- Wow, milyen kiöltözött vagy ma - jegyzem meg, mikor hirtelen a semmiből mellém szegődik a kertben Chanyeol. Kezdem megszokni, hogy mindig csak úgy felbukkan és van. Igaz, a fekete ruhák most sem maradhatnak el, de fején egy szalma kalap virít, amit mi ugyan egyáltalán nem használunk, egész vidéki kinézetet kölcsönöz a magas fiúnak. - Ráadásul korai.
- Erre volt dolgom - von vállat tettetett hanyagsággal, egy pillantásra sem méltatva engem.
- Képzelem - forgatom meg szemeimet és összecsapom tenyereim, hogy lejöjjön róluk az a temérdek por, amit az elmúlt négy órában sikerült szereznem.
- Hova megyünk? - fordul felém a szokásosan hatalmas mosolyával, ami nélkül már el sem hinném, hogy ő tényleg ő.
- Fel, mert kell egy fogó, ráadásul pisilnem kell.
- Te nem kint szoktál?
- Mit kint?
- Hát pisilni.
- De, az is előfordul néha, de csak mikor túl messze vagyok, vagy nincs kedvem feljönni, ám most eleve kell.
Még csak tizenegy óra. Jobb szeretem, mikor este jön, mert akkor tovább szokott maradni. Ilyenkor csak egy egy órákra ugrik be, aztán megy is dolgozni. Már amennyire munkának nevezhető az, amit csinál. Pózol a kamera előtt, táncikál a színpadon, énekel. Bár nekem is ilyen egyszerű életem lenne…
- Jó napot - köszön illedelmesen, ahogy belépünk a házba.
- Óh, szia Chanyeol. Hát téged is látni errefelé? - megy elébe anyám nagy vidáman, én meg inkább otthagyom őket egymást szórakoztatni, míg elvégzem a dolgom. Anya egészen megszerette a fülest, de apa nem igazán kedveli. Van egy olyan sejtésem, hogy szintén a munkája miatt, mondjuk engem nem nagyon befolyásolja az iránta való barátságomat. - Kicsim, le tudnád vágni a kisebb, fekete kakast? Nekem ügyelnem kell a sütire.
- Aha. Chan? - pillantok körbe, hisz az előbb még itt volt.
- A szobádba ment.
- Ó, hogy az a… - indulok meg befelé. - Te mégis mi az eget csinálsz itt?
- Nézelődök - feleli hetykén, ahogy körbe menve, mindent alaposan megtapogat, mint ahogy az lenni szokott, pedig semmi sem változott az utóbbi kutakodása óta.
- Ez nem egy múzeum!
- Pedig nagyon úgy tűnik - vigyorog rám, azonban mielőtt megszólalhatnék, folytatja. - Látom, szorgalmasan tanulsz. Hogy megy? Kell segítség? - mutat az asztalomon kiterített lapokra, amiket a múlthéten hozott nekem.
- Egész jól haladok. Mivel többnyire logikus, meg érdekel is, könnyen megmarad. Na de gyere, dolgunk van… - lépek vissza a küszöbön.
- Igen? És mi? - követ engem nagy lelkesen, mint ahogy az lenni szokott. Túlbuzgó.
- Meglátod. Imádni fogod.
- Tényleg? - szélesedik mosolya, amitől nekem is felfelé görbülnek ajkaim.
- Biztos lehetsz benne…
Kiskutyámmal a nyomunkban baktatunk lefelé a dombos területen, s a karám előtt balra, a szárnyasok irányába fordulunk. Kobold van olyan okos, hogy az “ül” parancsra hallgasson, azonban egy helyben tartani lehetetlenség. Kinyitva a csirkék kapuját, előre tessékelem a fülest és a lábammal kint tartva a rakoncátlan ebet, én is besurranok. Ez a madár kifutó a legnagyobb, mert elég sokan vannak, meg kell is a hely nekik, így kész élvezet hajkurászni őket. Mondjuk ha kitapasztalja az ember, hogy hogyan kell közeledni feléjük, nagyban megkönnyíti az életét, de nem hiszem, hogy Park Nagyonvárosi Chanyeol ismerné a befogás trükkjét.
- Látod azt a kakast? - mutatok a csirkéknél azért termetesebb, de a vörös kakast még nem lenőtt példányra. Már ideje eltüntetni, mert egyfolytában pesztrálja a másikat, ami előbb, vagy utóbb biztosan kicsinálná.
- Aham.
- Nos, akkor kapd el - legyintek kezemmel irányába, de Chan nem mozdul, csak dermedten áll mellettem.
- Hogy mit csináljak?
- Kapd el.
- De miért?
- Nem az a fontos. Na, csináld! - lépek a háta mögé és tolok rajta egyet.
- Ha megteszem, kapok egy puszit?
- Kapsz, csak menj már - taszítok még egyet a srácon, mire mint akit puskából lőttek ki, úgy iramodik a szerencsétlen állatoknak. Már szinte nevetve figyelem, ahogy rohan a kakas után, minden csirkét szétzargatva maga után és amint kicsit is közelebb kerül hozzá, az megrázza a szárnyait, mire Chan hátrébb tántorodik.
Már jó tíz perce nézem, ahogy szenved és esküszöm, egy egészen rövid pillanatra az is megfordul a fejembe, hogy segítsek neki, de aztán csak helyet foglalva a földön, figyelem tovább esetlenkedését. Heves, kapkodó, meggondolatlan. Azt hiszem ezek tökéletesen jellemzik őt. Már épp kezdi valami - minden - más elterelni a figyelmem, mikor az ordítására összerezzenek.
- Baek! Nézd, elkaptam, gyere gyorsan! - rohan felém lihegve a kezében csapkodó madárral. - Vedd el, fogd meg, csinálj valamit! - tartja magától minél távolabb a szárnyast.
- Jól van, nyugi - állok fel és lefogva az állat végtagjait, átveszem tőle. - Akkor haladjunk - nyitom alkarral a kaput és kislisszolva, Chanra hagyom annak becsukását.
- Miért kell az neked?
- Csak úgy - fékezek le a fatönk mellett, majd fogást váltva a kakason, ráfektetem, két kézzel leszorítva. - Meg tudnád itt tartani? - biccentek a fejét tartó markomra.
- Kizárt! Baekhyun, ha te most megölöd azt az állatot, esküszöm, ezentúl vegetáriánus leszek! - közli keményen, mellőlem szúrósan tekingetve hol rám, hol kezeimre.
- Nekem így is jó. Akkor majd ezután szedünk neked füvet - engedem el jobb kezemmel és lenyúlok a baltáért .
- Baekhyun! Meg ne merd tenni, mert különben… - kezd fenyegetőzni, nekem azonban lendül a kezem.
- Hoppá - szeppenek meg, ahogy rosszul célozva, eléggé elbénázom és hirtelen mindent elborít a vér, a madár pedig eszeveszetten kapálózik és rikácsol, mire a kutyák ugatva szaladnak le hozzánk. Gyorsan újra lesújtok, hogy megkegyelmezzek, majd mikor már biztos vagyok benne, hogy kimúlt, Chanyeol felé fordulok, aki elkerekedett szemekkel, kicsit - nagyon - véresen bámul engem. Egy hatalmasat nyel, s tekintete párásodni kezd. - Jézusom Chanyeol, el ne sírd magad egy szaros kakas miatt - eresztem el a tetemet és kezeim automatikusan mozdulnak, hogy átöleljem, de még időben sikerül megfékeznem magam.
- De… - szipog egyet. - Ő miattam halt meg. Én fogtam meg… és… meghalt - hebegi, erősen tartva magát, hogy ne bőgjön.
- Ahh, kicsinálsz… Ha nem te kapod el, akkor én, emiatt ne érezd rosszul magad. Hogy fogunk így nyulat vágni? - vigyorodom el, de elsötétült ábrázatától kissé megrémülök.
- Felejtsd el! - csattan fel mérgesen, hatalmas praclijait eltartva véres felsőjétől.
- Nyugi, csak vicceltem… Induljunk, mert anya minket tesz a levesbe, ha nem sietünk - szedem össze kis barátunk részeit.
- Nem beszélek veled - morogja dacosan, ahogy nyomomba szegődik.
- Hála a jó égnek! - nevetek fel és fél teljes percig élvezem, hogy nem zaklat az idióta kérdéseivel, nem mond semmi félre érhetőt és úgy egyáltalán… csend van.
- De tényleg. Gonosz vagy.
- Pedig már úgy örültem… Amúgy nem vagyok. Szerinted az a csirke, amit a boltba veszel, honnan van? Vagy az csak úgy kinő a földből?
- Ne izélj már, nem vagyok hülye. Csak egészen más látni a halálát és utána megenni, mint ismeretlenül, már előkészítve megvenni.
- A csirke, amit veszel, telepről van, ahol össze zárva egymást tépik és kis rácsos ketrecekbe élnek hónapokig. Ráadásul ne használd rá azt a szót, hogy meghalt. Állat. Az állatok megdöglenek - okítom az ilyen alap dolgokról, bár szerintem ezzel pont nem azt érem el, hogy levegye rólam a gonosz jelződ, de annyira nem is érdekel.
- Tévedtem. Szívtelen…
Estefelé úgy határozok, hogy átmegyek Luhant boldogítani. Amúgy is kérdezni valóm van tőle, meg már hiányzik a hülye feje is. Nem mintha nem egy hete láttam volna utoljára, de na… Kell a társaság. Annyira hozzá szoktam, hogy már nehezen vagyok meg nélküle.
- Jó estét! - köszönök hangosan, amint belépek a házba, ám válasz nem érkezik, így gondolom egyedül van Lu. A szobájába benyitva, meg is pillantom őt a gép előtt, ahogy nagyba lövöldözik, mint általában. - Lulu! - ütök vállába, mire megugrik.
- A szívbajt hozod rám! - tekint fel szemeimbe, én meg nem túl diszkréten elnevetem magam.
- Ne csodálkozz. Nyitva az ajtó, ráadásul se kép, se hang - huppanok ágyára, ő pedig az asztalra téve fejhallgatóját, kinyomja a monitort és felém fordul.
- Mi ez a nagy jókedv? - méreget gyanúsan.
- Nem tudom miről beszélsz.
- Persze Bacon, higgyem is el?
- Nekem mindegy. Ráérsz holnap?
- Rá, miért, mi kéne?
- Fülezünk.
- Mikor menjek?
- Olyan négy felé.
Délután alig fél órám van pihenni az ebéd befejeztével, apa máris kiadja a parancsot, hogy hajtsam be a gulyát. Felkarolva a kutyákat, unottan vágok neki a sétálásnak, ami a marhákig vezet. Szörnyen meleg van, kimerült vagyok, az este nem nagyon tudtam aludni sem. Jól jönne már egy szabad nap, de nyáron az csak álom. Télen könnyebben, mert sötétedés után nem sok mindent tudunk csinálni, ráadásul fele ennyi munka sincs, főleg rosszabb időkben. Majdnem negyven perc kiérni, s nem kevesebb vissza felé sem. Épp elégedetten figyelem Koboldot, mikor megcsörren a telefonom. Haragosan felsóhajtok, már előre várva a következő feladatot, s elővéve a készüléket, a fülemhez nyomom.
- Igen?
- Szia Baekkie~
- Hányszor mondtam, hogy ne hívj így?! Amúgy szia - mosolyodom el.
- Hallom, kint vagy a bocikkal. Merre talállak?
- Épp behajtom őket, tehát gyere be.
- Oké. És… amúgy, hogy vagy? - kezdeményez beszélgetést, s hallom, ahogy becsapja autója ajtaját.
- Szia Chan - teszem le és már jelentősen jobb kedvel zargatom tovább a jószágokat.
Mire felérek velük, Chanyeol már ott vár a karmánál és ahogy közeledünk, ő úgy áll egyre távolabb, helyet adva a marháknak, kik mohón birtokba veszik kicsiny kifutójukat, melynek egy csekély része fedett, de a végében van egy nyitott istálló, mibe majdnem a fele állomány elfér, azonban szinte sose mennek be. Tülekedve és óbégatva lödösik arrébb egymást, míg mindenki be nem ér, s rájut nem csukom a kaput.
- Szia - ér fülig a colos szája.
- Ezt ma már mondtad - jegyzem meg egykedvűen, pedig valójában belül majd szétvet az ideg… jó értelemben. Kikerülve vézna alakját, a ház felé veszem az irányt.
- Emlékszel, hogy tartozol egy puszival? - késztet megállásra. Már napok óta böki a csőröm egy dolog, de eddig még nem volt bátorságom rákérdezni, most viszont már idejét érzem.
- Chanyeol - kezdem kissé hezitálva. - Ne haragudj meg, csak érdekel, de… te homoszexuális vagy? - próbálom meg finoman és tapintatosan kifejezni magam, keményen állva a fiú tekintetét és szórakozottsága nem hogy lankadna, még nagyobb lesz.
- Nem. Én Baekhyunszexuális vagyok - feleli olyan lelkibékével, mintha ez halál természetes lenne.
- Hagyjuk. Bolond vagy és kész - csóválom meg a fejem és folytatom utamat. - Minden második pasi meleg lenne érted, mégis az én agyamat húzód.
- Még te is?
- Én nem. És egyre kevésbé vicces, hogy így viselkedsz.
- Én ne-
- Sziasztok! - pillantom meg a fentről hevesen integető Luhant.
- Szia Lu - kocogok hozzá és lepacsizunk.
- Helló Chanyeol - lép túl rajtam hamar. - Mondd, mennyire vagy erős?
- Ennyire elég? - feszít be neki, mire kissé elámulok, de Lut látszólag nem nagyon rendíti meg.
- Majd meglátjuk.
- Miért, mihez kell? - csapódik mellé sétánk során.
- Tartani a marhákat. Bacon, van ekkora kesztyűd? - mutat Chan mancsára.
- Tuti nincs, ráadásul nem fog a marhák közé jönni. Azt hiányzik még, hogy megsérüljön és mi kapjunk érte…
- Tudok magamra vigyázni.
- Nem érdekel - megyek előre, lezártnak tekintve a témát. Heves léptekkel trappolok fel a lépcsőn és vágom be magam mögött a szúnyog hálós ajtót, ami kint tartja a bogarakat, kutyákat, macskákat és minden mást, ami nem kívánatos bentre. Luhanék meg se próbálnak feljönni, apa meg csak egy pillantásra méltat az újság mögül, így neki állok kesztyűket keresni. A biztonság kedvéért viszek egy plusz párt, mert ismerem már annyira Chanyeolt, hogy tudjam, ki fogja harcolni, hogy ő is beállhasson, addig viszont ki kell találnom, hogy melyik része a legkevésbé veszélyes.
- Kisfiam, iparkodjál! - szól utánam édesapám, már az ajtóban állva, kezében a kis pakkal.
- Megyek - morgom orrom alatt és mindent zsebre vágva követem őt. Kint meglátva a békésen beszélgető páros, elkap az irigység, amit nem tudok hova tenni, ezért inkább minden figyelmemet a munkának szentelem, a felesleges dühöngés helyett. - Ide adod a papírt? - nyúlok felé, mire a kezembe is nyomja, hogy melyik állatokat kell most jelölni. De van benne még fél éves szopós bika is. A legkedvezőbb négy hónaposan leválasztani az anyjától, mert onnantól már nem olyan fontos neki, ráadásul eszik is mellette, azonban téli borjú, ezért satnyább is, így nem jelent valami nagy fenyegetést a tehenekre és az, hogy kint legelhet, felsegíti a fejlődésbe. Ráadásul nem ő az egyetlen, így kemény menetnek nézünk elébe. Fenéért jön holnap az állatorvos ellenőrizni!
- Na, mi a felhozatal? - hajol át vállam felett Lu.
- Lesznek nagyok is, de a legfiatalabb az tegnap született.
- Még mindig jobb, mint a tavalyi. Az a rohadt nagy üsző azt hittem kitapossa a vesémet! - emlékszik vissza, mikor egy majdnem egy éves marha volt a soros és terelésnél maga alá tiporta Luhant. Akkor nagyon megijedtünk, mert ahogy az állat eszeveszetten ugrált, félő volt, hogy betöri a fejét, vagy eltöri a gerincét, de szerencsére hamar kapcsolt és kimászott alóla, kisebb sérülések árán.
- Azért ne bízd el magad…
- Én beállok a kiskapuba, ti tereljetek - utasít apa, átbújva két vasrúd közt.
- Kell a papír? - nyújtanám utána, de leint.
- Nem, megjegyeztem.
Jellemző. Apának nagyon jó a memóriája, pedig lassan már a hatvanat tapossa. Erőnlétileg is eléggé a toppon van, de azért fáj már sok testrésze. Ezért is igyekszem átvenni minél több munkát, hogy neki ne keljen vele szenvednie.
- Chanyeol, te várj meg itt! - mutatok a nagykapura.
- Én is segíteni szeretnék - mereszt rám kiskutya szemeket.
- Majd segíthetsz, de még csak terelünk. Vigyázz addig Koboldra, ő úgyis fél itt egyedül - mutatok a mellettem toporgó kiskutyára, kit rögtön fel is kap.
Van a nagy karám mellett a körülbelül negyede akkora másik, ahova a sérülteket szoktuk különíteni, vagy ilyen esetben akikkel foglalkozni kell. A kerítés elég szellős, így a fiatal borjak kiférnek, ott azonban direkt úgy van csinálva, hogy vissza már ne tudjanak jönni, míg nem engedjük és több három méteres karó is fel van szúrva, amihez kötni tudunk.
- Kezdjük a nagyobbakkal, mert hamar rájönnek a helyzetre - javasolja Lu, én meg rábólintok. - Akkor egész fekete bika - vágja zsebre a papírt.
Füttyentek a kutyáknak és tekintetemmel keresni kezdem az állatot, mi csakhamar fel is bukkan bal szélen. Lassan közelítjük meg mindketten, ám ahogy a többi szétszéled, úgy menekülne ő is. Mivel egyedül maradt a sarokba, az ebeket rá tudom vezetni, kik rögtön teszik a dolgukat, mibe segítünk nekik, elhajtani addig a többit, aki útba van. A fiatal állat rugdos és nem nagyon akar menni, miközben a sinkák kíméletlenül csipkedik, s így jut el a kis kapuig. Aput meglátva befeszít és nem akar tovább menni, de a kutyák gyorsan haladásra ösztönzik ordibálásukkal, így az első be is kerül.
Azért kell a papír, mert van két üsző, akiket ma nem fülezünk, így őket nem kell átvinni.
Egy hosszabb ágat a kezembe fogva indulok a következőnek. Ilyenkor mindig eszembe jut, amit apa kisebb koromban folyton hajtogatott. “Egy bunkósbottal maximum agyonverni tudod az állatot, de ahhoz, hogy cselekvésre bírd, egy vessző is elég”. És milyen igaza van! A vessző csíp, így a marha teszi a dolgát. Most is csak azért kell a bot, hogy szélesebbnek tűnjek, ha kitárom a karom. Nem minden tehén örül, hogy a borját pesztráljuk és jobb elkerülni a balhét.
Három nagyobb marha után, következik az öt kicsi. Velük sem sokkal egyszerűbb a helyzet. A legtöbb már a derekamon felülre ér, ráadásul könnyebben elslisszol előlünk.
Az legfiatalabb az egyedüli nyugodt, kit csak fenekét lökdösve taszigatni kell előre, be a kapun és már meg is van összes kellő jószág. Füttyentek Chanyeolnak és magam felé intem, határozottan a kerítésre mutatva, amin jelenleg átmászok és beugorva a kisebb csapatba, magamra húzok egy kesztyűt, egy másikat pedig Lunak dobok.
- Na, kivel kezdjük? - nézek apára, ki kivesz egy pár műanyagot.
- Mik azok a számok rajta? - ér be minket a kobold és engedelmesen helyet foglal a legfelső rúdon.
- Ez a vonalkódja - veszi át Luhan és közel hajolva Chanhoz, mutogatni kezdi. - Ez a használati száma - vezeti lejjebb az ujját - ez pedig az ellenőrző száma. Itt az ország megjelölés feliratkozási számával.
- Óh - ámul el a hallottak alapján. - És hogy működik?
- Ne mondd el, csúnya lesz, inkább ne is nézd - rángatom el onnan az idősebbet, mert már pont eleget mondott. - Na, ez kié?
- Vörös üsző - fordítja meg és olvassa el a filccel ráírt adatot.
- Mindegy melyik? - kérdezem apát.
- Igen.
- Akkor nézzük a nagyobbat. Chanyeol, oda adnád a kötelet? - nyújtózom felé, ő meg megfogva maga mellől a befogót, felém dobja. - Vigyázz, mert ha menekülnek, megpróbálhatnak átbújni, vagy felugrani, de akár neked is mehetnek - figyelmeztetem, aztán neki is kezdek.
A körülbelül négy hónapos, már most halálra riadt állatot a sarokba szorítjuk és pont mikor céloznék, a mellette lévő fiatalabb állat megindul, ami miatt elvétem a dobást, így elszalasztjuk és újra utána kell mennünk. Mivel nekik még nem nagyon van szarvuk, vagy csak kicsi, ezért sokszor nyakra dobunk, ami veszélyesebb, ugyanis ha nagyon feszegetik, meg is fulladhatnak. Volt már rá példa. Épp nagyon közel jön mögöttem egy bika, így hátra rúgok, pont a vállába, mire Chan felhörren.
- Baekhyun! Ne bántsd már!
- Most mi van? Nem fáj neki. Ennél sokkal többet kibír… - forgatom meg szemeim és újra dobok, mire szerencsére rá is fogok. Rögtön meghúzom és a végét Luhannak dobom, hogy tekerje az oszlopra. Amint feszes a kötél, elengedem és mögé menve lökdösöm, meg tolom, hogy ezzel is rásegítsek.
- Chanyeol, segítenél? - szól oda barátom, mire kissé ideges leszek már, arról nem is beszélve, hogy ez a barom itt úgy bőg, mintha minimum a torkát vágnák, az anyja meg vérben forgó szemekkel figyel minket.
- Persze - ugrik le boldognak és ő is a kötélre fog.
- Baek, oda adod a másik kesztyűt?
- Honnan veszed, hogy van másik? - puffogok dacosan.
- Baek…
- Jól van, jó! - vágom hozzájuk és még erősebben feszülök az állat farának, aminek meg is lesz az eredménye.
Amint a nyaka teljesen az oszlophoz feszül, elsietek apához a fülezőért, aztán vissza, hogy elkérjem Luhantól a jelzőt. A fogószerű eszköz felső részébe pattintom a hegyes részt, amin az adatok vannak, az alsóba pedig a kisebbet, ami hátulra kerül. Óvatosan közelítem meg a vergődő üsző fejét és fülére fogva, nagyjából középre tartom be és izomból rányomom, közben elugorva. Ettől még jobban ugrál és vergődik, míg fülét lehúzza a súly, én meg csak várok, hogy kitombolja magát, míg Luhan teljesen hátrafeszülve tartja, Chanyeol azonban megint dermedten áll. Mikor megáll szusszanni a fulladozó állat, oda lépek, lepattintom a fogót és elhúzódok. Ugyan ezt megismétlem másik oldalt is, majd már csak azért kell szenvedni, hogy el tudjuk engedni. Lu enged a feszítésen, de az csak hátrál, ráadásul rugdos, így nem tudok a közelébe menni. Jó tíz perc, mire lefárasztja magát annyira, hogy legyen fél percem babrálni rajta és lerántani nyakáról a kötelet. Két éve újra kellett füleznünk egy felnőtt bikát, mert kiszakadt belőle az előző. Na, az volt a több órás, kemény munka.
- Jézusom! - szólal fel Chan, mikor az egyik fiatal bikánál eret találok el és folyni kezd belőle a vér, mi csakhamar a fejét is beteríti.
- Nyugi, ez előfordul. Nem lesz semmi baja - közlöm higgadtan, belül jót szórakozva rajta. Hogy lehet ennyire szeretni ezek a koszos állatokat? Annyira gyerek lelkű még… Nem is. Én gyerekként sem voltam ilyen.
Megint a legkisebb marad utoljára, mert vele a legkönnyebb. Még suta, nem nagyon menekül előlünk, ezért kötélre se fogjuk.
- Üsző - adja kezembe az utolsó füljelzőt, amit a helyére is pattintok.
- Honnan tudjátok, hogy lány? Neki is van lógója - hajol le Chanyeol.
- Az a köldök zsinór csonkja - veszem át gyorsan a magyarázatot. - Egy ideig mindegyiknek ott van. Ha bika, akkor a hátsó lábai közt kell benézni, onnan egyértelmű a neme.
- Értem - bólint, majd közelebb merészkedik, mire támad egy ötletem.
- Befognád a lábad közé, hogy ne ficegjen? - vezetem elé a kávé barna bocit.
- Nem! - vágja rá gondolkodás nélkül.
- De miért?
- Nem fogod alattam megkínozni! Fogd le te!
- Egy, én fülezek. Kettő, mint látod, nem nagyon érem fel, max ráülni tudnék, de simán ledob és elszalad.
- Ilyen erős? - méri végig a körülbelül negyven kilós borjút.
- Próbáld ki - invitálom hozzá, de még mindig vonakodik. - Na, kérlek Chan. Szükség van az erődre! - dobom be az adu-ászt, s sóhajából már tudom, nyert ügyem van. Egyik lábát átlendíti és a jószág csípőjét össze szorítva, finoman cirógatja a fejét.
- De légy kíméletes! - figyelmeztet, mire vissza szólnék, hogy ebbe nem lehet, inkább nem teszem. Gyorsan rányomom az elsőt, mire kicsit felbőg és szabadulni próbál, de nem vészes, így gyorsan megvan. A másik szintúgy ennyi, tehát elengedhetjük.
- Látod? Semmi baja - nézem mosolyogva a fejét hevesen rázó kicsit. Ilyenkor olyan viccesek. Mintha egy nagy fülbevalót kapott volna és attól próbál megszabadulni. Az ő méretéhez képest elég termetes az az izé, de majd belenő…
- Az a szerencséd!
- Most megijedtem… - neveket fel szarkasztikusan és elindulok kinyitni a kiskaput, hogy vissza mehessenek a nagyok közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése