Ilyen hülye is csak én lehetek... 7.rész

7. rész

Chanyeol pov

Egyszerűen egyik hazugságom épült a másikra és valahogy úgy éreztem, hogy ha valamit elferdítek azt automatikusan követi egy újabb füllentés. Így lett, hogy azért nem vagyok a mobiljában mert összevesztünk és dühében kitörölte a számom. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy csörgessem meg mert akkor mi lett volna? Én is kitöröltelek? Szép kis kapcsolat... A megismerkedésünk története még szarabbra sikerült. Egy bár előtt botlottam bele. Nem benne, előtte. Ráadásul ki hív meg bárkit sörre, ha felszedni akarja? Mégis elhitte mind.
A napok teltek, de a legjobb, ami a kórházban történt, mikor minden kertelés nélkül megkérdezte, hogy nem-e csókolnám meg végre. Hát odáig voltam érte. Az már feltűnt, hogy Baekhyun nem az a kis szégyenlős típus, inkább a nagypofájú hülyegyerek lenne a legjobb megnevezésem rá. Ezt pedig imádom benne. Sőt amikor megkapta az "első" csókot tőlem a kórházban nem kerülte el a figyelmemet, hogy a teste nagyon is reagál rám és nem olyan volt, mint amikor a pincében legelőször megcsókolt szex közben. Azon érezi lehetett, hogy próbálgatjuk, hogy szereti a másik, gyorsabban, lassabban szóval még kiforratlan volt, de mindenképp jó. A kórházi viszont tökéletes. Hiába nem emlékszik rám attól még a teste nem felejtette el, hogy már kitapasztalta a dolgokat és már egy igazán összeszokott érzéki csók volt. De megint türelmetlen volt én pedig biztos nem egy kórteremben fogok vele újra lefeküdni.

Viszont amikor hazavittem már nem akartam tovább várni. Hiányzott és ezt nem tudtam tovább tagadni. Nézelődtem egy darabig, de valahogy a szoba tulajdonosa jobban lekötötte a figyelmemet mint a tárgyai.  Hihetetlen volt megint úgy megérinteni és a hangok, amiket kiad már az elejétől kezdve egyszerűen megbabonáz. Megint tökéletes példa volt, hogy ha a kis okos buksija nem is tudja ki vagyok ez nem vonatkozik mindenre, mert hamar megtalált minden erogén zónát és piszkosul értette a dolgát. Egyszerűen ő nekem lett kitalálva!
Eléggé meglepődtem, amikor Baek felhívott, hogy nálam maradhat-e néhány napig. Ki lehetett hallani a hangjából, hogy ideges. Természetesen igent mondtam, sőt örültem is neki, hogy velem lesz. Egyértelmű, hogy a lakótársával veszett össze. Ahogy rám nézett a srác egyből éreztette, hogy nem kívánt személy vagyok a legjobb barátja közelébe így a békesség kedvéért nyúlcipőt húztam. De amint beléptem a lakásba mát csörrent is a mobilom így hátraarcot vágva indítottam, hogy elmenjek Baekhyunért.
Akkor a hévvel dobta be a cuccát a hátsóülésre, hogy a másik oldalon koppant és az ajtót is becsapta.
- Azért finomabban - szóltam mosolyogva, de cseppet sem érdekelt, hogy kárt tesz-e  a járgányban.
- Bocsánat - fújtatott.
- Sajnálom, hogy miattam vesztetek össze.
- Megőrülök Soo-tól - fakadt ki én pedig indítottam, hogy minél előbb otthon legyünk. - Neki minden gyanús, semmi nem kerek és én vagyok a hülye minden nap.
A törpe jó megfigyelő az biztos, ugyanis velem tényleg semmi nem kerek, de ezt nem akarok az orrára kötni Baekhyunak. Épp elég lesz majd azt kezelnem, ha eszébe jut rólam minden. Csak ne legyen éles tárgy a kezébe vagy olyan amit hozzám vághat. Csak ömlöttek belőle a szavak az alatt a bő húsz perc alatt, amíg a lakásomhoz értünk. A mélygarázsba beállva még mindig járt a szája, de új témát talált magának.
- Komolyan te bankrabló vagy?
- Majdnem - szálltam ki és a táskáját a vállamra véve indultam meg a lift felé.
- Ugye nem laksz túl magason?
- A tetőtér annak számít?
- Én ugyan nem megyek fel oda - hüledezett.
- Tériszonyos vagy?
- Aha - szállt be a  liftbe lassan.
- Akkor a szoba közepén fogsz ülni a szőnyegen jó?
- Jó - hagyta annyiba és aggódva figyelte, ahogy a húszast nyomom meg a gombok közül.
Nem nagyon akaródzott neki kijönni a liftből így a kezénél fogva húztam magam után. Kicsit megenyhülni látszott, amikor a folyosó végén lévő ajtóhoz lépve betessékeltem a lakásba. Tae halála után költöztem ide és még senkit nem hoztam fel.
- Jól néz ki - ment beljebb és alaposan körbepislogott minden helységben.
Aranyos volt, ahogy minden zugot megnézett és utána a kanapéra kuporodott egy párnával az ölében. Mellé ültem és a combjára simítottam, mert most már semmi düh nem volt benne inkább csak szomorú volt.
- Nem értem Kyungsoo-t - kezdte lehajtott fejjel.
- Csak vigyázz rád.
- Tudom, de idegesít a folytonos anyáskodása. Nem is akarok beszélni róla most.
- Akkor mit szeretnél? - hajoltam közelebb.
- Vacsorát - vigyorgott pimaszul a képembe.
- Ott találod a konyhát - mutattam magam mögé és bekapcsoltam a tévét.
- Vendég vagyok - mondta büszkén.
- Tévedés. Ők ajándékkal érkeznek a házigazdához.
- Ki mondta, hogy nem hoztam ajándékot? - csókolt a nyakamba, majd megiramodott a konyha felé én pedig követtem.
- És mikor kapom meg? - matattam a hűtőben és kivettem a tegnapi tésztát.
- Attól függ, hogy főzöl.
- Imádni fogod- léptem közelebb a pulton ücsörgő Baekhyunhoz.
- Akkor közben - húzott magához és lágyan csókolt meg.

Ahogy egyre többet tudok meg róla annál jobban belehabarodok és kicsit félek, hogy a tervem nem úgy fog elsülni, ahogy azt szeretném. Ha eszébe jut minden és elhagy akkor nem tudom mit teszek. Egyszer már voltam padlón, többet nem szeretnék. De egyszerűen nem tudok ellenállni neki. Minden porcikájáért rajongok, egyetlen nézésével képes felizgatni és ezt úgy látszik szereti is kihasználni mert csak négy napja van itt, de szerintem nincs olyan pont, ahol ne csábított volna el. Legyen az a konyha, a nappali, a fürdő, de még az tetőtér kis füves részén is elkapott, ahol bár rohadt hideg volt, tövig a szájában voltam így nem fáztam.

- Nem is mesélted mi volt a rendőrségen - vetettem fel egyik délután, azt ami már foglalkoztatott egy ideje.
- Nem voltam velük kisegítve - sóhajtott egy nagyot csalódottságában én pedig megkönnyebbülésemben. - Első alkalommal közöltem, hogy egy magas, sötét hajú pasi lövöldözött. Ez még rendben is van, ha nem láttam belőle semmit - dőlt el a kanapén és a fejét az ölembe hajtotta. - Az elrablás után is elmentem, bár meg is jegyezte a rendőr, hogy napokig nem akartam bemenni és utána se sok értelme volt. Elvileg érdemlegeset nem tudtam mondani - ezen nem kicsit meglepődtem, hiszen elég sok mindennel szolgálhatott volna. - Kijelentettem, hogy maszkban voltak előttem mindig és teljesen átlagosak voltak, nem tudtam egy ismertető jelet sem mondani. Közöltem, hogy nem beszéltek előttem meg semmi.
Hatalmas kő esett le a szívemről, mert úgy látszik nem volt alaptalan a gondolat, hogy esetleg lehet bármi esélyem azok után, hogy mit tettem vele. Hiszen nem csak megtartotta a kést -ami egyébként tényleg  a kedvencem, de egye fene neki adom- de még a rendőrségen sem mondott rólam semmit, pedig azért van ismertető jelem bőven. Igyekeztem elterelni a figyelmét a haja piszkálásával, mert azt szereti. Egyből behunyta a szemét, amint ujjam tincsei közé vándoroltak és csak elvolt az érzéssel. Olyan megnyugtató volt minden, hogy féltem így nagyobbat fog robbanni a bomba. Mert az biztos, hogy előbb utóbb végigég a kanóc és ki tudja mekkora kár keletkezik Baekhyunban, ha rájön, hogy csúnyán átvertem. Lehet nekem kéne felhoznom az egészet?
- Chanyeol?
- Igen?
- Biztos nem zavarok? Nem szoktál dolgozni menni? - szorongatta azt a hülye párnát már megint, komolyan az a kedvence itt.
- Dehogy zavarsz. És te mondtad, hogy bankrabló vagyok - nevettem fel - ebben a hónapban már letudtam a melót.
- De komolyan mit dolgozol? - fürkészett kíváncsian.
- Pénzügyes vagyok - ez nem is nagy hazugság.
- Hol?
- Egy kisebb vállalkozás pénzét kezelem - ez már nem igaz, de csak megelégszik ezzel.
- És itthonról dolgozol?
- Nem, havonta pár alkalommal bemegyek és ennyi idő alatt elvégzem, amit kell.
- Értem - emésztgette a dolgokat, de nem tudtam eldönteni, hogy kielégítette-e a kíváncsiságát.
- És neked? - ültem mellé.
- Mi van velem?
- Neked nem kell dolgozni menned?
- Még van félretett pénzem szóval elvagyok egy darabig. De jövőhónapban már keresek új melót, mert unatkozom. Az egyetemen meg majd lekenyerezek valakit a jegyzetek miatt.
- Mit tanulsz?
- Építészet.
- Az komoly - döbbentem le teljesen, ki nem néztem volna belőle.
- Apám építész volt így már kicsi koromban beleszerettem.
- Ez aranyos.
- Mi?
- Hogy te is az leszel, mármint építész.
A mondatomra csak elmosolyodott és gondolom kicsit elmerült az emlékeiben és nem akartam megzavarni benne tehát csak néztem őt. Mesélt még a családjáról és én is az enyémről. Itt már nem kellett hazudnom, mert tényleg senkim sem maradt. Amikor ezt elmeséltem neki befészkelte magát az ölembe és bizonygatta, hogy ő itt lesz nekem. Nagyon jól estek a szavai és annyira megölelgettem, hogy még rám is szólt, hogy megfojtom.
A napok csak tovább teltek, azóta már a lakótársával is beszélt és végül úgy ahogy megbékéltek, aminek egy picit örültem. Rossz volt látni, hogy szomorkodott néha, ami egyértelműen a kis bagolyképű hibája.
Bennem viszont napról napra nőtt a kétely, hogy helyes amit teszek. Persze már az elején tudtam, hogy nem normális, amit kitaláltam, de ez egyre rosszabb lesz. Lényegében csak a nevem, a korom és a családom igazak. Minden más hazugság. Ha ez a kapcsolat folytatódik is nevezhető annak egyáltalán?
- Figyelsz? - szólt oda miközben a konyhában rámoltam.
- Bocs elkalandoztam.
- Azt kérdeztem miért tetted?
- Mit?
- Miért jöttél utánam? Miért voltál ott velem a kórházban végig?- nézett rám a kanapéról.
- Miért kéne megválaszolnom az egyértelműt? - fordultam vissza a dolgomhoz mosolyogva.
- Mert hallani szeretném - simult a hátamhoz és hasamon összekulcsolta az ujjait.
- Egyszerűbb lenne ha te mondanád, nem? - néztem rá a vállam felett.
- Szerelmes vagy belém? - kukucskált ki mögülem.
A válasz egyértelműen igen, de ha azt mondja utána, hogy ő is szeret akkor már most kérdés, hogy tényleg belém szerelmes vagy abba a személybe, akit hetek óta adok?
- Gyere üljünk le - húztam magammal az értetlen tekintetű  fiút. - Jól figyelj most rám! - fogtam meg a kezét. - Hazudtam neked egy pár dologban. Nem a Moon-nál ismerkedtünk meg. Nem jártunk sose így persze hogy még a telefonodba se voltam beírva. De idegenek sem vagyunk egymásnak. A kórházi esett előtt is csókolóztunk már és le is feküdtünk párszor, de nem éppen olyan helyzetben, ahogy az normális.
- Nem értelek.
- Baekhyun engem láttál a parkban. Én öltem meg azt a két embert és én raboltalak el. Tőlem szöktél meg, amikor Kai meg akart ölni - a szemei elkerekedtek és szerintem még levegőt se vett egy darabig.
- Nem! - kiabálta az arcomba fél perc után és felállt mellőlem.
- Kerestelek utána, mert én tényleg beléd szerettem a pincében, de ő talált rád és épphogy meg tudtalak menteni - álltam fel én is mert már kihátrált a nappaliból és a sírás szélén állt. - Azért voltam veled a kórházban végig. Azt reméltem, hogy ha megismersz akkor minden normális lehet.
- Egy gyilkos vagy?
- Tényleg ennyit fogtál fel belőle? - ragadtam meg a karját. - Baekhyun már a pincében lefeküdtünk, sőt te csókoltál meg engem. Azért öltem meg mindkettőt, mert ők elvették tőlem azt, akit szeretek. Aztán Kai téged is el akart, azt pedig nem hagyhattam.
- Ne érj hozzám! - gördült le az első könnycsepp és lerázta magáról a kezemet.
- Baekhyun kérlek!
- Elég! - üvöltött megint. - Mit vársz ezek után? Elraboltál, minden miattad van - hátrált tovább, hogy elmenjen.
- Ne csináld már! Te is szeretsz - léptem felé.
- Ne gyere közelebb! - ordította és hozzám vágta az első tárgyat, ami a kezébe került. - Soha többé ne gyere a közelembe!
Nem tudtam eldönteni, hogy az a rengeteg könny most a harag vagy a fájdalom miatt áztatja az arcát, de a szavai iszonyatosan fájtak. Lehet jobb lett volna várni? Talán ha eszébe jutok akkor nem így alakul?
- Ne menj el kérlek. Én sajnálom. Sosem voltam közömbös neked és erre a legjobb példa, hogy a kést, amit tőlem vettél el még akkor is nálad volt, amikor önszántadból mentél el Kai-al. Végig a fejedben voltam. Akkor most miért nem tudjuk ezt megbeszélni?
- Megbeszélni? - nevetett fel gúnyosan, ami nagyon rosszul esett. - Embereket ölsz meg! Egy bűnöző vagy és börtönben kéne ücsörögnöd nem itt a kis kacsalábon forgó palotádban. Basszus ez is miből van? - mutatott körbe. - Bérgyilkos vagy mellékállásban? Vagy tényleg bankot rabolsz? Baszd meg még röhögtél is rajta erre tényleg ezt csinálod.
- Nem vagyok rabló.
- Kussolj már el! - ütött a mellkasomra. - Ha csak még egyszer meglátlak - egyre közelebb hajolt és dühösen mondta arcomba a szavait. - Ha a közelembe jössz, vagy csak hallok felőled. Az össze létező bűncselekményt rád verem, ami van a világon és egy büdös cellában fogsz megrohadni - taszított el magától az utolsó szónál.
Csak néztem a dühös és teljesen kiakadt Baeket. Már most nem tudja mit is mondjon. Először azt mondja, hogy börtönbe kéne mennem. Aztán azt, hogy nem menjek a közelébe, mert tényleg oda juttat. Felkapta a cipőjét, a kabátját és hangosan csapódott mögötte az ajtó.
Ettől féltem végig. Kiakadt, elment és én soha többé nem látom. Csak ültem az előszoba közepén és sorra vettem az összes pillanatot vele. Azt, hogy mennyire imádtam az állandó dumálását, de még azt is mikor csak huncut mosollyal méregetett vagy cukkolt éppen. Ahogy hozzámért, ahogy megcsókolt, ahogy mosolygott rám. Álmában milliószor bújt hozzám és nem egyszer motyogta a nevemet, amit még fel is vettem egyik este. Nem tudom miért kínzom magam, de elővettem a mobilom és meghallgattam azt a felvételt, megnéztem az összes képet róla és dühös lettem magamra. Mindent elcsesztem, mert nem tudtam tovább elviselni a saját hazugságom. A szoba másik végébe hajítottam a telefont és kétlem, hogy túlélte, de leszarom. Muszáj levezetnem ezt a feszültséget és nem láttam más megoldást, mint hogy a lakáson töltsem ki. Igaza van, semmit nem érdemlek meg ami itt van. A szekrényekről mindent lesöpörtem, akár törik akár nem, engem nem érdekelt tovább. A konyhába is hatalmas pusztítást végeztem és már romokban volt az egész. Levágódtam a kanapéra és azt  a kibaszott párnát, amit annyira imád a bejárati ajtóig hajítottam. Csak akkor vettem észre, hogy itt hagyta a telefonját. Már láttam párszor mikor beírja a kódot így gond nélkül oldottam fel. A háttere egy közös képünk. A hívásnaplója tele van velem és a legviccesebb, hogy mintha egy tini lány lenne még szívecskét rakott a nevem mögé. A galéria csordultig volt a stikában készített képekkel rólam. Nem is fogam fel először, amikor a képernyőre hullott az első könnycsepp, de aztán csak még dühösebb lettem és az ő telefonja is arra a sorsra jutott, mint az  enyém és a nappali falának csapódása után esett a parkettára.
Ismét padlón vagyok és most senki nem fog összekaparni innen. Erre már nyugtató sem lesz elég, de telefon nélkül egyik dílert sem fogom elérni. Bár drogot nem adnak senkinek a bandában majd csak megesik rajtam valamelyik szíve így útnak indultam. Semmi olyat nem akartam, ami komolyabb kárt vagy függőséget okoz. Sőt még sok se kell belőle, mert sosem használtam ilyeneket, de ma nem látok más megoldást.