2. A kezdeti nehézségek

- Chanyeooool~ - vágódik ki újdonsült szobám ajtaja olyan hévvel, hogy biztos vagyok benne, a szomszédok is meghallották. Ijedten ülök fel ágyamba, ám a hirtelen mozdulattól megszédülök és a kora reggeli zargatást sem viselem jól, így csak haragos tekintettel tudok meredni az engem megzavaró fiúra. Amint magán érzi figyelmemet, elmosolyodik, mint aki direkt szívózik velem - hát persze hogy direkt teszi! - és beszélni kezd, azonban még időbe telik, mire eljut tudatomig mondanivalójának valódi jelentése. - Baekhyun elejtett egy poharat és szétesett!

- Hozzá nyúltál? - sóhajtok fel fáradtan, és rögtön kezeit kezdem pásztázni, bárminemű sérülés nyomai után kutatva.

- Baehyun nem nyúlt hozzá - emeli fel mindkét mancsát, hogy bizonyítsa állítását.

- Azonnal feltakarítom - nyújtózok ki, és egy keserves nyögés kíséretében kikelek hívogató fekhelyemről, hogy nekiálljak összesöpörni Baekhyun után.

*****

- Chanyeooool~. - Újabb reggel, újabb “kellemes” ébresztés. Az este későn jutottam ágyba, mert a törpe nem bírt magával és olyan hangosan nézte a tévét, hogy a gondolataimat is alig volt lehetőségem hallani.

- Mit akarsz? - mordulok rá, párnámat a fejemre húzva.

- Chanyeol mérges Baekhyunra? - Vajon mikor érkezik el a pont, mikor bűntudat nélkül igent tudok erre mondani? Mondjuk, ha így folytatja, elég hamar…

- Csak álmos vagyok. De miért keltettél? - kandikálok ki rejtekem alól.

- Baekhyun megnyitotta a csapot, de víz sehol - mereszt rám nagy szemeket, tőlem várva a segítséget.

- Ha nincs víz, azzal én nem tudok mit kezdeni.

- Chanyeol nézze meg! - parancsol rám durcásan. Mit tehetnék? Természetes, hogy megteszem, amire utasít, vagy a hisztijét hallgathatom, azt meg, ugye, semmilyen élőlény nem szeretné.

Nagy nehezen kikászálódok és papucsomba lépve, s kicsoszogok a fürdőszobába. A tükörbe megpillantva zilált alakomat, lassan már magam sem ismerem fel a saját képem. Kezem a tekerőre helyezem, már előre fülelve, hátha meghallom, hol akad el a víz, ám, amint megnyitom, rögtön folyni kezd.

- Baekhyun, ennek semmi baja - vetem hátra fejem, kínlódva a fáradtság miatt.

-  Chanyeol megcsinálta! - üvölt fel örömébe, én meg lemondóan visszavánszorgok a szobámba, tudva, ebből ma már nem lesz alvás.

*****

- Chanyeooool~. - Köszönöm Istenem, hogy eddig szerettél, de mondd, mivel érdemeltem én ezt ki?

- Nem vagyok itt - vetődöm másik oldalamra, kezemmel takarva a szemem, melyet kíméletlenül tépi az imént felkapcsolt lámpa erőteljes fénye.

- Chanyeol nincs itt? - toporog megszokott reggeli helyén, ami nem más, mint a küszöbtől fél méterre. Nézzük a jó oldalát, legalább nem vetődik rám.

- Nincs.

- Akkor hol van? - kérdi ártatlan hanggal, mint akit tényleg érdekel, hogy hova lettem, miközben itt fekszem előtte.

- Alszik.

- Akkor mégis itt van!

- Inkább mondd, mit akarsz?! - ülök fel ingerülten, tenyeremet végig húzva gyűrött arcomon.

- Baekhyun elfelejtetette. - És ezzel kilépve a szobából, rám vágja az ajtót.

A negyedik nap estéjén elhatározom, hogy a következő reggelt bizony magamtól fogom kezdeni, önnön akaratom miatt felébredve! Áhh, szép álom. Ha felkelek, Baekhyun miatt lesz, így tökre nem miattam. Mindegy, a lényeg, nem fogom magam hagyni! Eddig feltűnt, hogy minden reggel fél hétkor ébreszt, így negyedre állítva telefonomat, előre kisírom magam az újabb csökkenő alvásidőm gondolatára.

Idegesen kutatom kezeimmel a zenélő vackot, melyet ujjaim közé kapva, sürgősen kinyomok, hogy fáradtan vergődve összeszedjem nyúzott mivoltomat. Van negyed órám magamhoz térni, valamint visszanyerni az életkedvem, mely már napok óta felém sem köszön.

- Chanyeoool~. - Hogy bírja még az a pár zsanér, ami tartja azt a szerencsétlen ajtót? Legalább van, ami rosszabbul jár nálam.

- Mondjad - mosolygok rá az ágy szélén ülve.

- Chanyeol nem alszik már? - Látszólag megleptem ezzel, így mosolyom diadalittas vigyorrá szélesedik.

- Mint látod.

- Baekhyun nem találja Lulut! - kiabál, mint amúgy általában mindig.

- Akkor keressük meg - támasztom meg kezem térdeimen és felállva, útnak indulok a valószínűleg tökre nem elveszett macska felkutatására. Először természetesen Baekhyun szobájába térek be, sejtve, hogy megint csak az idegeimet teszi próbára, ám a szőrgolyó nincs ott.

- Chanyeol azt hiszi, hogy Baekhyun nem veszi észre, ha Baekhyunnál van?! - intézi felem feldúlt szavait, hevesen gesztikulálva közben.

- Nem hiszem azt, csak gondoltam, hátha visszajött, míg te nálam voltál.

Végignézve az emeleten, a biztonság kedvéért még a fürdőszobába is bekukkantunk, ám minden jel arra utal, hogy Lulu nincs idefent. Így hát lecaplatunk a földszintre, alaposan szemügyre véve minden apró lyukat, rést és egyéb helyet, ahova beférhet, de semmi. Még a konyhában sincs.

- Hát ti, srácok? - lép ki Heechul hyung, ujjaival igazgatva kócos haját.

- Baekhyun nem találja Lulut!

- Biztos kint mászkál valahol. Tudod, hogy este sosincs bent - veszi lazára az apuka és elhaladva mellettünk, fia fejére simít.

- De már reggel van!

- Haza fog jönni, csak adj neki időt. Lehet, épp egy cica lányt kerget.

- Lulu miért tenne olyat?

- Erre majd visszatérünk tíz év múlva - kuncog fel és nekiáll kávét főzni.

- Baekhyun nem érti - néz hol rá, hol rám tanácstalanul.

- Sehun-ah, én ezt már nem bírom, gyere értem és vigyél haza! - panaszkodom ki magam, elterülve az ágyamon.

- Na, mert, mi van? - válik aggodalmassá hangja, közben végig hallom, hogy épp nagyban nyomja számítógépe billentyűit. Gondolom, játszik.

- Baekhyun kikészít! Egész nap vonyít, minden reggel fél hétkor kelt, idiótábbnál idiótább indokokkal, hogy aztán a nyakamon lóghasson estig! - hadarom el mondandómat, mibe többször megbicsaklik a nyelvem.

- Legalább nem lustulsz el - nevet fel harsányan, ám ha itt lenne, tuti befogná haragos képem láttán. Csak érjek haza…

- Hogy te milyen megértő vagy - forgatom szemeim, csupán csak megszokásból.

- Bocs, de nem tudlak sajnálni. Reggeltől estig dolgozom, ehhez képest a te életed egy leányálom.

- Ja, hallom, hogy dolgozol.

- Épp szünet van!

- Nálad mindig…

- Ha csak azért zargatsz a szabadidőmben, hogy pesztrálj, inkább menj és játssz az újdonsült barátoddal! - csattan fel haragosan, mire már kezdek kijönni én is a sodromból. Nyugi, Chanyeol, mély levegő, minden rendben van. Nem küldöd el Oh Sehunt a Napra és nem fojtod meg, ha legközelebb látod.

- Dolgozz sokat, légy jó, és fújd ki az orrod - csapom rá a telefont.

Arrébb dobva a készüléket, felülök, hogy utánajárjak, merre van ez a félnótás, ám az ajtóban álló alakja először megnyugtat, hogy aztán halálra rémisszen. Tekintete egyszerre sugall fájdalmat és sértettséget, előtte lógó kezein türelmetlenül mozgatja ujjait.

- Chanyeol nem szereti Baekhyunt - suttogja az amúgy mindig ordibáló törpe.
- Nem, ez ne- - állok fel és mennék oda, de hátrál és szavamba vágva, azt arcomba üvölt.

- Bakehyun sem szereti Chanyeolt! - csattan fel és kiviharzik a szobából.

Na, ezt jól megcsináltad, Chanyeol. Hogy lehettem ekkora idióta?! Félreérti, ez tény, de most mégis rosszul érzem magam, mert megbántottam. Tanácstalanul huppanok vissza az ágyamra és homlokomat a térdemen megtámasztott kezembe hajtom. Most mivel engeszteljem ki?

Örültség erre gondolni, miután egész nap nyúz, ugráltat és mindent megtesz, hogy kiidegeljen, azonban én akkor sem utálom őt. Ez viszont, fordítva már nem mondható el.

Összekaparva magamat, Baekhyun megkeresésére indulok, hogy bocsánatot kérhessek és megmagyarázzam, ez csupán egy félreértés volt. Félve nyitok be szobájába, már előre várva az ordibálást, azonban ő nincs bent. Hova mehetett?

Végigsétálva a folyosón, alaposan körbenézek mindent, majd leérve, a konyhában kezdem. Az asztal alatt, a pulton, két szekrényt közt, mindenhol végig nézek, de semmi. Az előszobába, a foteleknél, a szülei szobájában, fürdőjében… mindenhol! Jobb ötlet nem lévén, szólongatni kezdem, hátha.

- Bakehyun! - kiabálok a nappali kellős közepén. Nem jön válasz. - Baekhyun, figyelj, én nem utállak! Sajnálom, ha megbántottalak, de kiengesztellek, ígérem! - beszélek, keresve a legabszurdabb helyeken is, mint például a kanapé párnái alatt. Ki tudja, még a végén bebújt valamelyik bútor belsejébe. - Ha kell, minden nap felkelek ötkor, csak gyere elő!

Baekhyun azonban negyed óra kutatás után sem került elő, mire észre veszem, hogy a konyhaablak nyitva van. Eddig is így volt, főleg, mert azon közlekedik a macska. Tényleg, Lulu! Mi van, ha kiment utána? Jézusom, gondolni sem merek rá, hogy ez a fiú elhagyta a házat és most valahol az utcán bóklászik.

Sürgősen felrohanok, hogy normális ruhát vegyek, s telefonomat megragadva, a fogasról leakasztom a kulcsot, majd futásba kezdek. A kertkapu zárva, azonban nem olyan magas, hogy ne lehessen átmászni. A biztonság kedvéért itt is körbe vezetem tekintetem, azonban se egy nesz, se semmi.

Bezárva magam mögött mindent, tanácstalanul nézek először jobbra, majd balra. Mégis, merre induljak? És, mi van, ha idő közben hazaér? Vagy, ha végig otthon van és nem talál? Fogalmam sincs!

Pánikszerűen megindulok balra, pedig egyáltalán nem ismerem a környéket, ráadásul kifejezetten jó vagyok az eltévedésben, ám ez most csöppet sem számít, meg kell találnom Baekhyunt! Ha az ő fejével gondolkoznék, hova mennék? Körülöttem ugyanolyan, szép, nagy, alacsony kerítéses házak, barátságos utcák, olykor-olykor elsuhanó autók. Semmi szokatlan, minden csendes.

Mikor már úgy érzem, hogy kellőképpen messzire jutottam, visszafordulok, hogy a másik oldalt is átpásztázhassam. Több saroknyi loholás után, fáradtan támaszkodom meg térdeimen, erőtlenül előre bukott fejjel. Engem kinyírnak, ha nem kerül elő! Alkaromat végig húzva homlokomon, letörlöm izzadtságom és légzésem rendezése után, megint elindulok. Nem tudom, hova, csak megyek.

Már nem is tudom, mióta rohangálok, mikor valami istentelen ordítás csapja meg a fülemet. Az ismerős hang hallatára belémakad a szusz, és tempómon gyorsítva, hátrahagyom minden fájdalmam, ami a tüdőmben és lábaimban jár, csak az lebeg a szemem előtt, hogy mi lehet vele.

Meg is találom, egy kis, letisztult, rétszerű helyen, amint egy kacsaúsztató-féle, nem túl nagy tóban kapálózik, hogy fent tudja tartani a fejét. Se szó, se beszéd, zsebemből kihajítva a fűbe minden értékeset, futtába ugrok a vízbe és kezdek el úszni felé.

- Chanyeol - kapkod irányomba, keservesen csapkodva a jéghideg víz felszínét. Amint elérem, csuklójára ragadva rántom magamhoz, mire átfogva derekamat, erősen kapaszkodik belém, hogy közben ki tudjak úszni kettőnkkel. Mivel tanultam, nem okoz gondot, mondjuk, a plusz súlytól némiképp nehezebb.

Jobb karommal megkapaszkodok a tó beton peremébe és a másikkal kisegítem a rémült fiút, hogy utána kimászva, összeszedhessem az eldobált dolgaimat. Épp fordulnék meg, hogy megnézzem, minden rendben van-e, mikor hirtelen a hasamnak csapódik, és zokogva mellkasomba nyomja csutakos fejét.

- Na~, semmi baj nincs - kapok hóna alá, mert megrogyasztva lábait, majdnem a földre esik. Sírása nem csillapodik, sőt, csak erősödni látszik, s biztos vagyok benne, hogy az egész környék hall, de jelenleg nem nagyon tud érdekelni, ki mit gondol. Felkapom a kezembe és útnak indulunk. - Baekhyun, nyugodj meg, nem történt semmi - csitítgatom.

- Megijedtem - bömböli fülembe, amitől nem mondom, már rendesen fáj a fejem, azonban meglepettségem nem enged utat törni bármi egyéb érzésnek. Nem mondta ki a nevét. Lehet, beverte a fejét, vagy mi?

- És mit kerestél te a ott?

- Lulut - temeti arcát nyakamba. Nem tudok rá haragudni. Egyszerűen képtelenség.

Mindkettőnkből folyik a víz, csak róla történetesen rám, rólam meg a betonra, végig nyomot hagyva magunk után az áthevült úton. A szellő éppen csak elér minket, ő mégis didereg, ami arra késztet, hogy még erősebben húzzam magamhoz kicsiny, vékony testét. Erőtlenül kapaszkodik a pólómba, teljesen rám bízva magát.

A kapuhoz érve, aláteszem térdem, hogy meg tudjam támasztani, míg kinyitom a bejáratot, s ugyan ez az ajtónál is. Felviszem az emeltre, noha minden végtagom szörnyen fáj már, nem tud érdekelni, csak az, hogy Baekhyun biztonságba legyen végre. Rengeteg kérdésem lenne felé, ám nincs abban az állapotban, hogy válaszolni is tudjon rájuk, így ráér.

Benyitok a fürdőszobába, ahol nagyon óvatosan a lehajtott tetejű vécére helyezem, mire ő hátát a mögötte lévő falnak vetve össze húzza magát. Egy törülközőt leemelve, óvatosan ráterítem és kibújva nedves cipőmből, zoknimból, valamint pólómból, a szobámba megyek, ahol már dobom is le maradék ruhámat, hogy egy rövid nadrágot magamra kapva, Baekhyun részére siessek. Pár szekrényt átnézve, a harmadikban megtalálom azt, ahol a ruháit tartja, így neki is veszek elő tiszta alsóneműt, térdnadrágot és pólót.

- Át tudsz öltözni egyedül? - nyújtom felé a dolgokat, nagyon remélve, hogy a válasza igen lesz. Szó szerint igen, és nem az, hogy “Bakehyun át tud”. Azonban nem mond semmit, csak egy halvány bólintással adja tudtomra, hogy nem kell a további segítségem. Letéve mellé a rakományt, hátrahagyom őt, résnyire nyitott ajtónál.

Még betérek magamhoz egy pólóért, s utam lefelé vezet, ahol megtalálva a felmosót, feltakarítom a mocskot, amit csináltunk a bejárattól a fürdőig. Kint még gyorsan bezárok, valamint a bejáratot is, és visszamegyek az időközben elkészült fiúhoz.

- Még mindig fázol? - lépek mellé, mire megint csak bólint. - Gyere, pihenj le kicsit, főzök neked meleg teát - nyújtom a kezem, de nem fogadja el, helyette kikerülve engem, a szobájába vonul. Némán nézem, ahogy az ágyához vánszorog és szó szerint bele vetődve, elfordul és karjaival átölelve magát, össze húzódik fekhelye közepén. Még mindig bennem van az izgalom és a félsz, mégsem mutathatom. Szinte remeg a kezem, ha rá gondolom, majdnem elveszítettem őt, ám, továbbra is ezt kapom. Közönyt. Mindegy, nem várhatok mást, elvégre megsértettem. Csalódottságomat egy sóhajtás kíséretében engedem ki magamból, s mellé sétálva, finoman ráterítem takaróját.

A mai nap folyamán sokadjára is betérek a konyhába, ahol egy székre levágódva, erőtlenül dőlök az asztallap fényes tetejére. Nem hiszem el, hogy mindez velem történik. Mit tegyek, hogy megkedveljen? És, egyáltalán, miért fontos az nekem, ha nem szeret? Annyira aranyos és gyámoltalan, akár egy kisgyerek. Nem tudok rá felnőtt férfiként tekinteni.

Néhány perc nyugodt pihenés után, nekiállok a teafőzésnek. Ha most megbetegszik, csak még nyűgösebb lesz, ami tökre nem hiányzik nekem. Lehet, ez lesz az első dolog, amit feladok? Meddig bírom még ki mellette?

- Baek - nyitok be halkan, hátha alszik. Sajnos, tévedtem. Az ágyán összekuporodva ül és a takaróbam szinte teljesen eltűnve sír. - Mi a baj? - merészkedek beljebb és teáját letéve az éjjeliszekrényre, leülök mellé, s már ösztöndből nyúlok felé, hogy hátát simogatva, előre nyugtatgassam, még nem is tudva a gondot. Mondjuk, azon nem változtat, hogy meg kell vígasztalnom, bármi is problémája.

- Lulu - hüppög. - Baekhyun elvesztette Lulut.

- Na~, biztos csak alszik valahol.

- Lulu mindig hazajön. Meghalt? - néz fel rám, hatalmas, könnyektől csillogó szemekkel, nedves arccal, megtört ábrázattal. Istenem, hát én is mindjárt elsírom magam!

- Biztos, hogy nem halt meg! - Próbálom határozottan mondani, de valójában magam sem tudom, és nehéz úgy, ha közben ilyen tekintettel vizslat.

- Chanyeol látta?

- Nem… de megkeresem, oké?

- Chanyeol tényleg megtenné? - csendül fel vidáman, mire már ha akarnám, se tudnám vissza mondani.

- Meg, de csak ha te addig itt maradsz és megiszod a teádat! - nézek rá szigorúan, csak az a baj, hogy nekem nincs olyan nézésem. Na, majd kifejlesztem csak neki…

- Baekhyun megígéri!

És így kezdődött, hogy most itt kutakodok már megint, egy szökött macska után. Ha nem lesz meg ez az állat, a gazdája szörnyen szomorú lesz, és ezt az állapotot nem viselem jól hosszú távon. Azt hiszem, telefonos segítséget kell kérnem egy másik macska tulajdonostól.

- Szia, Chanyeol, mizu van?

- Szia Jongin, mondd, még megvan a macskátok? - vágok a közepébe, mert idő szűkében most nincs lehetőségem eldarálni neki az elmúlt napjaim igen tartalmas eseményeit.

- Meg, miért?

- Nem szokott eltűnni, vagy bármi?

- Nem tudok róla. Mer'? Elhagytál egy macskát?

- Mondhatjuk. Egy barátomé, és reggel nem jött haza, most meg nincs sehol. Fogalmam sincs, hol keressem, mert komolyan, csak úgy köddé vált! - bizonygatom, másik kezemmel hevesen hadonászva, amit, ugyebár, ő nem láthat.

- Hm… Ki tud menni az utcára?

- Ki.

- Akkor, haver, az az állat a világon bárhol lehet.

- Hát, ezzel nem igazán nyugtattál meg.

- Tudod, hogy a húgomé a dög. Fogalmam sincs, mit csinál általában, csak azt tudom, mikor van épp útban. De ha ez segít, legtöbbször meleg helyeken alszik, akár egész nap. Az ablakban a napon, a mikrón, az ágyba és ilyenek.

- Köszi, akkor majd beszélünk, csak gyorsan elővarázsolom. Bocsi a zavarásért, szia.

- Semmi, szeva.

Tehát meleg helyek. A mikró hogy lenne meleg, ha ma még nem is volt használva? Ráadásul, a házat már negyvenszer körbenéztem. Ideje kitérni a kertbe, hátha nem ment messzebb. Őszintén, erre mennyi esély van? Elég kevés, de ha nem teszek meg minden, nem tudok nyugodt lelkiismerettel Baekhyun elé állni, hogy nem találtam meg Lulut.

Mivel, most a nap a ház mögé ér, jobbnak látom ott kezdeni a keresést. Végignézve mindent sétálok az udvar hátuljába, ahol azonnal meg is találom a szökevényt, méghozzá a nagy kapu alatt… alva. Hát ez kész! Lehet, végig itt volt, erre mi elmentünk egyet úszni miatta!

Halkan megközelítem, mielőtt elijedne és leguggolva, magamhoz hívom. Végig simítva bársonyos szőrén, egy ideig hagyom hízelegni, majd felkapva, már viszem is be, egyenesen az emeletre.

- Baekhyun - nyitok be nagy vidáman. - Nézd, kit hoztam - nyújtom ki két karom, benne a ficánkoló cicával, mire Baek leugrik az ágyról és kikapva ujjaim közül Lulut, szorosan magához öleli. Őszintén sajnálom ezt a szerencsétlen állatot, de egyben aranyos is ez az egész jelenet.

- Baekhyun szereti Chanyeolt - karol át engem is, közénk szorítva a macskát, fokozva a jószág idegességét.

- Én is szeretlek - simítok hátára, és most először, tényleg boldog vagyok mellette. 



Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts