, nem kellett sírt ásni nekem, pedig volt ott bőven földes hely rá. Mivel addigra már rég nem voltunk ártatlanok, két napot nem bírt volna ki, így ciki élményeket is gyűjtöttünk dögivel, de hát kell az, hogy legyen min nevetnünk öreg korunkban… Mondjuk akkor nem így fogtam fel, pedig sokat segített volna a hisztijeim megelőzésében.
Chanyeol mellett sok első dolgot tapasztaltam meg, így gondoltam bővítem ennek a listáját azzal, hogy szembe szállok a szüleimmel és kiállok magamért, miszerint én igenis a kollégiumba fogok beköltözni. Indok nem nagyon akadt, így maradt az, hogy közelebb van, később kell kelni, kényelmesebb, felnőtt vagyok már, szabad életet élek, meg hasonlók. Kicsit sem örültek ennek, ezért veszekedéssel váltunk el, mit Chan próbált rendbe hozni köztünk, de esélytelen volt. Kerestem munkát, s egy pofás kis kávézóba fel is vettek, hol öröm volt dolgozni. Az iskola már kevésbé ment ilyen jól. Vizsgák előtt besokalltam és elegem lett a világon mindenből.
Még csak fél tizenegy van, nekem rég bent kéne lennem, de e helyett itt kuksolok a takaró alatt, azon gondolkodva, hogy behúzzam a belem dolgozni, vagy szórjak átkot mindenkire, akit kicsit is utálok. Az első egyszerűbbnek ígérkezik, de sehogy sem jutok dűlőre. Minden porcikám azon van, hogy poénosan fogjam fel a helyzetet, de nyolckor keltett az ébresztő, azóta egy másodpercet nem tudok pihenni, pedig fáradt vagyok. Élet undorom van…
Mikor nyílik az ajtó, nagyon apróra összehúzom magam és teljesen elbújok a paplan alá, imádkozva, hogy ne jöjjön be a szobába. Eleve, fogalmam sincs mit keres itt ilyenkor.
- Byun Baekhyun! - ront be olyan hévvel, hogy bele remeg a padló. - Látom, hogy ott vagy, ne gyerekeskedj! - foszt meg egy pillanat alatt védelmemtől.
- Szia - vigyorgok kényszeredetten és hevesen integetek neki, mint egy kisgyerek.
- Nem szia. Miért nem jársz be? - huppan le mellém, táskáját idegesen a falhoz vágva. Félek… Sosem bántana, de ettől az arcától félek.
- Nem tudom - gördülök hasamra és lábaimat magam alá húzva, összegubózódok, akár egy süni.
- Mi az, hogy nem tudod? Már hetek óta ezt csinálod! Néha bent vagy, néha nem, de már azt is hallottam, hogy csak neveléstudományra jöttél be, hogy nekem ne tűnjön fel a hiányod. De tudod mit?! Nagyon is feltűnt! Beszéltem Yixinggel, beszéltem Kim professzorral, de a takarítónénivel is, hogy mi az isten történik itt! - Nem válaszolok. Nem tudok. Ha más lenne a helyzet, biztosan megtalálnám a hangom, de itt én rontottam és amúgy sem tudom még mit akarok. - Na, Baek… - dől le mellém és hatalmas tenyere a hátamra siklik. - Ne haragudj… Én csak aggódom érted, mert nem vagy jól, de nem beszélsz velem, nem mondod el a gondjaidat. - Még mindig igaza van. Sokat változtam, sok a stressz, kilátástalan minden. - Kérlek, mond el nekem.
- De nincs se-
- Ne hazudj - vág közbe lágyan. Oldalamat megtolva dönt el és magához húzva, arcát a hajamba temeti és úgy beszél. - Emlékszel, hogy milyen voltál velem az elején? Nem hagytál magamra, kiálltál értem, pedig okod sem volt rá. És most? Most magad elől menekülsz a leginkább… Én szeretem minden énedet, azt is, mikor vigyorogva döntesz fel és azt is, mikor sértődötten vonulsz a sarokba egy olyan dolog miatt, ami egyáltalán nem fontos, de ha neked hiszti korszakod van, ne merjen melletted senki megszólalni, mert különben lepuffogod a fejét, aztán játszod a hiszti királynőt.
- Ya, én nem i-
- Ó, dehogynem - puszil fejem búbjára. Mikor lett ez az antiszociális, beszari kölyök sokkal érettebb nálam? Már én érzem gáznak a saját viselkedésemet.
- Chanyeol, én nem bírom már… Elegem van, nem akarok konduktor lenni, nem akarok mások bajaival foglalkozni, nem akarok tovább tanulni - fakadok ki, mire szorítása erősbödik.
- És ezt eddig miért nem mondtad?
- Mert tudom mennyire fontos neked a suli és hogy ovisokkal foglalkozhass, hogy aztán saját kis csoportod legyen, akik mellett boldog lehetsz - fúrom fejemet mellkasába.
- Annyira bolond vagy… Nálad semmi sem fontosabb, nekem te vagy minden boldogságom. Mellesleg… te kiteszel egy csapat óvodást.
- Ya! - húzódnék el, de nem ereszt.
- Megoldjuk Baek. Mindent megoldunk. Én keresek munkát és elköltözünk albérletbe, aztán éljük a felnőttek életét.
- De nem! Neked a gyerekek…!
- Ez nem kérdés volt, úgyhogy hagyd abba a tiltakozást. Ez nem a bíróság - nevet fürtjeim közé.
Hiába minden ellenvetés, könnyedén hárított és elkezdett egy közértben dolgozni, mint kasszás, mondván, hogy kedveli az embereket. Én csak lestem, hogy mégis mi történt vele és mikor könyörögtem, hogy hozzák vissza az én Chanyeolomat, csak képen röhögött és otthagyott.
Januárba el is költöztünk, valamit kiiratkoztunk, ő pedig munka helyet váltott, mert annyira azért mégsem érezte magát jól, mint azt elsőre hitte. Próbálkozott takarítóként, de nem hallgatott rám, aminek az lett a vége, hogy egy héten belül azt is hagyta, majd rakodóvá vált. Nem tudom itt mennyi ideg fogja húzni, de egyenlőre elég lelkes.
Az első estén az új lakásba. Egyenlőre mindent dobozok borítanak, éppen csak megvan az ágy, de legalább nyugalomban lehetünk. Nem túl nagy, egy hálószoba, egy nappali, egy konyha, egy fürdő és egy kicsiny előszoba, de kettőnknek tökéletesen megfelel.
- Min gondolkodsz? - mászik felém, ezzel kitakarva a plafonon azt az apró pontot, amit eddig figyeltem.
- Nem tudom mennyire volt helyes ezt tennem veled…
- Mármint mit? - szöknek szemöldökei a magasba.
- Bele rángatni ebbe az egészbe, ezzel megfosztva az álmaidtól.
- Már megint bolond vagy - puszil a számra és óvatosan rám ereszkedik, felkarjain megtámaszkodva, hogy azért mégse nyomjon össze. - Nekem az az álmom, hogy veled éljek, míg világ a világ és együtt öregedjünk meg, hogy aztán lent ülve a parkba, kibeszélhessük a környéki pletykákat, majd haza battyogunk a botjaink segítségével és olyan hangosan nézzük a tévét, amit még a kettővel mellettünk lévő szomszéd is meghall.
- Minő nagy célok - parodizálok vigyorogva. - És nyálasak…
- Tudod mi a nyálas? - szalad fülig szája és lehajolva, végig nyal az arcomon. - Te!
- Pfujj baszki - nyúlnék oda, hogy letöröljem, de lefogja a kezeimet, hogy még véletlen se szabaduljak meg ettől a förtelemtől, amit csak bizonyos helyeken viselek el és az bizony nem a képem.
- Nem tetszik, Baekkie?
- Hát nem! - vágom rá, pedig tudja jól, hogy úgyis ez lenne a válaszom.
- Akkor elérem, hogy tetsszen - puszil fülem alá és onnan lefelé haladva, áttér nyakamra, mit finoman megszív, majd végignyal rajta, hogy aztán szándékosan rászuszogva a nedves részre, apró csókokkal borítsa be legérzékenyebb pontjaimat. Hadakozásom hamar átcsap valami egészen másba, de azért nem felejtem ám el, később úgyis vissza térünk a témára. - Na, sikerül? - búgja a legszexibb hangján.
- Nem - kulcsolom lábaim dereka köré és ágyékát éledező ölemre nyomom.
- És még hazudsz is - halad tovább kulcscsontomra, mibe nem éppen finoman bele harap. - Ezért nagyon csúnyán megfoglak büntetni.
- Elég büntetés vagy te magad - vágok vissza pimaszul, mire lök egyet csípőjével, rögtön valami egészen más hangot kiváltva belőlem.
- A kegyelmemért fogsz könyörögni - folytatja idióta játékát, amiért lassan már lerúgom a veséjét.
- Úgyse tudnál bántani. Túl cuki vagyok hozzá - meresztek rá kiskutya szemeket, bízva a teljes sikerben.
- Csak mert imádlak - kúszik vissza egy hevesebb csókért, minden érzelmét belesűrítve.
- Én is imádom magam - pihegem, miután levegőhöz hagy jutni.
- És engem? - kérdi megjátszott kétségbeeséssel, nem is tudva, hogy nekem mennyi mindent jelent ő.
- Nem is tudom… - húzom az agyát, próbálva vissza tartani a vigyoromat, ami elég nehéz feladatnak bizonyul.
- Na, Baek~
- Na jó, egy kicsit - nyomok puszit orra hegyére.
- Chö - húzódik el tőlem és befejezettnek tekintve a dolgot, eldől mellettem. Na még mit nem! Felhúzol, aztán itthagysz?
- Ne csináld, téged is imádlak - mászok most én fölé, de ő csak egyszerűen oldalára fordul.
- Is? Hát ez nagyszerű…
- Channie~. Csak téged imádlak az egész Földkerekségen, de még azon is túl!
- Valld be, hogy azért csinálod, mert szexelni akarsz - pillant fel rám a szeme sarkából.
- Minek hazudni…
- Egy kis mocsok vagy - kunkorodik felfelé szája széle.
- Akit csak szeretni lehet.
- Ja, csak kérdés, hogy kinek - kel fel, hogy újra maga alá tiporjon.
- Baszódj meg - kuncogok fel előbbi megjegyzésén.
- Nem, nem Baekkie. Azt te fogsz - feszíti nadrágjainkon keresztül merevedését az enyémnek.
- Hát, ha meg kell baszódni, akkor bizony meg kell baszódni - vonok vállat, mint akinek mindegy lenne, pedig nagyon nem az.
- Hát te hülye vagy! - csókol nevetve a homlokomra. - De az én hülyém - tér át ajkaimra és elmélyítve a csókot túr hevesen hajamba. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy valaha is el tudjam engedni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése