Az este folyamán rengetegszer felriadok Baek forgolódására. Meglehetősen rosszul alszik, amit sajnálok, de így én sem tudok pihenni egy szemernyit sem. Egy hangja sincs, csupán állandóan mozog, ami szörnyen zavar, így már jobb ötlet nem lévén, jobb karomat erőtlenül a fiú derekára téve sikerül megállásra bírni. Szerencsére hamar elnyomja az álom, én azonban már koránt sem aludtam olyan jól, mint ahogy előtte ment volna.
A Nap sugarai éppen csak besurrannak kicsiny szobámba, mikor Baekhyun olyan sebességgel pattan fel mellőlem, hogy ijedtemben hátrahőkölök. Kell néhány pillanat, hogy felfogjam, az ezt követő ajtócsapódás nem a saját lakrészéé, hanem a fürdőszobáé. Pechkemre a hang ide is elér, ahogy a fiú minden gyomortartalmát a WC-be üríti, olyan fájdalmas öklendezések árán, mitől még bennem is megindul valami.
Ha nem lenne kötelességem, akkor is megtenném, tehát, összeszedve magam, erőt gyűjtök, hogy bent tudjam tartani saját rakományom, és bár elég lomhán, de kitámolygok a mosdóba, ahol a nyöszörgő Baek mellé guggolva kezdem simogatni hátát. Egy újabb roham megfeszíti izmait, ahogy a csésze fölé görnyedve erőlködik, majd, mikor már levegőhöz jut, bekönnyesedett szemeit rám emelve könyörög némán, hogy valahogy segítsek rajta. Istenem, a szívem szakad meg! Csutakos haját egy erőszakos mozdulattal túrja hátra alkarját használva, kivillantva verejtéktől gyöngyöző homlokát.
Cselekvésre bírva magamat, vécépapírért nyúlok, s pár cikknyit leszakítva, meg sem várom, hogy elvegye, egyszerűen csak megtörlöm száját és karja alá nyúlva felsegítem a hideg csempéről.
- Igyál pár kortyot, én addig szólok a szüleidnek - támogatom a csaphoz, hogy meg tudjon kapaszkodni, én pedig gyors léptekkel rohanok le és osonok be a nyitott ajtón, azonban a hálóban senkit nem találok. Kétségbeesetten pillantok a bent található digitális óra világító számlapjára, s kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy bizony még sincs olyan korán, mint azt hittem. Ingerülten sétálok át a konyhába, ahol hamar el is jut tudatomig a bűnös tényező, ami így összezavarta az időérzékem. Esik az eső, be van borulva az ég. Klassz, még ez is… Visszakecmergek a szobámba, majd telefonomat birtokba véve, rögtön tárcsázok.
- Chanyeol - szól bele nagy lelkesen alig két kicsöngés után. - Mondjad, mi a helyzet?
- Hyung, Baek nincs jól - bandukolok vissza hozzá és az ajtófélfának támaszkodva figyelem, ahogy ködös tekintettel a folyó vizet nézi. Akaratlanul is az ugrik be, mikor azért keltett fel, mert nem jó a csap, közben semmi baja sem volt, csak szórakozott velem.
- Mi baja van? - válik rögtön aggódóvá.
- Hány, meg elég ramatyul is fest. Mit csináljak?
- Próbáld meg megnyugtatni, szólok Michának és egyikünk hazamegy, hogy elvigye orvoshoz, de mivel az csak fél kettőtől rendel, addig bírd ki, kérlek, valahogy. Ilyenkor nagyon sír, mert fáj neki és megijed, de légy türelmes, kérlek. Amint kicsit is javul, találsz gyógyszert a dobozban, de amíg minden kijön, felesleges. Mérj lázat, és írd majd meg, mi a helyzet.
- Rendben, hyung.
- Le kell tennem, mert értekezletre megyünk. Ha baj van, hívj, nálam van a telefon.
- Oké, és köszönöm.
- Hello.
- Viszlát.
Én nem igazán látom sírni, azaz oké, nedves a szeme alatt, de ez még nem nevezhető sírásnak. Főleg nem nagyon sírásnak. Egész hősiesen viseli. Én ilyenkor nagyjából haldoklom. Sokszor előfordul, hogy a vécé előtt alszom el a földön, mert annyira kifáradok, na meg olyankor szükségem van a hidegre is, tehát, miért ne…
- Chan - ejti le állkapcsát és kétségbeesetten rám mered.
- Nincs semmi baj, itt vagyok - lépek mellé, és karolom át a vállát. - Pihenj kicsit, attól jobb lesz - hajolok le a mosdó alá, ahol több vödör is egymásba van téve. Kivéve a legkisebbet, ami még így is elég méretes, óvatosan tolni kezdem Baeket befelé a szobájába, ahol ágyára ültetve, magára hagyom néhány pillanatig, míg vizet hozok fel, meg törlőkendőket. - Kérlek, feküdj le - pakolok le mindent kis éjjeliszekrényére, ő pedig szó nélkül teljesíti minden szavam. Nehezen ugyan, de ledől a párnájára, s én ráterítve vastag paplanját, benyomom a televíziót. - Engedj oda - vezetem ujjaim pólójának nyaka alá, ám, ahogy bőrünk találkozik, kirázza őt a hideg. Minél gyorsabban behelyezem a lázmérőt hóna alá, hogy ne kelljen tovább szenvednie, és míg várom az eredményt, az ágy szélén ülve figyelem én is a tévét. Valami mese megy, fel sem fogom igazán, hogy micsoda, vagy miről szól, de valójában nem is lényeg. Arra a pár percre jó. Amint pittyen a kütyü, már veszem is ki. - Harmincnyolc hat - sóhajtok fel, Baek azonban már nem hallhatta. Ütemes szuszogása tudatja, hogy elszundított, ezért lejjebb véve a tévé hangerejét, magára hagyom pihenni.
Negyedóránként lesek be hozzá, meg amúgy sem vagyok messze, addig pedig olvasok, hogy lekössem magam valamivel. Épp egy újabb látogatásra állok fel, mikor megcsörren a telefonom és már kezdenék reménykedni, de végül csak Sehun az.
- Cső…
- Hyung, ennyire azért ne örülj nekem - nevet fel cinikusan.
- Bocsi, mást hittem.
- Te is becsajoztál?
- Öhm… kellett volna? - néha nagyon nem lehet érteni a srác észjárását. Talán, ezért is vagyunk ilyen jóban. Bolond gyerek.
- Nem tudom, de Kai-ah pont erről akar beszélni. Behívhatom őt is?
- Persze - ülök vissza, mert hosszúnak ígérkezik a dolog, s amint csatlakozik a másik, már beszél is.
- Sziasztok.
- Hello.
- Na, mondd, összeszedtem Chanyeolt, tehát, ki vele - faggatózik erőszakosan a legfiatalabb, bár még fogalmam sincs, miről.
- Én… - habozik Jongin pár pillanatig. - Szerelmes vagyok.
- Jó, de mi a hír? - erősködik Sehun, én viszont értem, miért is nagy dolog ez számára. Kai nem az a típus, akit megragadnak a nők. Sőt, ő ragadja meg a nőket, de csak egy-egy éjszakára, többet nem akar senkitől. Persze, akadtak plátói szerelmek, de örökösen csak azt hallatta, hogy míg meg nem öregszik, nem akar kapcsolatot.
- Barátnőm van.
- Folytasd…
- A világ legtündéribb lánya, és egyszerűen elképesztő, milyen aranyos, meg minden - áradozik pár oktávval feljebb csúszott hangon.
- Jó, az igazat - faggatja tovább a Földkerekség legtapintatosabb embere.
- Oké, tény, elég szigorú, meg határozott, de pont ez tetszik benne! Hogy nem adja valami könnyen magát…
- Valld be, egy bányarém - nevet fel pösze barátunk. Én csak csendben hallgatom az eseményeket, közben végig fülelve kifelé, hogy halljam, ha Baek felkelne.
- Álltam én valaha szóba bányarémekkel?
- És, mi a neve?
- Rina.
- Jó, de milyen Rina?
- Nem mondom meg.
- Na~ Ne csináld hyung, engem tényleg érdekel.
- Pont ezért nem. Az hiányzik még, hogy rászállj.
- Gratulálok, haver - szólalok meg én is, hogy azért legyen nyoma a jelenlétemnek.
- Köszi, na, de most megyek, mielőtt Sehun nyomozásba kezd. Majd még beszélünk. Sziasztok!
- Hyung~
- Ki?
- Hát ki, ha már csak te vagy itt?
- Már én se. Dolgom van, ne haragudj.
- Jajj, ne már, megint az a kölyök!
- Te is kölyök vagy. Hunnie, szerezz barátnőt. Majd még beszélünk. Szió!
Szeretem ezt a két ütődöttet, de együtt elviselhetetlenek. Sehun állandóan pesztrálja Jongint, Jongin pedig mindig vissza is vág, ezért sokszor veszekednek. Hosszabb ideig nem lehet egy légtérben megmaradni velük, és idén kezd a mi sulinkban Sehun. Már előre félek, hogy mi lesz ott.
Mikor visszaérek a szobába, Baekhyun már ébren van. Az oldalán fekszik és kifejezéstelen tekintettel mered maga elé. Elég rosszul fest, hisztinek azonban még mindig semmi nyoma. Talán ennél rosszabbul szokott lenni… Légzése hangos, izmai ernyedtek, a fél feje eltűnik a párnában. Óvatosan leülök mellé, mire nem reagál, így tenyerem az arcára simítom, s végre megmozdul. Bágyadt tekintetét rám emeli, mitől újfent eluralkodik rajtam a pánik. Mikor jön már valaki?!
- Lulu… - nyöszörgi. Körbenézek a szobában, azonban a macskának semmi nyoma, odakint viszont esik, így csak bent lehet.
- Azonnal hozom - simítom még ki szeméből tincseit, és felállva az ágyról neki is indulok megkeresni Lulut.
Mint valami elmetébolyodott ciccegem végig a folyosót, begörnyedve, hogy még véletlen se menjek el mellette észrevétlenül. Az emeleten nem találom, így lemegyek a földszintre, ahol, nos… szintén nem találom. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha jönne, mikor hívom? Bezzeg, ha Baek keresi, mindig rögtön megvan. Utál engem ez az állat. Majdnem negyed órámba telik, mire megtalálom az asztal alatti egyik széken gubbasztani. Grabancánál fogva magamhoz emelem és mellkasom elé húzott karomra helyezem, hogy biztosan tudjam tartani az öreg urat. Ha ennyire fontos neki a cica, akkor nekem is az lesz, csak még össze kell barátkoznom vele.
- Baek, nézd, itt van Lulu - lépek be mosolyogva, de ő még mindig ugyan olyan állapotban van, mint eddig. Mellésomfordálok és leteszem az matracra, mire kinyúl a paplan alól és berántja magához. - Azért óvatosan vele - jegyzem meg, amivel csak azt érem el, hogy még inkább magához szorítja, s valami fura hangot hallat a macska, ami egész biztos nem élvezete jele. Baek annyira elszántan ragaszkodik hozzá és olyan aranyos így… Nem tudom, milyen indíttatásból, de lehajolok, nyomok egy puszit az arcára és eligazgatom rajta a takarót. Olyan, akár egy kisgyerek… Az öcsémet juttatja eszembe. - Éhes vagy? - fejrázással válaszol. Míg nem evett, gyógyszert sem kaphat. Nehéz…
Óráknak tűnő időkig nézem a mesét, mi megy a tévében, pedig ő már rég elszundított. Nem tudok mit kezdeni magammal, még annyira sem akarom magára hagyni, hogy átmenjek a könyvemért, így csak az ágy szélén ülve figyelem hol a televíziót, hol őt. Mikor Lulu már nagyon szabadulni vágyott, Baekhyun meg egész biztosan mélyen aludt, kiszedtem a karja alól, s azóta vissza se jött.
- Megjöttem! - csapódik a bejárati ajtó, de én annyira el vagyok gémberedve, hogy felállni sincs időm, hyung már fel is ért.
- Hello, srácok.
- Szia - intek és elhúzódva az útból, helyet adok neki, hogy a fiához férjen.
- Hogy viseli?
- Eddig egy szava sem volt - mesélem büszkén. - Többnyire alszik.
- Na, akkor jó. Gyere babám, indulunk, vár a doktor bácsi - simogatja oldalát. Furcsa így látni egy felnőtt férfit. Ezt jelenti szülőnek lenni? Hogy levetkőzöd önmagad a gyereked előtt és egy teljesen más személlyé válsz? Lehet, én értem félre, elvégre én nem vagyok felelős egy árva aranyhalért sem, de nagyon meghitt és családias ez a környezet, csak én nem illek ide. Ilyenkor mindig betolakodónak érzem magam az életükben…
- Chanyeol? - kérdezi az apjára nézve.
- Chan, van kedved jönni? Vagy akár pihenhetsz is itthon, bár a kölyök nem úgy fest, hogy itt szándékozik hagyni téged - jegyzi meg nevetve, mitől nekem is jobb kedvem lesz. Olyan szeretettel beszél a fiáról, amitől egy pillanatra honvágyam lett.
- Megyek szívesen.
- Akkor jó. Öltözz át, addig összeszenvedem őt.
- Rendben - állok fel, hogy átmenjek az én szobámba.
Gyorsan összekapom magam valami normálisan kinéző cuccba, ami nem túl sportos, de nem is túl kihívó, elvégre, mégiscsak az orvoshoz megyünk. Anya ilyenkor mindig piszkált, hogy mit vegyek fel. Sőt, mikor hosszabb volt a hajam, folyton hátracsatolta, vagy begumizta, amitől a falra tudtam volna mászni.
Baekhyun fájdalmas nyögései és néha-néha felszakadó kiáltásai a földszintig leérnek. Nem tudom, mi okozhat ekkora gondot, de remélem, hogy a doki tud vele mit kezdeni, mert szörnyű így látni ezt a hiperaktív törpét.
- Mehetünk - jön lefelé Heechul hyung, tartva a belécsimpaszkodó Baek fenekét, én meg rögtön ajtót nyitok meg elveszem tőle a kulcsot, hogy könnyebben közlekedjen. Míg ő befekteti a kocsi hátsó üléseire, én gyorsan bezárok mindent és kellően elázva helyet foglalok hyung mellett.
Minden kisebb buckánál felnyüszít. Kezei ernyedten lógnak lefelé, ő maga pedig amennyire csak lehet, kinyújtózva pihen. A feje pont mögöttem van, így sokat nem látok, de minden percben készen állok mozdulni, ha esetleg hánynia kellene. Kaptam is hozzá egy adag nejlon zacskót, meg nála is van.
Kezemet az ülések közti hatalmas téren hátra nyújtom, felfelé tartott tenyérrel, hátha némi támaszt tudok nyújtani neki, már, ha észrevesz egyáltalán. Egy ideig nem történik semmi, majd pici mancsa finoman csúszik ujjaim közé, mire kissé rászorítva, tartom egész úton. Hiába van kabát rajta és a fűtés is megy, nagyon hideg.
Egy barátságos kis környékre érünk, ami biztos vagyok benne, hogy ezerszer szebb lenne, ha nem ilyen ramaty időben jöttünk volna, most azonban - meg amúgy sem -, nem a hely a fontos, hanem, hogy minél előbb bejussunk. Hyung ugyanúgy felveszi Baeket, mintha csak egy kisgyereket cipelne, és bemegyünk az alacsony épületbe, minek falát már kívülről is mindenféle mesehős díszíti, hát még bent…
Nem, nincsenek sokan, de az a bent tartózkodó néhány felnőtt furcsálló tekintete is épp elég, hogy felkapjam a vizet. Megint. Alapból egy nyugodt ember vagyok, de annyira idegesít, mikor látom, hogy még csak nem is ismerik, de már ítélkeznek. És, mi van akkor, ha ennyire szereti az apját?! Tény, hyung nem tűnik túl izmosnak, így nem egyszerű neki a fiúval járkálni, de mindent megtesz érte.
Lehelyezi az egyik székbe, én meg melléülök, s magamhoz vonom, hogy tovább tudjon pihenni, míg hyung elmegy beszélni az asszisztenssel. A sor lassan halad, Baek nem lévő türelme egyre fogy, ahogy már szinte az ölembe fekve szenved mindenfelé. Simogatom a hátát és tartom, le ne essen előre, de ő csak valamit motyog, amiből egy szót sem értek, és valószínűleg, nem is nekem szól.
- Gyere, mi jövünk - nyújt neki kezet hyung, de ő nem szándékozik elfogadni. - Nem foglak oda is bevinni.
- Apa~ - markol pólómba és olyan erővel feszíti lefelé, hogy már kilátszik a kulcscsontom is.
- Nagyfiú vagy már, hagyjad szerencsétlent pihenni kicsit - győzködi, két oldalt megfogja őt, de minél jobban feszíti, annál inkább kapaszkodik.
- Nem gond - állok fel mosolyogva, közbe leakasztva magamról Baeket és óvatosan függőlegesbe helyezem.
- Ne haragudj, gondolom, már tudod, hogy mennyire csökönyös - szabadkozik hyung, megfogva kisfia kezét, hogy betámogassa.
- Ismerem őt - szélesedik mosolyom és követve őket, mélyen meghajlok, majd köszönök, amint beérünk a kis terembe.
Tisztes távolságban megállva a kórházi ágy mellett, csendesen figyelem, ahogy felültetik rá, és levetetik róla a pólót. A doktor úr meghallgatja a légzését, aztán megnézi a torkát és kérdez pár dolgot, mikre főleg én tudom a választ, így még van is haszna, hogy bejöttem.
Állítólag valami vírusos valami, de volt idő, mikor elég sűrűn lógtam és az orvosnak szinte mindig ez volt a válasza mindenre, még, ha valójában nem is volt semmi bajom. Vagy három féle gyógyszert írtak fel, meg egy vitamint, amit nekem is szednem kell, hogy kisebb eséllyel kapjam el tőle.
Hazafelé megint végig fogta a kezemet. Míg hyung beugrott a gyógyszertárba, én ellenőriztem, hogy hogy van, ráterítettem a saját pulóverem is, mert fázott, aztán megint becipeltette magát a szobájába.
- Ne haragudj, de nekem vissza kell mennem dolgozni.
- Nem gond, szerintem megleszünk.
- Akkor jó. Ebből, ha sikerült belétuszkolni valami kaját, adj egy kanállal, ebből meg fél szemet - mutat fel két kis dobozkát. - Ebből meg csak este kell, de addigra már mi is itthon leszünk - helyez mindent a konyhaasztalra. - Ha bármi lenne, elérsz.
- Rendben.
- Legyetek jók, majd jövünk.
- Szia.
Mivel egyedül maradtam - na jó, Lulu a küszöbről figyel -, nekiállok valami könnyű étel elkészítésének, amit ő is ehet. Mármint, Baek. Óh, a macskát ma még nem is etette meg senki! A gazdája beteg, így a cica el lett felejtve.
- Na, gyere - hagyom ott a kicsomagolt burgonyákat és felágaskodva a hűtőre, leveszek neki egy alutasakos valamit. Kinyitva, valami irdatlan büdös, az állaga meg nem túl bizalomgerjesztő, de látszólag neki nagyon bejön. Táljába nyomva a kis zacskó egész tartalmát, kezet mosok és visszatérek a krumplipucoláshoz.
A konyhát ütemes csámcsogás járja körbe, ahogy kezem a zöldséggel serénykedik. Sokkal kényelmesebb így dolgozni, hogy itt van Lulu, még, ha én nem is kifejezetten érdeklem őt. Mindig szerettem volna egy állatot, bár az inkább kutya volt, de anyáék nem engedték, mondván, hogy neki csak szenvedés lenne a városban, bezárva. Igazából tudom, hogy igaza van, de sokan tartanak és vannak kifejezetten kistestűek is, akik arra vannak kitenyésztve, hogy kis helyen is hű társai lehessenek az embereknek. Legalábbis, én is így gondolom, de, hogy mi az igazság…
Míg fő az étel, lepihenek kicsit a szobámban. Azaz, csak pihennék. Baek kényszeredett nyöszörgése az ajtójába von és onnan figyelem, hogy mi lehet a baj.
- Chanyeol - emeli meg kicsit a fejét, hogy rám nézhessen.
- Mondjad - lépkedek beljebb, szeme pedig a kezemben tartott könyvemre siklik.
- Chanyeol olvas Baekhyunnak?
- Persze - ülök mellé és nekikezdek onnan, ahol tartottam. Mivel úgysem figyeli a szöveget, szerintem neki lényegtelen, hogy mit olvasok.
Az öcsémnek kisebb korunkban minden este olvastam mesét, hogy addig is gyakoroljak. Ő élvezte, nekem hasznos volt, anyáék meg örültek, hogy ilyen jól kijövünk. Ugyan, Jiminnel nincs túl sok korkülönbség köztünk, mert az a három év nem nagyon nyom a dolgon, voltak azért komoly vitáink. Ő sokkal hevesebb vérmérsékletű, mint én, valamint kinézetben is szinte az ellentétem. Alacsonyabb, izmosabb, sok lány szerint helyesebb is. Érzékeny lelkű, de ha egyszer valamivel felidegesíti az ember, nincs kegyelem. Egyszer össze is verekedtünk. Első napom volt a középsuliban, és anyáék próbáltak mindent úgy elintézni, hogy nekem jó legyen, ami miatt eléggé elhanyagolva érezte magát. A semmiből hatalmas vita kerekedett és addig püföltük egymást, míg apa szét nem szedett. Utána egy hétig nem beszéltünk, s végül én voltam az, aki átment bocsánatot kérni.
Behelyezem a könyvjelzőt és bezárva regényemet, felállok, hogy távozzak, egy hang azonban azonnali mozgásra késztet és felkapva a vödröt az éppen feltámaszkodó Baek elé tartom. Egy kevéske vízen kívül semmi nem jön belőle. Karja remeg, arcán máris gyöngyöződig az izzadság és összezárt fogakkal tűr.
- Baek - vándorol szabad tenyerem hátára, s amint végleg abba hagyja az öklendezést, megtörlöm a száját és nyújtok neki vizet.
Elmosom a vödröt, majd lemegyek megnézni az idő közben megfőtt krumplikat. Gyorsan megpucolom, felvágom, teszek rá némi sót és visszamegyek hozzá. Igaz, nem a legjobb étel, de sok mással nem szolgálhatok. Szerintem, a pirítós sem lett volna sokkal jobb választás.
Pár falatot sikerül belédiktálnom, de több komolyan nem megy. Nem is az a cél, hogy megtömjem, de valamivel be kell venni a gyógyszereket. Miután azok is megvoltak, újra alszik.
Körülbelül egész nap ezt csinálja. Alszik és hány. Még szerencse, hogy jó a gyomrom, különben én is ezt csinálnám. Mondjuk, enni sokat én sem ettem, mert nem volt étvágyam.
Este tizenegy is elmúlt, én már másfél órája fekszem, de Baek nem jön. Aggódok. Tudom, hogy beteg, de ez ok rá, hogy ne jöjjön át? Mi lehet a gond? Mellettem is tud szenvedni, sőt, az nem is lenne olyan szenvedés, mert itt lennék segíteni. Nem tűnik olyannak, mint aki amiatt aggódna, hogy nem tudok aludni mellette, pedig így lenne, de most nélküle sem megy. Túlságosan megszoktam, hogy beoson, azt híve, hogy nem veszem észre, befekszik mellém - fokozatosan egyre közelebb - és pár pillanat múlva alszik.
A türelmem véges, és akkor telik be végleg a pohár, mikor megint meghallom öklendezését. Tehát, ő sem alszik. Megnyomorgatva gyűrött arcomat, felkelek az ágyamból, és pár ingatagabb lépés után, nagyon halkan megindulok a másik szobába. Félek ugyan, hogy el fog zavarni, vagy bármi, ám annál jobban zavar, hogy nincs velem. Jiminnel is aludtunk régen együtt, arról is nehéz volt leszoktatni minket.
- Baek - tolom be az ajtót, mire őt az ágyán ülve, falnak vetett háttal találom. Arca elgyötört, tekintete a semmibe réved. - Bejöhetek? - kérdem, ő meg bólint. - Miért nem alszol? - megyek közelebb a sötét szobába, mit csak a tévé fénye világít be.
- Baekhyun nincs jól - húzza összébb magát.
- Itt maradjak? - Bólint.
Bekucorodok mellé és karomat átvetem a vállán, mire közelebb kúszik és fejét a mellkasomra hajtva, teljesen elfekszik. Kezemmel kitapogatom a távirányítót és kinyomva a televíziót, én is lefekszem, mert már szörnyen kimerült vagyok.
Este háromszor kelt fel hányni, de egyszer sem jött belőle semmi. Pár perc nyugtatgatás után mindig sikerült visszaaludnia, így komolyabb gond nem akadt egyszer sem.
- Chanyeooool! - Ahh, ne… - Jó reggeeeelt - ugrál az ágyon mellettem, minek következtében én is rázkódom.
- Még nincs reggel - mormogom, feljebb húzva magamon a takarót, minek Baekhyun illata van.
- De reggel van! Chanyeol fel kel! - rázogatja vállamat, így teszek így kísérletet, hogy megforduljak, mire ő megbotlik és egyenesen rám ül. Már állna fel, de én elkapom a karját és magam mellé rántva, nehezen ugyan, de fölé mászok.
- Na figyelj pöttöm - kezdem komolyan, bár harag nincs bennem, némi alvás reménye még ott motoszkál a fejemben. - Örülök, hogy jobban vagy, de nekem pihenésre van szükségem - mondom, ő azonban csak hatalmas szemekkel mered rám, mint aki egyáltalán nem érti, hogy mégis mit magyarázok. Arca piros, légzése szapora, tekintete ide oda cikázik. Valamit megint elrontottam. - Na, ne vedd magadra - lendülök fel és két kezemet bevetve elkezdtem csikizni, mire eszeveszett nevetés tör fel ajkai alól. Erőszakosan hadonászik és rúgkapál, de lábaira ülve ki tudom iktatni azt a részt és egy kezemmel össze fogva vékonyka csuklóit, teljesen lekötöm a srácot.
- Chah - próbál beszélni, elég kevés sikerrel, mert ugyan már csak egy kézzel, de még mindig csikizem. - Chah… neh… kérh… nehh.
- Hogy mondod? - vigyorgok rajta.
- Kéh… nah…
- Remélem, kifáradtál, és hajlandó vagy még kicsit aludni, mert, ha nem, folytathatjuk - kegyelmezek meg és mellé dőlve, ráteszem a kezem s lábam, hogy biztosan nyugton maradjon. Szerencsére, sikerrel járok és bár ő nem nagyon lett ettől álmosabb, én könnyedén visszaalszom.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése