7. Szokatlan érzés

A reggel a szokásos magányával talál engem ágyamban, akár egy elhagyatott gyermeket, ki nem tud édesanyja nélkül aludni. Valahogy így érzem magam ilyenkor, pontos magyarázatot mégsem tudok adni miértjére, így nem is erőlködök ilyesmin, inkább csak próbálom elfogadni a tényeket. Olyan emberré nőttem, ki inkább nem gondolja túl a dolgokat, mielőtt problémává válnának, de mélyen belül úgy érzem, hogy ez is egyfajta gond, amivel inkább szembe kellene néznem, minstem a szőnyeg alá söpörnöm.

- Mit ennél, pöttöm? - érinti talpam a hideg csempézett talajt, és egy nagy nyújtózást követően Baekhyun felé fordulok, érdeklődve várva válaszát. Kellemetlenül érzem magam a saját gondolataim miatt, amihez hozzátesz egy jókora lapáttal, hogy valami más lett vele kapcsolatban. Nem tudom, mi ez, nem értem, mi folyik körülöttem, de őt meg akarom védeni mindentől, ami rossz hatással lehet rá.

- Baekhyun nem tudja - emeli fel vállát, hatalmas szemekkel meredve rám. Íriszeibe mélyedve elfog a kíváncsiság, hogy amit látok, az vajon a csokoládé selymes lágysága, mi magát a fiú lelkét tükrözi, vagy ezernyi apró részletből összeillesztett csoda? Pár pillanat néma méregetés után, tekintete zavartan a földre szegeződik, mire én is észbe kapok és a hűtőt kinyitva valami ehető után nézek.

-  Kisütök pár krokettet, ha az megfelel - húzok elő egy zacskót a lefagyasztott ételt.

- Jó - feleli tömören. Akaratlanul is hatalmas mosoly terül el ajkaimon, ahogy szemmel követem amint felül a pultra és várja, hogy nekikezdjek végre a munkának.

A tőle jó fél méterre lévő gáztűzhelyt meggyújtva, egy lábosba töltök olajat és ráhelyezve a vasra, megtámaszkodom a másik oldalán. Némán figyeljük, ahogy melegszik, s a levegő egyre kínosabb. Még sosem volt ilyen. A levegő feszültségtől terhes, ahogy mindketten az ellenkező irány iránt érdeklődünk. Mit csinálunk…?

Elhessegetve minden káros gondolatot bontom ki a kis zacskót és helyezek a serpenyőbe annyit, amennyi éppen belefér. Sercegve fogadja az olaj a hideg ételt, majd néhány másodperccel később lenyugodva veszi uralma alá az idegen anyagot. Halkan sercegve teszi a dolgát, mi engem a családomra és a közös ebédekre emlékeztet. Nyugodtabb, lazább és könnyebb életem lenne otthon. Kiszedem az első adagot a szalvétával bélelt tálba, s már teszem is be a következőt.

-  Baekhyun nagyon éhes - tekint a frissen sült krokettekre, majd rám.

- Még meleg.

- Baekhyunnak nem baj - halványan elmosolyodom a tényen, hogy valójában mennyire makacs és akaratos fiú ő. Sok minden változott az első naptól kezdve, és megismerhettem őt magát, amit nagyrészt dacos természete tesz ki, emellett azonban nagyon érzékeny és lelkileg instabil.

- Mennyire nagyon?  - kérdezek vissza játékosan, már előre tudva a reakcióját. Annyira kiszámítható…

- Chanyeol!  

- Én még nem igazán vagyok - vonok hetykén vallat, de lábaim már visznek is a szekrény fele, hogy tányért vehessek elő.

-  De Baekhyun igen!  

- Akkor mi volt az az előbbi?  Vagy engem akarsz megenni?  - nevetek fel, azonban rögtön abba is hagyom, amint meglátom kifejezéstelen arcát. Most mi van?  Se harag, se jókedv?  Hahh, annyira nem egyszerű…  - Tessék, törpe - adom a kezébe a tálat. - De óvatosan!

- Baekhyun nem törpe!  - néz rám szúrósan és nekiáll az évesnek. Ezzel bezzeg baja van…

- Hát, akkor, micsoda? - folytatom a beszélgetést, mielőtt megint elkínosodna a helyzet. Halványan mosolyogva figyelem táplálkozását, közben őrizve az épp sülőket.

- Baekhyun már felnőtt ember!  

- Oh, igen?  Szeretnéd, hogy hyungnak hívjalak? - Mivel teli van a szája, csak egy fejrázásra telik. - Miért nem?  

- Csak - adja a sokszor segítségül vett, szűkszavú, mindent megmagyarázó válaszát. - Baekhyunnak pisilnie kell.

- És Baekhyun nem bírja ki, míg be nem fejezte az evést?

- Nem.

- Akkor add és ne felejts el kezet mosni - nyújtom szabad kezem tányérjáért, amit oda is ad, majd lehuppan a pultról.

- Chanyeol - fordul felém szörnyen komoly ábrázattal és egy megjátszott mély sóhaj után folytatja. - Baekhyun nem gyerek!  - kiabál rám és higgadtan elhagyja a terepet. Vigyorogva nézek irányába, s rosszallóan megrázva a fejem, lesöpröm a morzsát, amit maga után hagyott.

- Holnap este lesz egy amolyan céges buli egy tóparti kert kocsmában, amire ti is jöttök - szegezi nekünk vacsora közben az információt Heechul hyung.

- Fontos lesz nekünk és, mivel olyan sokat vagytok bezárva, szeretnénk, ha kicsit kimozdulhatnátok a friss levegőre - mondja kedvesen a nő.

- Baekhyunnak is muszáj mennie?

- Kicsim, ne próbáld minden alól kihúzni magad, kell egy kis társaság neked is.

- Chanyeol társaság - mutat rám hevesen.

- Nem állunk le ezen megint vitázni. Jössz és kész - zárja le egyszerűen hyung.

Már több órája hánykolódok álmatlanul, mikor feltűnik, hogy Baekhyun légvétele egyenetlenné vált, ami csak egyet jelenthet. Felkelt. Már fáj az oldalam az állandó testhelyzet tartás miatt, amit hiába változtattam nagy ritkán, kényelmet nem leltem sehogysem. Nem mertem túlzottan mocorogni, nehogy felriasszam a békésen szuszogó fiút, ki jelenesetben éberebbnek tűnik a segítsége által engem elért rugózásból ítélve. A fáradtság mély vermet ásott minden végtagomat mozgató izmomba, s noha álmos nem vagyok, tehetetlenségem csak mégjobban fekhelyemhez szegez. A paplan máskor hívogató puhasága most kényelmetlen meleget áraszt az amúgy is fülledt szoba légterébe, ami akár egy tonnányi súly, úgy nehezedik csatakosra izzadt testemre. Mégsincs szívem levenni. Az elmém üres, hiába próbálok valami megfoghatót találni, a semmittevéssel csak lassabban telik az idő.

Egy apró bökés éri arcomat, minek hatására a levegő tüdőmbe reked. Amint realizálódik bennem, hogy, mégis, ki lehetett az elkövető, mintha mi sem történt volna, halkan kifújom és egy ütemes légzést beállítva magamnak, lazán összezárt pillákkal fülelem, hogy mi történik körülöttem. Feszélyez, hogy nem látok, de tudom, hogy nincs mitől félnem. Az első bökést egy újabb és egy újabb követi. Nem tudom, mi a célja, de kivárom. Felhagyva a nyomkodásommal, egyik ujja állkapcsom szélén marad, majd néhány pillanat múlva útnak indul. Finoman végig simít állam vonalán, onnan le a torkomon, egészen a kulcscsontomig, aztán fel a nyakamon a fülemig. Szokatlan érintésétől a szívem szaporább tempóra vált, mitől kénytelen vagyok az oxigént is sűrűbben beszívni és kiengedni. Tartva álcámat figyelem, ahogy fülem alját összecsippenti és feljebb haladva rajta, finoman morzsolgatni kezdi. Egy ideig tanulmányozza részem, ami bár furcsa érzést kelt bennem, kifejezetten élvezem, s tovább halad homlokomra. Szememből kisimítva pár tincset, remegő kezekkel túr hajamba és markolászva ismerkedik tincseimmel. Baekhyun, mit művelsz? Újra csak egy ujja dolgozik, és átsimítva szemöldökömön, az orromra siklik, le, egészen felső ajkamig, viszont hozzá már nem ér.

Hirtelen egész keze simul orcámra, mire legyűrhetetlen késztetést érzek, hogy kinyissam a szemeim, ám végül az utolsó pillanatban sikerül visszafognom magamat. Apró, meleg, nedves tenyere alatt szinte lángolok. Az idő nyúlik, a fejem zsibong, nem találok választ a fiú tetteire. Az ágy süpped, végtagja mégsem mozdul rólam, így feltételezem, hogy nem itthagyni készül. Lehellete kellemes illatát megérezve gyanúm beigazolódik, azonban, ahogy ajkai óvatosan az enyémnek feszülnek, hirtelen kiver a víz. Nagyot nyelve palástolom döbbenetem, s állva Baekhyun bizonytalanságát, mozdulatlanul tűrök tovább. Puha párnája mozogni kezd, finoman becézgetve enyémeket, s nyelve végigsiklik egyenes utat nyerve számba. Fogaimat kóstolgatva simít le nyakamra, majd felső ajkamat közrefogva szívja meg kicsit. Körmei tarkómba mélyednek és bár nem fáj, a meglepettségtől össze rezzenek, mire ő azonnal elhúzódik.

A hatalmas váltás miatt megcsap a hiány hideg szellője és úgy érzem, mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. A percek telnek, mégsem történik semmi. Pulzusom az egekben, ujjaim tehetetlenül markolják a paplan alatt a lepedőt és már végképp nem értek semmit. A matrac megint mozdul, én meg visszafogva minden feltörni készülő érzésemet, várom, hogy újra közeledjen, ő azonban most számításaim ellen tesz és kiszáll mellőlem. Az ajtó tompa puffanása jelzi számomra, hogy elhagyta a szobát, mit követ saját ajtaja jellegzetes nyikorgása, tudatva velem, hogy már nem is szándékozik visszajönni.

Itt hagyott. Megcsókolt és itt hagyott…

Reggelig már végleg nem jött álom a szememre. Ha eddig azt gondoltam, hogy kényelmetlen volt az ágyam, most végképp nem találtam a helyem sehogysem. Hol a meleg miatt váltam meg takarómtól és összegyűrve öleltem magamhoz, hol pedig magamra húztam az üresség érzetét felváltani kívánva. Hát, nem ment… 

Hat óra tájékán a szülők távoznak a házból, 8 óra fele pedig Baekhyun felkel és kint mászkál. Ugyan feladatom lenne neki reggelit készíteni, tudván, hogy egyedül is talál ételt, inkább nem megyek ki. Fogalmam sincs, mi volt az az éjszaka, de lassan már álomnak gondolom az egészet. Ahogy elmém az érzésekre terelődik, vérnyomásom megint felszökik, szemeim kitágulnak és teljes káosz keletkezik a fejemben. Egy ujjamat óvatosan ajkamhoz nyomom, ahol pár órával ezelőtt még az övéket véltem felfedezni, s noha én csinálom, saját érintésemre megremegek. Nem jó ez így…

Egész nap próbáltam kerülni minden vele kapcsolatos dolgot. A tegnapi ebédet megmelegítettem és míg evett, én némán figyeltem, ahogy Lulu játszik. Ugyan, pár falatnál több nem ment belé, így is soknak bizonyult az az idő, míg mellette kellett lennem.

Ő ugyan kereste a társaságomat, de látva, hogy nem vagyok vevő rá, annyira nem erőltette a dolgot, mint máskor tette volna. Sőt, szép csendben elfoglalta magát a szobájában, így délután olvasással próbáltam elterelni a gondolataimat róla, valami egészségesebb téma után kutatva. Meg szerettem volna ezt beszélni Sehunnal, de, ahogy őt ismerem, csak leszólta volna Baeket és életem végig ezzel szekálna, így inkább hagytam a dolgot. Ez egy olyan titok marad, amit halálomig hordoznom kell. Nem azért nem fogja tudni senki, mert akkora vétek lenne, hanem, mert könnyebb. Talán, majd, ha lesz egy feleségem, nevetve elmesélem a történteket, ám most még nem tudok elmosolyodni sem rajta.

- Kész vagytok? - kiált fel nekünk hyung, mikor már legalább fél órája elvonultunk öltözködni. Ötletem sincs, hogy hogyan kéne felöltözni egy ilyen eseményre, ezért csak egy laza összeállítás mellett döntöttem, majd már mentem volna le, de eszembe jutott, hogy eddig mindig bementem Baekhez, hogy együtt menjünk. Most nem. A falnak döntve vállamat vártam, míg ajtaja nem nyitódik és egy hang nélkül követem őt. Kínos ez az egész.

- Milyen helyes ez a két fiú - mondja örvendve az édesanya, ahogy mindkettőnket alaposan végigmér. Pironkodva vigyorodom el és lenézve Baekhyunra látom, hogy ő csak komoran mered a semmibe. Nem szeret kimozdulni…

- Na, gyertek, skacok - csapja össze tenyereit hyung és kivonulunk az autóhoz.

Mindkettőnknek megvan a szokott helye, nem nagyon változtatunk rajta, nekem így kényelmes és gondolom, neki is. A mi autónkban is ez a bevett szokás, bár Jimin jobb szeret középen lenni és az egész utat végigbeszéljük, meg hülyéskedjük. Az öcsémmel nem nehéz jól kijönni. Korához képest nagyon érett, bár ezt inkább lelkileg mondanám, mert, ha elgurul a gyógyszere, ott aztán nincs kegyelem.

Hat óra ellenére a Nap még büszkén mutogatja sugarait és melegíti az amúgyis felhevült betont. Pont az én oldalamra süt, ezzel zavarva látásom, de nem kerítek neki nagy feneket, csak érdeklődve fürkészem a környéket, amerre megyünk. Egy rövid szakaszt autópályán teszünk meg, s közel egy óra az egész utazás, számomra viszonylag hamar eltelik. Bírom a kocsikázást, ráadásul, szeretem is, így nem okoz gondot huzamosabb ideig egy helyben ülni, mondjuk, ez még nem is volt sok.

Egy rázósabb földúltra tévedve kapaszkodok az előttem lévő ülésbe, nagy szemekkel kémlelve az előttünk elterülő, hatalmas folyót. A lemenőfélben lévő égitest sötétté színezve a vízfelszínt tükrözi vissza megannyi fényét. Egy méretes kert mellett sorakozó kocsik közé beállva, mindenki komótosan kiszáll a járműből. Végigropogtatva elgémberedett végtagjaimat, mélyet szippantok a párától nehéz levegőből. Itt teljesen mások az illatok, s bár keveredik belé némi sült hús aroma is, főleg a tiszta oxigén köt le nagyon.

- Na, gyertek - indul meg hyung a kapu felé, s beinvitálva minket, becsukja. Bal oldalt mindenütt műanyag székek és asztalok, körülöttük megannyi idegennel. Középen viszonylag üresebb a tér, míg jobb oldalon egy kisebb színpad foglal helyet, ami inkább hasonlít emelvényre, s ott táncolnak a már korai órákban elemükben lévő vendégek.

- Ne vesszetek el nagyon. Nem tudunk mindig figyelni és legyet óvatosak - figyelmeztet minket az édesanya, majd elhagyva minket, dolgukra erednek. Mint két elhagyatott kiskutya, úgy állunk még mindig egyhelyben, a beszélgetést kezdeményező szülők irányába nézve.

- Na, mit a terv? - erőltetek magamra valami barátságos ábrázatot.

- Baekhyun elmegy inni, Chanyeol meg csinál, amit akar - von vállat és ő is itthagy. Földbe gyökeredzett lábbal követem a fiú minden lépését, míg el nem ér egy külön asztalhoz, ami mögött egy fiatal lány osztogatja az italokat. Mi történt, hogy ennyire ellenséges lett? Félreértettem volna…?

Általában nem vagyok túl elveszett személyiség, könnyen feltalálom magam mindenhol, s ez most sincs másként. Nem mi vagyunk az egyetlen fiatalok, kik a felnőttek unszolására eljöttek, és céltalanul lézengenek a hangos zene és részegedő emberek társaságában. Ugyan, még bennem van az aggodalom a törpe iránt, de a fél szemem mindig rajta tartom, nehogy bármi probléma történjen.

Egy kisebb társaságba keveredve ülök le a műanyag székbe, folytonosan magam körül legyezve, merthogy a szúnyogok hamar megtaláltak minket. Valami hűs narancslét kortyolgatva hallgatom mosolyogva a többiek beszélgetését, néha-néha beleszólva a témába.

- Nem hiszem, mert a Samsung is gyárt ritka ratyi telefonokat. Nekem az előző egy Galaxy S3 Mini volt, és rendesen megszenvedtem vele - meséli a Sanghyuk nevű srác, elővéve legújabb készülékét.

- Most komolyan egy Lenovora cserélted le? Eleve, mit vársz egy Minitől? - kérdi tárgyilagosan Hakyeon, összevont szemöldökkel méregetve a kis fehér mobilt. - Akkor már legalább egy Sony.

- A Sony még rosszabb! - száll vitába bal szélről Wonshik. Még szerencse, hogy van olyan jó a memóriám, mi megjegyzi viszonylag hamar a neveket. Azt hiszem, mondhatom, hogy volt időm gyakorolni, amennyit mi eljárunk otthon mindenfelé. - Ha volt már M2-tök, imádkoztok egy Lenovoért - magyaráz mély, rekedtes hangján.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem például az IPhone nagyon bejött.

- Az alma szar - fejezi ki tömören véleményét Wonshik.

- Miért, volt már neked? - szólal meg körülbelül másdojára egy óra alatt Taekwoon.

- Nem, de-

- Akkor nincs jogod kritizálni.

- Chanyeol, neked milyen telefonod van? - néz rám mosolyogva Hakyeon, mire előveszem zsebemből az eszközt.

- Samsung Note4…

- És milyen?

- Én meg vagyok elégedve az Note szériával, így nincs rá panaszom.

- Szerintem még a J jó, de az S-ből akadnak ritka gázak.

- A Samsung úgy, ahogy van, az…

- Szerintem, te maradj csendben, mister minden megfelel, ami gyümölcs…

Az öt srác társaságát kifejezetten élvezem, azonban pont emiatt tévesztettem szem elől Baekhyunt, akit hiába keresek tekintetemmel a tömegben, egyáltalán nem találok. Az emberek száma jelentősen

megnőtt, a fényviszonyok sem a legkedvezőbbek. Az a pár kerti lámpa, ami bevilágítja a helyet, nem ad elég láthatóságot, hogy mindenki arcát, alakját, ruháját jobban láthassam.

- Ne haragudjatok, mindjárt jövök, csak meg kell keresnem valakit - állok fel és telefonomat eltéve útnak indulok.

Nem tudom, mi merre van, de megtaláltam a terek határait, egy kikötött kutyát, a mosdót, Baek szüleit, de Baekot magát nem. A pánik elemi erővel tör utat bennem magának, s fokozatosan mélyesztve bennem a kételyt, hogy megtalálom-e, mozgásom kapkodó lesz, s óvatlan. Sokadjára teszem meg ugyan azt az irányt, mikor valaki megszólít.

- Chanyeol - nevet fel mögöttem egy alak, kit hangjából ítélve ugyan rögtön nem, de hamar felismerek.

- Baekhyun! - fordulok felé, és minden eddig bent nyomasztott dolog előtör. Megkukulva állok és figyelem, ahogy vigyorogva bámészkodik.

- Szia - integet. Most mégis mi baja?

- Hol voltál?! - rivallok rá, amint magamhoz térek. Nem tetszik, hogy ennyire jól szórakozik rajtam, mikor én már égen-földön kerestem őt.

- Itt is… ott is - von vállat, s nehézkesen kikerülve engem, továbbmegy, mintha mi sem történt volna. Járása kutya, tartása görnyedt, lábai folyton össze akadnak.

- Baekhyun! - szólok utána, de ő csak leint. - Hé, hozzád beszélek! - fogok karjára, hogy megálljon. A kezében szorongatott félig teli poharára tévedve tekintetem, kezd össze állni bennem egy kép, ami nem a legbíztatóbb. - Mit iszol?

- Se… Chanyeolnak semmi köze hozzá - morogja, mint kinek előbbi jókedvét elfújta volna a szél.

- De, igenis, van! Én felelek érted és nem lenne jó, ha történne veled valami! - veszem el italát és számhoz emelve, belekóstolok. Arcizmaim rögtön összerándulnak a keserű ízre, rögtön kiköpöm azt a fél kortynyi akármit, s hevesen törölgetni kezdem ajkaimat, hogy még a nyomát is eltűntessem.

- Add vissza! - nyúl érte, ám én a magasba emelem.

- Nem! Ne igyál alkoholt! - szólok rá erélyesen.

- Baekhyun felnőtt! - emeli meg a hangját. - Chanyeol fel tudja fogni?! Baekhyunra rohadtul nem kell vigyázni, ráadásul minden jogom megvan hozzá, hogy azt tegyek, amit akarok! - ordibál velem, mi a hangos zene mellett nem is tűnik túl feltűnőnek, engem mégis szíven ütnek szavai.

Azon kívül, hogy felváltva használja a saját megnevezését, vagy mi a szösz van, sosem hallottam még csúnyán beszélni. Megrémiszt, és kezd minden a feje tetejére állni. Azt hiszem, már egyáltalán nem élvezem a vele való létet, sőt, felidegesített, ami azért nehéz.

- Tessék, akkor csinálj, amit akarsz - adom vissza poharát, s mielőtt még bármit is szólhatna, otthagyom. Nagy léptekkel megyek vissza az asztalhoz, ahol eddig a srácokkal beszélgettünk, majd a kelleténél kicsit hevesebben vetem le magam a törékeny székre, minek hatására mindenki felém kapja a fejét. - Sziasztok - köszönök, hogy leplezzem haragomat. Azt várom, hogy itt majd megnyugszom, elterelődik a figyelmem.

- Na, megtaláltad, akit kerestél? Elég sokáig elvoltál… - pillant rám lágyan Hakyeon.

- Meg - felelem dacosan. - Hagyjuk. Miről van szó?

- Kocsikról - bök fejével karbatett kézzel a kint parkoló járművekre Hongbin.

Haragom főleg inkább saját magamnak szólt, csak nem akartam beismerni. Nem figyeltem eléggé és ez lett a vége, amit helyre kellene hoznom, de még nem állok rá készen. Hiába kérdeznek tőlem, sokat nem tudok hozzátenni a témához, ugyanis gondolataim egész máshol járnak. Csendesen figyelem az egyedül tébláboló fiút, ki a világon mindenen jót szórakozik, kedve viszont akkor válik felhőtlenné, mikor meglát egy macskát. Már nem tudom, hanyadik poharát szorongatja, s becserkészve a gyanútlan állatot, ráveti magát. Ha nem lenne szelíd, elszaladt volna már akkor, mikor a fiú két méteres körzetébe ér, az aggodalom mégis ott van még, hogy ő ugye nem Lulu, nem valószínű, hogy tolerálja a nyúzást.

Taekwoonnal sűrűn váltottunk pillantást. Van valami a tekintetében, ami nem hagy nyugodni. Csendes, visszafogott, rejtélyes. Úgy méreget engem, mint aki a világon mindent tud, ami megrémiszt, mert még én sem tudok semmit. Valószínűleg, csak nincs jobb elfoglaltsága, de attól még furcsa…

Az óra már a tizenegyet is elütötte, a többiek mind ettek valamit, nekem viszont nincs étvágyam. Haza vágyom, nem akarok itt lenni, nem akarok visszamenni, egyedül az otthonomat szeretném, az ágyammal, a gitárommal, a családommal. Bunkóság lenne megkérni anyát, hogy holnap jöjjön értem? Valószínűleg, nem találnának ennyi idő alatt másik vigyázót, így igen. Inkább majd beszélek hyunggal, hogy mennék és intézkedjen dajka ügyben. Ő biztos megértene. Remélem…

- Chah.. Chanyo.. Chanyoeocha - ütközik valaki a vállamnak, s ha nem kapom el reflexből, az asztalra borul. Ezt kihasználva csüccsen az ölembe, mintha mi sem lenne természetesebb és ujjait végig vezeti a társaságon. - Kik?

- Baekhyun - nyögök fel keservesen. - Mit akarsz?

- Én? Hát… Bah… Bahekhyunkh shajnál… - teszi le karjait a műanyag lapra és ráfeküdve szenved.

- Baek, ebből semmit nem értek - lágyul meg kissé szívem a szenvedő fiú láttán. A harag ugyan még bennem van, hisz most még pocsékabbul fest, mint pár órája, de valahol mégis aranyosnak találom. A többiek elcsendesedve figyelik a jelenetet, ami számomra egyre kínosabb és azt sem szeretném, ha ők is ítélkezni kezdenének, valamint Baekhyunnal sürgősen kezdeni kell valamit, mert ez így nem állapot. - Na, jólvan, gyere, pöttöm, levegőzzünk - állok fel, leszedve magamról a törpét. - Bocsi, majd még beszélünk - intek a többieknek és csuklónragadva Baekot, elkezdem kifelé húzni.

- Hohh… hovhá… ho-

- A partra - vágok közbe.

- Most beleh fogkhsz fholythani a viszbe? - bukdácsol mögöttem, engedelmesen hagyva, hogy vezessem.

- Bele hát! - fújtatok egyet és nemes egyszerűséggel magam mellé rántom, hogy lássam is. Kinyitva a kaput, kiterelgetem és onnantól már nem fogom, csak előre menve várom, hogy kövessen.

- Chan…

- Hm?

- Énh… - kezdene valamibe, azonban, mire hátrafordulok, már csak a rókázó alakját látom. Meggörnyedve ereszti ki gyomra tartalmát a kis beton placcra, és körülbelül a harmadik adag után, fájdalmasan fejére fogva, könnyes szemekkel néz fel rám. Hozzásietve simítok hátára, de nem tudom, mit csinálhatnék, amitől jobb lenne.

- Mit szerettél volna mondani? - kérdem, amint kissé lenyugodott.

- Semmit. Menjünk - vesz egy mély levegőt és tovább indul.

A járása valamivel kiegyensúlyozottabb, a kedve viszont annál rosszabb. A víz mellett sétálgatva nézelődünk, megint néma feszültségben. Egy egész kis időre azt hittem, hogy jobb lett, de mégse. Maradt ugyanaz. Baekhyun berúgott, én meg nem érzem jól magam, így meg aztán főleg.

Az idő egyre csak nyúlik, a fáradtság kezd erőt venni rajtam, így a keserű érzetem is szép lassan távozik. Azt hiszem, én rontottam el a dolgot, így valahogy helyre kell hoznom, ami ködös elmével valahogy könnyebbnek tűnik. Igazából, lassan én sem tudom, mire fel van köztünk ekkora szakadék. Ami este történt még, mindig feszélyez, hisz mégsem normális, de biztos akadna rá magyarázat. Egyedül az nyomaszt még, hogy ha most megtette, vajon volt-e már ezelőtt is? De nem akarok erre gondolni, tényleg igyekszem.

- Na, gyere, ideje visszamenni - fogok karolom át vállát és magamhoz húzom, hogy gyorsabban tudjunk közlekedni. - Jobb már?
- Chanyeol mérges?
- Miért lennék mérges?
- Chanyeol egész nap került és minden rossz, amit Baekhyun csinál - hangjába szomorúság költözik, s komoran mered maga elé, ahelyett, hogy az utat figyelné. Majdnem minden második kavicsban megbotlik.
- Ne haragudj, csak rossz napom volt… - mosolyodom el lágyan, de eddigiekkel ellentétben, most tényleg őszintén.
- Chanyeol nem szereti Baekhyunt?
- Dehogynem. Ne légy komor, mert itt hagylak - túrok hajába és összekócolva tincseit, elengedem őt.
- Chanyeol nem tenné meg… - szükülnek össze szemei kihívóan.
- Ó, ezt te csak hiszed - öltök rá nyelvet és megiramodva futni kezdek. Azért nem túl gyorsan, mert ha még tudna is egyenesen járni, sem lenne esélye engem beérni, de a látvány épp elég szórakoztató ahhoz, hogy megálljak, amit ő leművel. Valami lassú tempóba kocog, vagy döcög, vagy fogalmam sincs, mi ez, de nevetésemet már nem bírom soká visszatartani.
- Nem vicces!
- Tudom, hogy nem… - szánom meg és visszamenve hozzá, újra átkarolom.

Fél egy is elmúlt, mire elindulunk hazafelé. A kocsiba mind a ketten hullafáradtan szuszakolódunk be, s míg én az ablaknak dőlve hánykolódok félálomban, addig Baek a vállamra hajtott fejjel alszik. Annyira álmos vagyok, hogy különösebben figyelni sem tudok rá, de amúgy sem zavarna.

Mikor megérkezünk, úgy kell minket kiimádkozni a nem épp kényelmes, ám biztonságot nyújtó járműből és egymást rángatva vánszorgunk fel a lépcsőn. Ugyan, megint én vagyok, aki többet ad bele a közös munkába, de a cél a lényeg. Épp fordulna be szobájába, de karon ragadva továbbhúzom.

- Vedd le a gatyád és a felsőd, adok egy pólót és alszunk - közlöm ellentmondást nem tűrve, s szekrényemhez lépve előveszek egy kényelmes rövidujjút, ami neki legalább a térdéig fog érni és odaadva elkezdek én is öltözködni. Sosem voltam az a szégyenlős fajta, így nem most fog megváltozni, ráadásul, annyira nincs képben, hogy mindegy is. Én már tényleg nem akarok mást, csak békében pihenni végre.

Amint átöltöztünk, a szokásos oldalakat elfoglalva vettük birtokba az ágyamat, ám, mielőtt ráhajthattam volna a takarót, egészen közel húzódott hozzám és rám csimpaszkodva, arcát a mellkasomba nyomta. Olyan, akár egy kisgyerek. Mosolyogva ölelem át fél karommal és simogatom hátát, míg el nem nyom az álom.

Reggel szokásosan egyedül ébredek, ami minden nappal egyre rosszabb és rosszabb. Nem tudom, hogy hogy fogok visszaszokni, de már tényleg haza akarok menni… 


  Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts